Minden ami kvantumfizika... (beszélgetős fórum)

A kvantumelmelet a merest irja le, igy a gepeket irja le.

Ezert ad torz kepet a vilagrol, Neo.

Ebreszto.

Az EPR semmivel sem kulonosebb, mint a ket reses kiserlet. Csak nem egy foton van jelen, hanem ketto.

Ahogy Feynman irta, az utobbi az igazi talany. Az egyetlen foton kicsit mindenhol ott van, es interferencia jon letre.

Az EPR ettol annyiban ter el, hogy a ket foton mindket meresi oldalon jelen van, igy mindket oldali polarizatort "erzik".

Ez nem esz kerdese. A nok nagyon okosak /ravaszak/.

A fizikahoz viszont rengeteg hatterinformacio kell, sok apro reszlet, ami a noket,/ es altalaban az embereket/ nem erdekli.

Nem egeszen.

De Broglie vetette fel, hogy a reszecskek is leirhatoak lehetnek hullamokkal.

Egy eloadas vegen megkerdezte Schrodingert, hogy ha ez igaz lenne, milyen egyenlettel lehetne ezt leirni. O pedig felirta az egyenletet.

A kvantummechanikat nem egy ember alkotta.

No tehát, ha azt mondjuk a világegyetem minden létező alkotóeleme össze van kapcsolódva a kvantumtérben, akkor az nem csak azt jelenti, hogy minden mindenre hatással van, hanem azt is, hogy képes minden, mindenről tudni abban a pillanatban amikor megtörténik az a valami.

Tudatunk bárhol jelen lehet az univerzumban, nincs számára sem térbeli, sem időbeli korlát.

Illetve van egy: egy blokk, velünk született blokkolás az agy egy speciális részén. Ez a blokk akadályozza meg tudatunk 'kicsapongásait'.

Gondolj bele mi lenne, ha ez a blokk megszűnne. Vagy csak pár másodpercre oldódna fel...

Legegyszerűbb példa a rádióhullámok, amik mindenkit körülvesznek, mindenfelé jelen vannak a térben, de nem hallod az adást. Ahhoz kell egy eszköz, de még az eszközön is egyszerre csak egy adást tudsz fogni. A tudat kvantumészleléseit az agy csak egy megfelelő vételi szintre történő beállításával képes értelmezni.

Kíváncsi vagy mi történik egy tőled több ezer mérföldnyire lévő emberrel? Felhívod és megkérdezed tőle. Vagy. Saját magad megészleled őt a kvantumtérben, a tudatod segítségével. Őrültség lenne? Vagy csak még nem vagy képes rá? Mert nem tudod mire való agyad alvó része.

Tegyünk erre az egészre egy misztikus köntöst. Pl ikrek esetében nem ritka, hogy érzékelik egymás fájdalmát akkor is ha több ezer mérföld választja el őket. Ebben nincs tudatosság. Mégis létező jelenség. Sőt, bizonyított jelenség. Láthatatlan 'szál1 kapcsolja őket össze. És ez a 'szál' a kvantumtérben létezik. Hiszen időbeli eltérés nélkül észlelik egymás fájdalmát. Független a távolságtól. Ez az észlelés gyorsabb a fény sebességénél is.

Nem folytonos mozgás ("discontinous movement")

A nem folytonos mozgás elvének megnyilvánulását kvantumugrásnak is lehet nevezni. Niels Bohr a kvantumfizika egyik jeles egyénisége által elképzelt atommodell példáján keresztül megvilágíthatjuk a fenti kvantumugrás lényegét. Arra mindenki biztosan emlékszik általános iskolai tanulmányiból, hogy az atommag körül keringő elektronok különböző pályákon keringenek. Amikor azonban a szóban forgó elektron az egyik pályáról egy másikra szeretne átlépni, akkor mindezt nem folytonos módon teszi, azaz nem halad át a két pálya közötti térrészen, hanem átugrik. Eltűnik az egyik pontban és megjelenik a másikban. Hogy ez hogyan, milyen elvek szerint történik, és mi lehet rá a magyarázat, arra egészen az elmúlt évekig nem volt válasz.

A legfontosabb tényező ebben a folyamatban, hogy a fentről lefelé irányuló okozati hatás kiterjesztése nem folytonos természetű. Ha ugyanis a döntés vagy választás folyamatos lenne, abban az esetben leírhatnánk egy matematikai modellel, vagy legalábbis egy algoritmussal, ez viszont a választás előre jelezhetőségét jelentené, vagyis megszűnne akaratunk szabadsága. A személyiség által dominált tudatállapotban azért nem észleljük olyan élesen a diszkontinuitást, mert a döntés szabadságának elrejtésével egónk kisimítja a folyamat diszkontinuitását. Döntéseink szabadságának feltétele ennek értelmében a kondicionált elmeprogram túllépése, vagyis egy kvantumugrással szakadást teremteni a személyiség illuzórikus folytonosságában.

Felvetődhet a kérdés vajon hogyan válik a nem lokális, kozmikus természetű Kvantumtudat egyéni, helyhez kötött tudatossággá? Miként rejti el szemünk elől a folyamatosság a diszkontinuitást, vagy szakadozottságot? Elsősorban a megfigyelő érzékelése miatt, melyet a társadalmi kondicionálás jelentősen beszűkített, másrészt az elmének a szokásokhoz ragaszkodása az ok. A megfigyelővé válás kialakulása előtt a kvantumtudat egységes, és nem különül el a benne létező lehetőségektől. A megfigyelő megjelenése létrehozza a Tudat szubjektív/objektív felosztását, ami az önvaló és a világ közötti szakadáshoz, vagy réshez vezet. Megjelenik az alany és tárgy elkülönülés (pl. Én és a Világ).

