Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Vörösmarty Mihály

Szózat

------

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, ó magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

"Egy ezredévnyi szenvedés

Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, ó magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

(1836)

Dsida Jenő: Vágyom emberekre

Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,

most szeretném mind leszedni már.

Eddig beszéltem a fájdalomról,

most szeretnék meggyógyulni már.

Elég volt a látomás, a pokol,

az ismeretlen, polipkarú mélység,

melyet bejártam derengő, vérpiros

lámpással: most már napfényre vágyom.

És vágyom emberekre, jó emberekre,

ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok

mint a többieké. S vágyom, vágyom

a koldusok egyszerű, szelid dalára.

Ezt a gyönyörű verset írta

Szabó lőrinc

Sajnos nem tudom, hogy ki irta, de nagyon szép, ezért fölteszem.

Ima a gyermekekért

Fák csillagok állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám csak mindig jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél , tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút

Csókold meg helyettem, szél az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld meg őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd. Te is drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok.

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

ELMONDANÉK NEKED

Elmondanék neked

Egy csodás, szép mesét,

Hogyha gondod támad

Ez adjon új reményt.

A gyermekkori álmok,

Itt újra élednek,

Ezer színnel festik ki,

Az egész életed.

Ezért bízz a szépben,

Az igaz mesékben.

Szárnyalhatsz az égben,

Vagy táncolsz a vízben.

És mint lámpák fénye,

A sötét estéken,

Elűzik a szörnyet,

A gyermek szívében.

Ha már minden veszve,

Még megmarad a hit.

Álmaiddal szíved,

A jövőbe tekint.

Ne felejtsd el soha,

A mesék bölcs szavát:

Mert a jó elnyeri,

Mindig a jutalmát

Kalkuttai Teréz anya: Az élet himnusza

Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!

Az élet szépség, csodáld meg!

Az élet boldogság, ízleld!

Az élet álom, tedd valósággá!

Az élet kihívás, fogadd el!

Az élet kötelesség, teljesítsd!

Az élet játék, játszd!

Az élet vagyon, használd fel!

Az élet szeretet, add át magad.

Az élet titok, fejtsd meg!

Az élet ígéret, teljesítsd!

Az élet szomorúság, győzd le!

Az élet dal, énekeld!

Az élet küzdelem, harcold meg!

Az élet kaland, vállald!

Az élet jutalom érdemeld ki!

Az élet élet - éljed!

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban a hegy, a völgy;

Hallgat az erdő, hallgat a föld.

Mikor legutóbb jártam itt,

Nyár nyitogatta pipacsait,

A nyár nyitogatta, temette az ősz;

És volt, aki vesztett, és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak nyoma sehol,

Fekete csontváz a fa, a bokor,

S halotti csipke a díszük is,

Az a törékeny tündéri dísz

Mit rájuk aggat éjszaka

Fehér kezével a zuzmara.

Alszik a hóban a hegy, a völgy,

hHllgat az erdő, hallgat a föld.

Egyszerre mégis rezzen a táj:

Hármat fütyül egy kis madár.

Háromszor hármat lüktet a dala,

Vígan, szaporán, mint éles fuvola.

Az a fuvolás a Nyitnikék!

Már kezdi is újra az énekét:

Kék füttyre mindig 'kvart' lefelé:

Nem sok, de örülni ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék,

Szívnek és tavasznak nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, de - nyitni kék!

Fütyülöm én is énekét.

Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék,

Atelet bírni illenék!

Bírni és bízni illenék!

Fütyül és elszáll a Nyitnikék.

Nyitni kék! fütyülök utána

S nézek az eltűnő madárra.

Nyitni kék, fütyülöm, nyitni kék,

Hinni és bízni kellenék,

Mint az a fázó kis madár,

Aki sírja, de bírja, ami fáj,

Akinek tele rosszabb, mint az enyém,

És aki mégis csupa remény.

Nyitni kék, indulok, nyitni kék,

Fog az én szívem is nyitni még.

Nyitni kék! Ébred a hegy, a völgy,

Tudom, mire gondol a néma föld.

Ő volt a szája, a Nyitnikék,

Elmondta a holnap üzenetét:

A hitet, a vágyat fütyülte szét,

Kinyitotta a föld örök szivét:

Fütty-fütty-fütty, nyitni kék, nyitni kék -

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét

Ez nem vers, de elgondolkoztat.... Neked!

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.

Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.

Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:

A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.

És irígykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.

És egyedül érezte magát!

Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!

A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!

A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.

Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.

Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.

Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.

A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár.

A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.

De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

- Miért jöttél? - kérdezte a halált.

- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.

- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!

József Attila

Szerelem ez?

Őrjöngök Rád, ha néznek,

Szeretne ütni két kemény ököl,

Hogy útálom ízét a sárga méznek,

Agyamban, hogy csak arcod tündököl,

Hogy megvetem szelét az élet-vésznek

S haraggal bámulok az égre föl

S ha sírni kéne, könnyeim is késnek

S belőlem minden jóérzést kiöl.

Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak,

Csak azt tudom, hogy megbolondulok,

Bronzajkaim, mint gyáva koldusok,

Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap,

Érzem, szaladj, rohanj kezem elől!

Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl,

Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén

Hogy zúz sebet e gyáva két ököl

S csókolj bolondul holtak füstös üszkén.

Akarom kezeimbe sodorni hajad,

Akarom megízlelni telér ajakad,

De mondd nekem, ki eddig nem is hittem,

Karodban él az ifjú Életisten!

Torjay Attila:

Este

Elfáradt a madár,

s egy alvó ágra ült,

kottájára dőlt a tücsök,

hisz egész nap hegedült.

Szirmaival takarózik a jázmin, a gyöngyvirág,

és mosolyog álmában,

megpihent a világ.

