A kicsi: Mandulafi születése

A terhességem álom volt, a nyolcadik hónap végéig dolgoztam, semmi hányinger, semmi puffadás, lábdagadást csak tankönyvből ismertem, borzalmasan utálatosan szerencsés, igazán áldott állapot volt. Egyszer kellett antibiotikumot szednem, a harmadik hónap környékén egy felső légúti baci miatt, azonkívül csak a hisztijeim „nehezítették” meg a mindennapokat, meg az állandó fáradtság és alváskényszer:) egy moziba nem tudtam elmenni, mert este 9-kor nekem már rég pizsamaosztás volt.

Sikerült túlhordanom, és mivel a családból senki nem tudott a főésszékesvárosunkba bevinni a napi CTG-re, én vezetni már nem mertem, így kénytelen voltam befeküdni a kórházba. Teltek a napok, frontok jöttek-mentek, körülöttem mindenki megszült már, csak én tengődtem egyben. Rettegtem a szüléstől, hiába magyaráztam magamnak, hogy azért kórház, hogy figyeljenek rám, nem sikerült megnyugodnom. Tágulni nem tágultam, fájni nem fájtam, jóslóim sem voltak soha…vártunk. Sétáltam rendületlenül a nyolc emelet lépcsőin, kedvesemnek könyörögtem a liftet megállítva, hogy gyorsan csináljon valamit, amitől megindul állítólag a dolog.

Beszélgettem Manfival is, hogy mi legyen, mert meghibbanok már a kórházasditól, de nem sokat adott a véleményemre…végül megállapodtam a dokival, hogy 25-én reggel megindítjuk a szülést, mert már a falat kapartam kínomban, erőm alig volt, minden idegesített és semmi nem utalt a szülés indulására. Haza akartam menni, hogy majd valaki más megszül helyettem, én már nem szeretnék…23-án a Hősök terén tomboltak a tüntetők, odahallatszott a szirénázás, üvöltözés. Zsemlét majszoltunk a szobatársammal, megemlítettem neki, hogy lemegyek kicsit közéjük csápolni az első sorba, hátha beindul a szülés…

Eljött a nagy nap, anyukám koppantott fél 8-kor a folyosó felőli ablakon, menni kellett…vánszorogtam idegbajosan a folyosón anyunagyi után…mögöttem egy szülésznő robogott, elhaladva mellettem felkiáltott:

- Nahát, magán hátulról nem is látszik, hogy terhes!

Javítottam:

- …hogy most megyek szülni…

Vihorantott és tovább robogott, igaza volt, én nem voltam már mozgóképes, és nem éreztem örömtelinek a várakozást, hogy végre lássam a fiam, csak a „legyekmártúlrajta” érzés uralkodott el rajtam.

Az orvosom 8 után kicsivel burkot repesztett, ahogy lemásztam a vizsgálóról, töprengtem, hogy akkor most mit kell éreznem?

Amint a lábaim talajt értek, irtózatosan erős fájdalom öntött el, levegőt is alig tudtam venni... Vagy ez előtt, vagy utána kaptam beöntést, nem is emlékszem már, csak hogy vicces volt tartani a fél liter löttyöt magamban, miközben szívem szerint a wc-n kuporogtam volna.

Lassan elvesztettem az időérzékem, minden kellemetlen vajúdási tünet eluralkodott rajtam, hányni döcögtem elég gyakran (remélem a terhes kiskönyv írója csuklott: „vajúdás közben eszegessen banánt vagy szőlőcukrot, hogy maradjon energiája…” csak egy szendvicset ettem még reggel, de a kortyonként víz, minden kijött belőlem - ekkor tudtam meg azt is, mit jelent epét hányni), azt sem tudtam, merre vagyok és a fájások teljesen rendszertelenül jöttek-mentek, mintha a testem egy idióta vasúti pályaudvar lenne, és a tehervonatok megkergülve hol rövidebb, hol hosszabb szerelvényekkel dübörögtek volna át rajtam…kérdezte egy szülésznő, hogy mérjük a fájásokat? Mire anyuval egymásra néztünk, én vicsorogtam, hogy nem, mert teljesen kiszámíthatatlanok.

Nem akartam felfeküdni ágyra, főleg miután egy CTG alatt az egyik szülésznő mondta, hogy amikor olyan nagyon-nagyon fáj, a baba akkor tolja oda a buksiját a méhszájhoz és segít a tágulásban. Onnantól kezdve jobb volt valamivel, vártam a fájásokat, és amikor nagyon fájt, szurkoltam a fiamnak:

- Gyerünk kicsim, jól csinálod, így gyorsan megleszünk…

Sétáltam, guggoltam a fájások alatt, kapaszkodtam a fűtéscsőbe, bordásfalba, azt hittem az ujjam törik el, annyira szorongattam. Anyu csak ült, tudja milyen vagyok, nem szeretem, ha valaki mellettem totyog, ha szenvedek.

Végül kettőkor legyőztek, ágyra kerültem, a doki megvizsgált, csak 2 ujjnyira voltam tágulva. A legjobb jóslása szerint is éjfélre mondta a baba érkezését. Néztem az órát, rohant a mutató, fájtam, fájdogáltam. Lassan mindenki megszült körülöttem, egy nő üvöltött, mintha ölnék…töprengtem, mikor kell üvölteni vajon majd? Semmi erőm nem volt, anyunak adtak egy maszkot, „friss hegyi levegő” mondták, persze gáz volt, kicsit jobban lettem tőle. Bekötöttek oxitocint, Manfi jól volt, szívhang rendben, vártunk. Csodálkozva vettem észre, hogy a vérem a branülön keresztül visszafele folyik az infuzacskóba…szóltam a nővérkének, hogy nem véradásra jöttem. Mondta, hogy sajnos van egy rossz sorozatuk branülből, úgy tűnik kifogtam (én ne fogtam volna ki?). Nem volt idő újat szúrni, jött a doki, megvizsgált, meglepődve mondta, hogy eltűnt a méhszáj, szülünk.

És végül délután négyre meglett a fiam, maszatos kis vacak, bóbiskolt, fél szemmel kukucskált csak, mikor elvitték akkor ébredt fel és kezdett üvölteni.

Annyira fáradt és boldog voltam, összevarrt a doki, 2 órát együtt voltam a picivel megfigyelésen, és utána mehettünk az osztályra jobban ismerkedni.