A kondicionálást vagy szoktatást megelőzően azonban a világot tapasztaló Kvantumtudat egységes, kozmikus természetű. A gondolkodás képességének kialakulásával és a tapasztalások egyre bővülő információi elraktározódnak, s elindul egy beszűkülés a tudatban. A tanulás folyamata révén, ugyanazt a stimulációt már a múlt válaszreakciói fényében értékeli az elme. Ezt a folyamatot nevezik a pszichológusok kondicionálásnak vagy szoktatásnak. Bármilyen hatást a már ismert válaszreakció-mintákkal (a személyiség szokásaival) való azonosulás kísér. A korábbi reakciók emlékláncolatai egyediséggel ruházzák fel a személyiséget/önvalót, amit egónak nevezünk.

Amikor tehát az ego szintjéről cselekszel, kondicionált személyiség-mintázataid, azaz korábbi tapasztalataid, kiszámíthatóságuknak köszönhetően az okozati folytonosság illúzióját keltik. Ennek köszönhetően viszont elkülönülve érzed magad a Kvantumtudat egységétől. Nos, ez az, ami miatt vágyaid és szándékaid képtelenek minden esetben a kívánt eredmény megteremtésére. A megoldás az, hogy egyre gyakrabban és szándékosan hozod létre és tapasztalod meg az életedben a kvantumugrást a személyiséged és a KvantumTudat között.

Nem helyhez kötöttség ("non-locality")

A helyhez kötöttség, vagy lokalitás elve azt jelenti, hogy mindenfajta információcsere helyi szignálok révén és sebességhatárok betartása mellett történhet. Tehát ahhoz hogy "A" pontból eljusson valami a "B" pontba téren és időn kell áthaladni bizonyos mérhető sebességgel. A sebességhatárt Einstein speciális relativitáselmélete mondta ki, melynek értéke a fény sebessége, ami 300 ezer km/s. A lokalitás elve értelmében, melyet az einsteini gondolkodás hozott magával, a fizikai szignálokon keresztüli azonnali kommunikáció lehetősége kizárt. Ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalták a kvantumobjektumok - például az elemi részecskék - vizsgálatakor a kutatók. Az elemi részecskék mégis képesek az egymás közötti azonnali kommunikációra, miután egymással kölcsönhatásba kerültek, s a kvantumos non lokalitás révén korrelációba kerültek. Mindezt Alain Aspect és munkatársai már 1982-ben igazolták laboratóriumi, igazolt, ellenőrizhető körülmények között (egy fotonpár segítségével). Nagyon sok, a materiális elvekhez ragaszkodó fizikus, ezt nem hajlandó tudomásul venni.

Ezekhez a kutatásokhoz kapcsolódó adatok és eredmények teljesen könnyen és egyszerűen értelmezhetők, ha a "kvantumos nem helyhez kötöttséget" a Tudat alapú tudomány keretei között értelmezzük. Ugyanis ebben az értelmezésben létezik olyan szignál nélküli kapcsolat, mely túl van téren és időn. Az pedig maga a Tudat ami mindent magában foglal, tehát nincs szüksége közvetítő közegre.

Az oksági elvek és az egymásra ható viszony ("tangeld hierarchy")

A materiális nézet szerint minden, ami létezik anyagból áll, vagy annak kölcsönhatásaként jön létre. Így természetesen a gondolkodás és az érzelmek is egy speciálisan fejlett anyag (az agy) működésének eredményei. A hagyományos tudomány szerves része a neurológia, mely konkrétan az agyi folyamatokat vizsgálja. Még ez a tudomány is úgy tekint a tudatra, mint az agyfolyamatok melléktermékére, melyet az anyag, úgynevezett felfelé irányuló vagy alulról építkező okozati láncolata generál Ezt az okozati modellt a kvantumfizika nyelvén a következőképp fogalmazhatjuk meg. Az elemi részecskék lehetséges mozgásai létrehozzák az atomokat, azok a molekulákat, abból keletkeznek a sejtek, s a sejtek alkotják az agyat. Az agyi állapotok változási a tudat lehetséges mozgásait nyújtják, s az mellesleg, melléktermékként létrehozza a gondolatokat és érzelmeket. Ebből a szemszögből nézve tehát a Tudat a lehetőségek összességnek tekinthető, amit valószínűségi hullámnak is nevezünk.

Vajon hogyan képes egy valószínűségi hullám összeomlasztani vagy átalakítani egy másik valószínűségi hullámot a megfigyelés vagy kölcsönhatás révén? Két valószínűség összekapcsolása ugyanis sohasem egy konkrét eseményhez, hanem egy nagyobb valószínűséghez vezet.

Akkor a tudat valóban csak az anyag mellékterméke lenne? Akkor fel kell tennünk az egyik legősibb kérdést: Valóban rendelkezünk-e szabad akarattal? A materiális elv értelmezése szerint - ahol a tudat, a gondolat és az érzelem csak melléktermék - nem létezik a szabad akarat. Akinek ez a válasz szimpatikus megelégedhet ezzel is. Ám az is elképzelhető hogy a felfelé irányuló okozati láncolat bölcsessége nem a végső álláspont és létezik egy ettől teljesen más nézőpont is.