Elhajózik a gond, csendesül a bánat,

s eljátssza, hogy szendereg,

ki megvetette ágyad.

Goethe, Johann Wolfgang

A boldogságot nem lehet ajándékba kapni

Egyetlen titka van: adni, mindig csak adni,

Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,

És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.”

Megfogom kezedet, s megígérem neked

Hogy az élet útján végig elkísérlek

Boldogok leszünk majd

Mert hisz én is szeretlek

Amíg szívem dobogni fog

Hozzád mindig hű leszek.

Oly sok szépet ígértünk egymásnak

Forrón lángol szerelmünk tüze

Ha mindig ily szép lenne az élet

Nem is lenne szükség esküre

Legyen bármily hosszú is az élet

Sírig tartó boldogságot ad,

S bátran nézhetsz az emberek szemébe

Mindaddig, míg betartod szavad!

Puskin: Éjjel

Feléd suhan e hang, e sóvár röptű, gyöngéd,

mely átszegi az éj késő, fekete csöndjét.

Ágyam mellett borús, magános gyetyaszál

és zengő verseim- hömpölygő tarka ár,

a vágy patakjai- csobognak, tele véled.

Két szemed fényesen csillogja át az éjet,

és ide mosolyog, s egy hang susog-zizeg:

szeretlek, kedvesem...tied vagyok...tied...

"Kedves..., tenyerem tenyeredhez,

Arcom arcodhoz simul...

Szikrát dobó tekintetemre

Vágyad nyílt ölembe hull...

Kedves, vállad biztos ívén

Víz fénye újra fellobog,

Kék ég alatt, gyertyafénynél

Irigyek ránk a csillagok...

Hozzád bújok, magadba húzol,

És nem talál a félelem!

Vigyázva emelsz fel szívedig...

Köszönöm, hogy vagy nekem."

Sida:

Mint fák a szélben

A dombtetőn a ház előtt

két roskatag fa. Összenőtt,

hatalmas kettős korona,

mint életünk sok ág-boga...

Milyen szél tűzte őket egy halomra?

A csíraébresztő tavaszi pompa

ideje véget ért.

Ki nő nagyobbra, virít szebben?

- vívtak együtt és egymás ellen

fényért, esélyért, életért.

...És ág törött, gallyak szakadtak,

mikor viharban összecsaptak...

...de mégis támasz, mégis társ az,

akit a sorsod melléd választ...

Most mintha azt zúgnák szélben:

- Vigyázz!

- Vigyázok...

- Érted s értem...!

- Ha te kidőlsz, nekem is végem...

Radnóti Miklós:

Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Hát nem adatott meg neki hogy a felesége karjában halljon meg. Gyönyörűek a versei csak mindig elszomorítják az embert mert tudja hogy, és milyen fiatalon halt meg.

Radnóti Miklós

Alszom, s szívem virraszt

Alszom, s szívem virraszt

Mindig tehozzád vágyom,

S mellém varázsol egy aranyló szárnyu álom.

A szívem szíveden. Kezemmel reszketeg

érintem bõrödet, feszes lesz és remeg.

S egy indulat riaszt, az álomképi béke

széthull és zaklatott, rossz ébredés a vége.

Magamban fekszem itt, felgyúlva azt hívém,

szép szádat csókolom,

s a párnát csókoltam én;

és álmomban karom ölelni vágyva tested,

a párna pelyheit

ölelte csak helyetted.

Annyira szép és legalább olyan fájdalommal teli

Kegyetlen sokszor az élet,nem egyformán osztja a jót ,és a rosszat.

Attól függ milyen az a vers, hiszen szegény Radnóti fájdalommal teli verseinél ez nem jönne be.

Mit érezhetett a koncentrációs táborban, mi el sem tudnánk képzelni.

Mennyivel jobb nekünk, és néha nem vagyunk elégedettek a sorsunkkal.

Húúú!:))

Nem tudtam, hogy mozgáskorlátozott.

Gondolom, amikor verset olvasunk, akkor valakire gondolunk. Mindenki a saját valakijére.

Vitó zoltánt én is ismerem, Csak valahogy ez a versét nem ismertem, ő egy mozgáskorlátozott költő,íme tőle egy gyöngyszem.

Vitó Zoltán

SZONETT-DAL

Ha érzem szívemen hatolni át

szemednek édes lélek-mosolyát,

reményzuhatagok fürösztenek,

hogy majd a minden lehetek Neked;

hogy érdemes volt küzdeni tovább,

ha szemedben a jóság bennem lát

mindent, mi nőnek férfi csak lehet:

a suhancot, az álomherceget...

Joggal vagyok tán ily szerénytelen,

hiszen a Csoda esett meg velem:

felém hajolt Véled a Szerelem,

a vesztettnek hitt, térdre omló álom, -

s azóta már én is csak benned látom,

mire időtlen idők óta vágyom

gyönyörű ez a vers, ráadásul még nem hallottam

köszönöm, igazán szép válasz volt

Vitó Zoltán:

Megszűnt a tér: nincs "messze", nincsen "távol"

amióta tudom, hogy létezel:

Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról

mindegyik percben hozzám érkezel.

Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol

gondolatban nálam feledkezel,

én érzem itt, hogy szívem száz gondjából

az a simítás egyet elemel...

Magányából az "én és te kilábol,

mely külön értelmetlen félbe szel:

csak a tündöklő " Te meg én" világol,

értelmes egy velem együtt leszel:

Én vétkezem, amikor Te hibázol:

engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

:)))

Régi kedvencem, köszönöm, hogy eszembe juttattad.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

Radnóti Miklós

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Nagyon szép a vers, még nem ismertem,

köszönöm az élményt