Az elmúlt század elején szemtanúi lehettünk egy új fizikai forradalomnak, mely magába foglalta a kvantummechanika felfedezését is, melynek a fenti kérdésekkel kapcsolatos válaszát tömören így fogalmazhatjuk meg: igen, valóban létezik tudat, és valóban létezik szabad akarat is. Ám ez az "újra felfedezett" tudat nem-kettős természetű, azaz nem azonos a fent felvázolt dualisztikus tudattal. Ebben az esetben a szabad akarat kérdése is mélyebb és kifinomultabb vizsgálódást igényel.

Létezik a kvantumfizikának egy olyan jelensége, amelynek alapos megértése vezet el bennünket a tudat jelenségének megértéséhez. Köztudott tény, hogy egy kvantumobjektumra rátekintve sohasem a valószínűségek halmazát érzékeljük, hanem egy helyhez kötött, Newton-i részecskére hasonlító "valamit". Mindezek ellenére, a kvantummechanika nem ad számunkra semmilyen eljárást vagy matematikát, melynek segítségével a lehetőségek sokféleségének egy eseményre történő átmenetét vagy "összeomlását" kiszámolhatnánk. Az igazat megvallva, ebben a helyzetben a kvantumfizika egyszerűen csak annyiról világosít fel bennünket, hogy a matematikai alapokon létező fizikánk bizonyossága korlátozott. Nem létezik olyan matematika, amely lehetőséget nyújtana arra, hogy a kvantumvalószínűségek felfelé irányuló okozati determinizmusát valami módon összekapcsoljuk a valós eseményekre vonatkozó tapasztalatainkkal.

Ha viszont ez az igazság - vetődik fel bennünk a jogos kérdés -, akkor az elméletben található valószínűségek miként alakulnak át tapasztalati valóságunk egyedi eseményeivé? Mivel magyarázható akkor ez az igencsak misztikus "megfigyelő hatás"?

A tudatnak az agy fizikai melléktermékként való kezelése szempontjából a valószínűségek konkrét eseményekké történő átalakítása logikai paradoxonhoz vezet, ami egyértelmű jelzése annak, hogy a tudat hagyományos természettudományi modellje hibás, vagy legalábbis nem teljes.

Ha azonban úgy tekintjük a kérdést, hogy a kvantumos valószínűségek valójában a tudat lehetőségei, azé a Tudaté, mely minden létező alapjának tekinthető. Magyarul a Tudat nem-kettős, nem megosztott, valójában csak a tudat létezik, és semmi más.

Ez amúgy egyáltalán nem új nézőpont. A különböző korok misztikusai, prófétái évezredek óta ezt ismételgetik. Természetesen a szavak és kifejezések, amelyekkel ezt kifejezték az adott kor kultúrájához, nyelvezetéhez igazodik... A kvantumelmélet nyelvén így fogalmazunk: a megfigyelés jelensége felfogható, mi több, egyenértékűnek tekinthető a kvantumos valószínűségek közül történő választással, mely tapasztalati valóságunk létrejöttéhez vezet.

Ennek az alapvető elvnek a megértésében sokat segíthetnek azok a mindenki által ismert képek, amelyeknél a kép nézése közben fedezzük fel, hogy valójában két képet látunk felváltva. Valószínű Te is láttad már azt a képet, melyen két hölgy arca fedezhető fel. A művészek kettős képnek nevezik az ilyen ábrákat, "egyszerre látható rajta a feleségem és az anyósom". A legismertebb pedig az a kép, melyen egy vázát és két arcot különböztethetünk meg.

Mindkét kép esetében azt figyelheted meg, hogy noha semmit sem teszel a képpel, az mégis felváltva ugrál a két ábra között. Ez a kulcsa a felcserélhető viszony elvének. Mindkét lehetőség már eleve benned található, és valójában csak azt döntöd el, hogy éppen melyiket nézed, vagy észleled. Ezt a gondolatot terjeszd ki életed nagyobb területeire is. Az életedben végtelen lehetőségek várakoznak a megvalósulásra. Azt kell megtanulni, hogyan nyilvánuljanak meg tudatosan, úgy ahogy szeretnéd, ne pedig a "vakszerencse" elve szerint. Ha ezt megtanulod, akkor ily módon egy transzcendens, kettőség nélküli tudat megosztottság nélkül fejthet ki fentről lefelé irányuló okozati hatást az életedben. Ennek a lényege, hogy a Tudat hozza létre a végtelen lehetőségekkel rendelkező kvantummezőből az elemi részecskéket, atomokat, molekulákat, sejteket, s végül az agyat. S az Elme, ennek segítségével létrejön a megnyilvánult világ.

A fentről lefelé irányuló okozati hatáslánc azonban tudat nem hétköznapi állapotában valósul meg, hanem abban az állapotban, amit Kvantum-Én-nek nevezünk. Ezt az állapotot nem folyamatosan éled meg. Vajon mi lehet ennek az oka? A misztikusok már évezredek óta felhívták figyelmünket a tudat kettősség nélküli mivoltára, és a tudatosság fontosságára, de az esetek többségében tanításaikat nem vagy csak részben hallották meg. Vajon miért nem figyeltünk és figyelünk rájuk ma sem?

Papaji, a 20. század egyik legnagyobb szellemi tanítója számtalanszor kijelentette az őt a tudatról kérdezőknek: " Te már Az vagy.", ami tömören azt jelenti, hogy a végső valóság, azaz az osztatlan tudat minden létező alapja!

Léteznek azonban olyan mechanizmusok minden ember elméjében, melyek elfedik a tudattal való azonosságunk tényét, létrehozva az elkülönülés érzését, vagyis az egót, más néven az én-tudatot. Ez a kondicionált elmeműködés által létrejött személyiség, mely egyfajta szűrőként funkcionál a valósággal való egységünk észlelésében. A szellemiségben vagy spiritualitásban való növekedés valójában a személyiség meghaladását jelenti. Oly módon hogy egy harmonikus, spontán "tánc" alakul ki a Kvantum-Én és a személyiség között. Mindkettő szerepe ugyanolyan fontos, s nem kell/lehet eldobni az egót, mint oly sokan képzelik. Mindössze hasznos szerszámként kell funkcionálnia a Kvantum-Én "kezében".

Tudat szerepe a kvantumelméletben

Az általános kvantumfizikai elmélet szerint a világban lévő dolgok, események, csak mint lehetőségek ismerhetők meg. Ezen elgondolkozva, több kérdés is felvetődhet benned:

Hogyan lehet akkor az, hogy mégsem lehetőségeket, hanem konkrét dolgokat látok és hallok konkrét eseményeket tapasztalok?

Hogyan válnak a lehetőségeim aktuális dolgokká, eseményekké?

Ki vagy mi válasz a lehetőségekből?

Mindezek a kérdések erőteljesen foglalkoztattak a két zseniális magyar tudóst: a világhírű matematikus Neumann Jánost és a Nobel díjas fizikus Wigner Jenőt. Ők vetették fel elsőként azt a feltevést, amely a tudatot jelölte meg olyan hatóerőként, mely a kvantumvilágban létező lehetőségeket aktuális valósággá alakítja. Hogy milyen hihetetlenül fontosnak tartották ezt a kérdést jól szemlélteti az alábbi idézet, melyet élete vége felé vetett papírra emlékirataiban Wigner Jenő:

"Az utóbbi 20 évben érdeklődésem egyre fokozottabban arra irányult, hogy hogyan lehetne az elméleti fizikát kiterjeszteni a tudat működésének vizsgálatára."

Neumann feltevését, - miszerint a tudat választ a lehetőségekből - Wigner fejlesztette tovább, így indokolva gondolatmenetét:

"A fizikusok felismerték: lehetetlen az atomi jelenségekről kielégítő leírást adni anélkül, hogy a tudatra ne hivatkoznának".

A két neves tudós úgy gondolta, hogy a kvantumfizikai paradoxonok nem oldhatók meg máshogy, minthogy létezőnek feltételeznek egy nem anyagi alapú kapcsolatrendszert. Ehhez pedig létezni kell egy mezőnek, mely összekapcsol mindent mindennel. Egyetlen ilyen közvetítő közeget ismertek: magát a tudatot. Úgy fogalmaztak, hogy végtelen lehetőségek várnak a kvantummezőben arra, hogy a tudat válasszon belőlük, és anyagi valóságként (tapasztaltként) jelenhessen meg. A materiális elv alapján azonban a Tudatot egyéninek az agy részének, eredményének tekintették.

Ez az elképzelés felvetett egy nagyon fontos, megválaszolandó kérdést: Az elme nem anyagi világa hogyan hathat az anyagra? Ez a kérdés a dualizmus csapdájába vezetett és évtizedekig senki nem találta meg a teljes megoldást. Csak napjainkra született egy olyan átfogó értelmezése a kvantumelméletnek, ami feloldja ezt a paradoxont. Amit Goswami a "Mi a csudát tudunk a világból?" című filmből ismert, nemzetközi hírű fizikus professzor dolgozott tovább a két magyar zseni által felvetett irányvonalon. Az ő nevéhez fűződik az a modell, amely létrehozta a kvantumfizika paradoxonmentes értelmezését. "Mindössze" annyit változtatott Neumann és Wigner felismerésén, hogy azt a Tudatot tekinti a létezés alapjának, amely nem a dualitás szintjén létezik. Ez azonban nem az egyéni agyhoz kapcsolódó tudat, hanem a keleti filozófiákban megjelenő egységes, metafizikai, mindent magába foglaló Tudat.

Olyan dimenziókba jutott el az emberi érzékelés - ebben az esetben a szubatomi szintre - amely dimenziókban más törvények uralkodnak, mint az emberi érzékszervekkel megfigyelhető valóságtartományban. A legfontosabb azt belátni, hogy azok a törvényszerűségek, melyek a kvantumvilágban uralkodnak, meghatározzák a mindennapi életet. Két dolgot tehetsz: az egyik hogy homokba dugod a fejed és tagadod, hogy létezhet "bármi" is az anyagon túl, vagy megtanulod a saját hasznodra fordítani az új felismeréseket.

Ha meghallod a kvantumfizika legalapvetőbb üzenetét, akkor végtelen lehetőségek nyílnak meg előtted. Természetesen ez nem mindig könnyű, s ennek több oka is van. Az "új" ismeretek, nézőpontok iránt érzett ösztönös kételkedés és elutasítás nagyon mély elmeprogram, amely bizonyíthatóan neurológiai alapokkal rendelkezik. Másrészt a kvantumdimenzió vizsgálata nem ad kényelmes logikus válaszokat, mint tette azt a klasszikus newtoni fizika, meyl egy kiszámítható, biztonságos világképpel szolgált. A kvantumfizika ezzel szemben a bizonytalanságon alapul, és ez az emberi elmének a legnagyobb félelme.

[link]

Ha hihetünk az elhangzottaknak, elképzelhető, hogy valaki ténylegesen megkísérli megépíteni a hiperűr, illetve a téridő jövőben értelmezhető hiperpalástjának felszínét letapogatni képes, interferometrikus, foton-hasításon és összefonódáson alapuló távérzékelési eszközt, azaz a kvantum-radart.

Elképzelhető lenne, hogy valakinek sikerült ténylegesen szert tennie egy (gyémántnál is drágább), fotonhasításra képes BBO kristályra? És nagy energiájú UV lézerekre, interferometrikus, infravörös-tartományú CCD szenzorokra? És annak ellenére megépítené a jövő bizonyos részeibe látó vagy legalábbis a hipertér jelen síkjának szkennelésére képes szenzort, hogy semmi, de semmi bizonyíték nem áll rendelkezésre, hog mindez valóban működhet? És ha nem, akkor vajon miért védette le a Lockheed Martin (a lopakodókat kifejlesztő hadiipari konszern) híres, Nevadai 51-es körzetben működő kutatórészlege nemrég Európában is a "Quantum radar" kifejezést?

Míg 2010 végén még a csapból is a "Arzén-lény" sztorija folyt, a média, a tudomány és a közvélemény szinte észre sem vette az új évezred eddig talán legjelentősebb biológiai felfedezését.

Bár azt mindannyian tudjuk, hogy a növények nélkülözhetetlenek a földi ökoszisztémában - nélkülük nem lenne oxigén a légkörben, nem létezne a tápláléklánc, és persze mi sem - mégis, jelenlétük olyannyira közönséges és megszokott, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről mindennapjainkban. Pedig még a legutolsó, árva kis fűszál is megannyi csodálatos és lélegzetelállító titkot őriz évmilliárdok óta, amelyek közül néhányat csak most kezdünk egyáltalán felfogni.

2010-ben legalább két független kutatócsoport is arra a következtetésre jutott, hogy a fotoszintézis során a fény felhasználásának kvantum-hatékonysága egyszerűen lehetetlenül magas - túl kicsi a hő, ill. kisugárzott fluoreszencia energia-veszteség a folyamatban.

Valami más, rejtélyes jelenség kell, hogy megalapozza a 95-98 %-os kvantum-hatékonyságot (szemben a napelemeink 10-15 %-os csúcsteljesítményével) - de mi lehet az? A tudósok elképesztő felfedezést tettek, amely egyben lértehozta a kvantum-biológia tudományágát.

De miről is van szó pontosan? A jelenség megértéséhez egy cseppnyi (klasszikus) biológiát kell némi fotokémiával kevernünk, merész ízlésvilágot tükröző kvantumfizikával fűszerezve. Ez elég egzotikusan hagzik, de ne ijedjünk meg tőle!

A fotoszintézis fény-szakasza

A fotoszintézis legelső, ún. "fény-szakaszában" a növények és a klorofillt tartalmazó baktériumok zöld pigmentjei elnyelik a vörös és a kék fény kvantumait (a fotonokat), és az általuk hordozott energiát továbbítják azokat az ún. "reakció-centrumokba", ahol az élettani folyamatok kémiája megkezdődik.

A fény elnyelése a levél felszínén az ún. "antenna-komplexumkoban" történik, amelyek végső soron maguk is a klorofill-molekulák csoportjai, de fehérjeláncaik kapcsolódásai nem teszik lehetővé, hogy egymagukban értékesítsék (közvetlenül felhasználják) a beérkező foton energiáját. Ehelyett a fényt befogó molekula elektronjai a gerjesztés hatására a környezetükénél magasabb energiaállpotba kerülnek, amelyből alapvetően háromféleképpen tudnak visszaállni eredeti állapotukba -

A) Maguk is (fluoreszcens) fényt bocsájtanak ki, és a foton kibocsájtása során az elektronjuk "visszaesik" az alacsonyabb energiaállapotú héjra,

B) Az energia-többlet hővé alakul (a növény vagy fotoszintetizáló baktérium felmelegszik),

C) A többlet-energiát átadják a szomszédos klorofill-molekuláknak, amíg az el nem jut az ún. "reakció centrumokba", ahol két speciális klorofill-molekula "csapdába ejti", kivonja a magasabb energiaállpotú elektront a folyamatból, elkülöníti azt a felszíni "antenna-komplexumoktól", így véget vet a láncreakciónak és innentől megkezdődhet a szintézis kémiai része.

Természetesen a fotoszintézis szempontjából csak a legutolsó lehetőség "hasznos", mivel életttanilag csak ebből nyerhet kémiai energiát biológiai folymatainak fenntartásához. Éppen ezért a fotoszintézis fény-szakaszának egyik legfontosabb minőségi jellemzője, ún. "kvantum-hatékonysági mutató" - amely végső soron azt adja meg, hogy a beérkező fotonok hány %-a vált ki fotokémiai reakciót (vagyis jut el felhasználható módon az antenna-klorofillokból a reakcióközpontokba.)

A tudósokat már korábban is ámulatba ejtette, hogy milyen döbbenetesen magas a növények, ill. zöld algák, baktériumok ilyen értelemben vett "kvantum-hatékonysági mutatója" - kiderült ugyanis, hogy a beérkező (elnyelt) fotonok energiájának legalább 95-98 %-a jut el a befogástól a felhasználás első fázisáig.

Figyelmbe véve, hogy milyen távol vannak a reakció-centrumok a pigmentektől (antenna-komplexumoktól), és hogy milyen kevés van belőlük a fényt elnyelő klorofill-molekulákhoz képest, szinte érthetetlennek tűnt hogy miért nem "veszik el" a fotonok energiájának döntő hányada hőként és/vagy fluoreszcens, kisugárzott fényként a továbbítás során - eddig.

Kísérleti vizsgálatok és bizonyítás

A kutatók a jelenséget az egyik legegyszerűbb és legjobban ismert kémiai felépítésű, fotoszintézist végző, zöld kénbaktériumok családjába tartozó élőlényen vizsgálták úgy, hogy az annak felszínén lévő klorofill antenna-komplexum egy-egy kiválaszott molekuláját precíziós, hihetetlenül rövid ideig tartó (femtoszekundumos) lézer-impulzussal besugározták (szimulálva a napfény hatását), és utána egy ultragyors érzékelési eljárással, az ún. kétdimenziós elektronikus spektroszkópiával vizsgálták az energiaszintek "szétterjedését", illetve átadódását a szomszédos klorofill-molekulák között.

Nem kis meglepetésükre azt tapasztalták, hogy az elnyelt foton energiája gyakorlatilag "azonnal", vagyis mérhető időkülönbség nélkül jelent meg a messzebb lévő klorofill-molekulákban is, a fénysebességet, illetve a pigmentek térbeli távolságát láthatóan figyelmbe sem véve. A kutatók úgy fogalmaztak - "olyan, mintha az elnyelt foton energiája egyszerre jelent volna meg mindenhol, késleltetés nélkül" (vagyis minden környező antenna-komplexumban), noha csak az egyiküket érte a lézer-impulzus.

Mai, éppen hogy csak felismert (józan ésszel alig felfogható) fizikai ismereteink alapján mindez csak egyféleképpen lehetséges - a térben jól elkülönülő klorofill-molekulák kvantumfizikai szinten összefonódott részecskepárokból állnak, illetve ilyeneket tartalmaznak. Másképp megfogalmazva - ugyanazon részecskék manifesztációi egyszerre vannak jelen több térbeli helyen a növény vagy zöld alga (fotoszintetizáló élőlény) levelének (testének) felszínén, a fény-szakasz vizsgált biológiai felépítésében egyránt.

A felfedezés jelentősége

Az hogy egy részecske (fény-foton, elektron, stb.) egyszerre több, független helyen lehet jelen a térben, önmagában is nehezen felfogható, és kísérleti bizonyítása is csak a legutóbbi években sikerült. Még megdöbbentőbb - ahogy erről már korábbi cikkünkben is írtunk - a részecskepárok bármelyikének állapotának megváltozása (pl. mérés által) azonnal annak ikertestvér-párjának megváltozásához vezet, időbeli késleltetéstől és fénysebességtől, térbeli távolságtól függetlenül.

A kísérleti bizonyítások hihehetlenül precízen és szigorúan kontrollált, labortóriumi körümények között sikerültek, szinte tökéletesen zaj- és hőmérsékleti behatásoktól mentes (ideális) kvantum-optikai közegekben, ezért nagyon sok kutató úgy vélte - a kvantum-összefonódás és annak bizarr, józan észnek ellentmondó tulajdonságai a természetben ritkán vagy szinte soha nem fordulhatnak elő, így vizsgálatuk ugyan érdekes, ám mindez nem sok hatással lehet mindennapi életünkre.

Ennél nagyobbat láthatóan nem is tévedhettünk volna! A 2010-ben zajló kutatások vezető tudósai éppen ezt emelték ki kommentárjaikban.

"A kvantum-összefonódás ill. korreláció ilyen kimagasló aránya eddig szinte elképzelhetetlennek tűnt szobahőmérsékleten, élő biológiai közegekben, ahol a folytonosan lezajló kémiai és biológiai reakciók milliárdjai, illetve a hőmérsékleti entrópia zavaró hatásai miatt senki nem számított ilyesmire" - nyilatkozták.

Mindez végső soron úgy értelmezhető, hogy a kvantumfizikai szinten létező összefonódottság egyáltalán nem kivételes és ritka, hanem - egyenesen természetes és gyakori jellemzője a növény-élettannak. És ha a növényekre jellemző, miért ne lenne lehetséges feljlettebb élőlények esetében is? Miért korlátozódna csupán néhány klorofill-molekulára? Lehetséges, hogy ennél sokkal többről van szó?

Mítoszok, tények és lehetőségek

A Kaliforniában élő tudós, Clive Bakster a CIA kötelékében kezdte meg még 1966-ban poligráffal (hazugságvizsgálóval) kapcsolatos kutatásait, amelyet később, pusztán kíváncsiságból kiterjesztett a növényekre is. Elméletileg ez lehetséges, hiszen a poligráf olyan hiperfinom elektromos, ill. elektrokémiai váltzásokat is képes érzékelni, amelyek szinte azonosan zajlanak az emberi bőrön, ill. egy levél felszínén.

Ugyanakkor a tudomány jelenlegi állása (vagyis a legtöbb tudós által elfogadott nézet szerint) a növényeknek nincsen a miénkhez hasonló idegrendszere, így nem lehetnek gondolataik, érzelmeik, és nem érezhetnek fájdalmat sem.

Clive Bakster ettől függetlenül rákapcsolta a hazugságvizsgáló egyik érzékelőjét egy kiválasztott levélre, azzal az elhatározással, hogy a növény egy másik (távolabbi) levelét öngyújtóval felperzseli.

Állítása alapján - nem kis megdöbbenésére - a poligráf hatalmas kilengést mutatott, de nem akkor, amikor meggyújtotta a lángot, hanem jóval korábban - méghozzá már akkor, amikor eldöntötte, hogy mit fog tenni néhány másodperc múlva, és melyik levéllel.

Clive Bakster ennek alapján meg van róla győződve a mai napig, hogy a növények képesek telepatikus kapcsolatba kerülni más élőlényekkel - így akár emberekkel is. Az egyik népszerű ismeretterjesztő csatornán vetített "Mythbusters" (Mítoszrombolók) c. sorozatban félig komolyan, félig mókásan megpróbálták lemásolni a kérdéses kísérleteket, amelyek először mutattak is értékelhető eredményeket, de miután a kivizsgálók eltávolodtak a növényektől és szeparált konténerbe zárták őket, a jelenség nem volt többé kimutatható.

A sci-fi, a tudomány és a fantázia határai

A gondolkodni képes, öntudattal rendelkező növények számtalan tudományos-fantasztikus filmben és egyéb képzőművészeti alkotásban megjelentek már, de ennek a felvetésnek (eddig) nem volt szinte semmiféle tudományos alapja. A kritikusok leginkább azt emelték ki, hogy a növényeknek nincsen a fejletteb élőlényekéhez hasonlítható idegrendszere (szinoptikus összeköttetések hálózata), amely lehetővé tenné ilyen, magasabb rendűnek tekintett funkciók kialakulását.

Most viszont, hogy bizonyítékunk van arra, hogy növnyek egyes sejtjei - térbeli és talán időbeli távolságtól függeltenül - kvantumfizikai kapcsolatban állnak egymással, már nem lehet teljes képtelenségnek tekinteni az ehhez hasonló felvetéseket.

Miért ne létezhetne összefonódás (vagy összefonódások egész hálózata) a növény egészen távoli részei között? Miért kellene lehetetlennek tekintenünk, hogy az összefonódások egy ilyen, feltételezett hálózata akár még egy magasabb rendű élőlény idegrendszerhez is hasolíthat? Vagy, ha önmagában egy példány nem is képes erre, akkor miért ne lehetne mindezt kiterjeszteni a növények egy kolóniájára?

Elképzelhető, hogy 10-15 év múlva egy újabb kutatócsoport bizonyítja, hogy ugyanilyen kvantumfizikai összefonódás létezik nem csak egy egyed levelén belül, de például egy erdő vagy páfrányos egymástól távolabb élő példányainak leveleiben található molekulák között. És ha ez megtörténik (ami immár nem kizárható), akkor joggal merül majd fel a kérdés - lehet egy erdőnek öntudata? Érzései? Hangulata? Érezhetnek a növények, vagy azok csoportjai félelmet, fájdalmat, örömöt vagy szimpátiát?

Hangsúlyozzuk, hogy mindez nem következik a mostani (2010-es) felfedezésekből, csupán a lehetőségük nyílik meg ezáltal. Tehát, az ehhez hasonló felvetések továbbra is a sci-fi, de azon belül immár a tudományosan megalapozottnak tekinthető, fantasztikus teóriák közé tartoznak.

Zárszó

Természetesen egyelőre nem kell attól tartanunk, hogy a skizofrén szobanövényünk a tévé mögötti sarokban sokkot kap az általunk nézett műsoroktól és zárt osztályra kerül; sőt, az is valószínűtlen, hogy a napraforgók ránk mosolyognának a mezőn aheyett, hogy az életet adó, kékesen ragyogó égboltot betöltő fény felé fordulnának.

Mégis, a felfedezés jelentősége messze túlmutat a fotoszintézis folyamatának megértésén. Rávilágít arra, hogy nem csak a fizikában, de az élő szervezetek biológiájában is megjelenik, méghozzá természetes (sőt, nélkülözhetetlen) módon a józan észnek fricskát mutató egzotikus állapot, a tértől és időtől független kvantum-öszefonódottság jelensége.

Elmélkedésem során ott tartok, hogy felfogjam miként lehetséges az, hogy a múlt és a jövő egyszerre lehessen maga a jelen.

Őrült egy gondolat, de a kvantumfizika szabályai szerint ez sem lehetetlen. Mivel nem ismerjük kellően a tér tulajdonságait, nyugodtan játszhatunk azzal a gondolattal, hogy azt meghajlítjuk, kedvünkre görbítgetjük, mint a gumiceruzát. Nade mivel?

Fekete lyukkal....

Irdatlan energia sűrűsödik egy pontba össze, aminek hatására torzul a tér szerkezete. Vajon át lehet jutni egy ilyen fekete lyukon? Vagy a fekete lyuk egy olyan jelenség, amely a bekerülő anyagot atomjaira zúzza, és sűríti össze, örökre ott tartva, vagy pedig egy átjáró, egy tölcsérszerű átjáró a tér egy másik pontjába.

Úgy tudom elképzelni, hogy a szobám ajtaján ha kilépek akkor Daytona Beach-be érkezem meg és nem a folyosóra.

De mi van az idővel? Vajon ugyanabban az idősíkban érkeznék meg? Belépve egy ilyen fekete lyukba az idő megáll, vagy felgyorsul? Esetleg visszafelé haladnánk, ellentétes irányba?

Hm, elképesztő lehet, ha kilépnék a szobám ajtaján amiben egy fekete lyuk van, és megérkeznék daytonába egy szempillantás alatt, csakhogy közben a belépésem előtti napon érkeznék meg. Vagy amint belépek a lyukon, rögtön ugyanúgy előtte állok, mintha most lépnék be?

Hát ez csak elmélet, hiszen egy test nem utazhat át egy fekete lyukban, azonnal atomjaira esne....

Atomok.....

Atomok..... hm... lehet meg kéne jelölni pár atomi részt, és beküldeni a lyukba, majd figyelni hol bukkan fel.

Na jó, most megyek dolgomra. Várnak a növényeim:)))

Ők is érdekesek ám, a növények is tele vannak titkokkal, és rejtélyekkel.

Nem tudom kitől idézek nem jól talán, de filozófus az illető:

"Ha, nem tudnak szeretni, az PECH! Ha, nem tudsz szeretni, az DRÁMA!"

Szerintem, aki nagy hangsúlyt fektet a környezetére és azt irányítani akarja, meri olykor tudja is... az mestere a manipulációnak mivel a motivációval nem képes számára megelégedett sikereket elérni, mert a motivációval elért eredmény igen 2% törekvőt tesz ki a földön, aminek statisztikai görbéje érdekes, de növekvőben van a 3% felé.Magyarországi szervezete a Mensa HungarIQa. 97%-ban manipulatívan sikerorientált, környezetét irányítani kényszer alatt álló emberek léteznek többségében. Ennyi lehet benned is a különleges, és igen nagymértékben bipoláris a felfogásod, értelmed, nem hangulati értelemben, erősen az irányítás betegségében leledzesz. Észrevétlenül egyre negatívabb lesz individuumod.

Ez a fránya kvantumfizikai energia már csak ilyen bennem...630-évenként az elvetett "mag" egykor... új képességekre tesz szert... életeken át.

bocsi, de

1. ha hozzám beszélsz, azt 1. második személyben tedd, ha lehet.

2. pelikán elvtárs, a tények makacs dolgok.

:)

Kár, hogy ma nem vagyok kvantumoshangulatban...

pedig annyi finomságot tudnék ide írkálni..na majd máskor:)

"A MI célunk csupán annyi, hogy parányi gondolatmagokat ültessünk az emberek fejébe. Melyek maguktól csírázni kezdenek. Ha megfelelő a mag számára a közeg, akkor képes kifejlődni, és életben maradni, majd új magokat teremteni..."

A jó 'kertész' tudja milyen magot vessen el, hogy a kifejlett 'növénye' tökéletes legyen.

De igen, képes lennél rá, ha ettől függne az életed...sok mindenre képes egy ember a hihetetlenre a lehetetlenre, csak lusta, és alul értékeli önmagát.

Ki gondolta volna, h egy Aspergeres és Diklesziás meg Digráfiás lehet a "Mensa" tagja...és lehet... magas intelligencia szükséges hozzá.

Magas intelligencia hányados:

"Született = E két fogalmat gyakran összekeverik, noha a kettő a legkevésbé sem azonos. Az intelligencia öröklött képesség - amelyet sokan sokféleképpen definiálnak -, a műveltség viszont tanulás útján szerzett tudás. A kettő között féloldalas korreláció van: aki művelt, az nem feltétlenül kiemelkedően intelligens, de aki intelligens, az nagy valószínűséggel nyitottabb, érdeklődőbb, kíváncsibb a világra, könnyebben megjegyzi az olvasottakat, hallottakat, így nagy műveltségre tehet szert. Ettől függetlenül nem ritkák az olyanok, akik intelligensek, de nem kifejezetten műveltek."

Persze.

De: "nem elég a tudás, a rutin, a tapasztalat". De az is kell hozzá! Nem is kevés. Az én kezemet hiába mozgatná bárki is, nem tudnék megoperálni senkit.

:) Nem is állítottam, hogy benyomással lehet megoldani a feladványt.

Csak azt írtam, hogy én ekképpen tudtam 'rájönni'

a helyes válaszra. Merthogy buta vagyok a matekhoz. Persze mivel sokat gondolkodtam, bevillant sok válaszlehetőség, de közülük egy volt amire minden számítás és próbálkozás előtt, 'tisztán' gondoltam. Később kiderült, igazam lett:)

Nem tudom, hogy mennyire terjedt el, de Einstein egy utazása során találkozott egy szegény, műveletlen indiai asszonnyal, akiről környezetében köztudott volt, hogy nagyon jól beleérzett dolgokba. Einstein próbára tette. Bonyolult matematikai kérdéseket tett fel az asszonynak, és az mindig a helyes választ adta.

Ennek hatására született meg Einstein fejében, azóta elhíresült axiómája:

The only real valuable thing is intuition.

Ez nem benyomás kérdése. :)

Szép módszeresen hozzá kell rendelni az egyes házakhoz a színeket, nemzetiségeket, állatokat, cigiket és italokat, a kizárásos és hozzárendeléses állítások alapján. És szépen adódik a megoldás. :)