Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Dsida Jenő:Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

/ismeretlen/

Ne lássa senki könnyeid hullását

Ne sejtse senki kebled vívódását

Ha egyedül víívod kegyetlen csatádat

Minek mutogatnád sebeidet másnak

Borulj a néma éjszaka keblére, s ha húll,... húlljon titokban szived vére

Ne lássa senki ha fejed lehajol,egy húr pattant el, egy szív haldokol

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

a s víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Nekem örök kedvencem:

József Attila: Mama

Gondolj rám, ha már nem leszek veled,

Gondolj arra mennyire szerettelek.

Gondolj a sok szép időre mit együtt töltöttünk,

S az utolsó napra, mikor kimondtad: végeztünk.

Gondolj arra a fájdalomra, amit akkor átéltem,

Nem is sejtetted, mit jelentettél nekem.

A legjobb barátomat, az egész életemet,

A boldogságom, a végzetemet.

Te voltál az, kire életemet bíztam volna,

Te voltál, kiért a pokolba is mentem volna.

S íme e könnycsepp miattad folyik arcomon,

Tudd, hogy hiányzol nagyon.

Gondolj erre, ha már máshol leszek,

S más teszi szebbé életemet.

Emlékezni fogok rád, mint egy régi barátra,

Kiért életemet áldoztam volna.

S idővel gondolsz rám, mikor már nem leszek veled,

S arra mennyire szerettelek.

Gondolsz a sok szép időre mit együtt töltöttünk,

S arra a napra mikor kimondtad végeztünk.

Egy rózsát helyezel kezeddel síromra,

Szemedből egy könnycsepp folyik arcodra.

Sírva kéred bocsássak meg neked,

S én a túlvilágról válaszolok: érted mindent megteszek.

Ez olyan szép...

Lassan aktuális lesz :-)

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TÉLI ALKONY

Aranylanak a halvány ablakok...

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

Szél suhan a fák között

Susogva ring a lomb szét

Sétálok lassan,....rád gondolok

Míly zord is most _e szép vidék

Eszembe jut az életem,

Melyet én rontottam el csupán

Búsan szegem föl fejem régmúlt emlékek nyomán

Mindenki nevet körülöttem , minden ember boldog mosolyog

Csak nekem van mindig könny szememben,

Felém rohannak a gyűlölt holnapok

Kányádi Sándor : Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál,

ha te hozzám nem hajolnál,

te sem volnál, ha nem volnék,

ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.

Só vagy az én kenyeremben,

mosoly vagy a bajuszomon,

könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem:

szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred:

szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

viharom, ki szerteszaggatsz,

szellőd vagyok, ki simogat,

viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,

én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

s búvunk egymás árnyékába.

Üvegmadárka

Darabokra törött egy üvegmadárka,

Csak kicsi szíve dobog még csendesen,

Összetörött üvegmadárka,

Nem rak már össze senki sem.

(saját)

Nekem ez a kedvencem:

Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

Világtalan angyalaink játszogatnak itt,

Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,

Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,

Három láng nő homlokából, zengő, mély virág

És zokognak, elzokogják a litániát:

"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!

Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,

Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,

Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,

Feje körül zengő szavak villáma röpül;

No most, no most fölszáll majd az igazi ima!

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,

Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság

S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:

Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon

Átugranak a világi köntörfalakon,

Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink

S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,

Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,

Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!

S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,

Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,

Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...

És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:

Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -

Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?

S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem

S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...

Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk

S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

1924 első fele

/ Petőfi sándor/

"Füstbe ment terv

Egész úton hazafelé azon gondolkodám,

Miként fogom szólítani, rég nem látott anyám

Mit mondok majd először is kedvest szépet neki

Midőn mely bölcsőm ringatá ,a kart terjeszti ki

Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat,

S míg állni látszik az idő bár a szekér szaladt

A kis szobába toppanék röpült felém anyám

S én csüggtem ajkán szótlanul

Mint a gyümölcs a fán."

ŐRIZZ MEG SZÍVEDBEN!

(ez is saját versem)

Őrizd meg emlékem,

s szívedbe zárj be.

Hogy onnan kitöröljenek,

ne engedd senkinek.

Őrizd az álmot,

őrizd a vágyat,

amely egyszer még-talán-,

valósággá válhat.

Őrizd szemem kékjét,

őrizd csókom ízét,

és őrizd meg a percet,

mikor a tiéd lehettem.

Őrizd meg az érintést,

a legvadabb szenvedélyt,

melytől tested izzik,

s szíved forró lánggal ég.

Őrizd meg a reményt,

lesz még szép a holnap,

és őrizd a titkunk,

hogy egyszer a tied voltam.

Őrizd meg emlékem,

és soha ne feledd,

hogy szívem legmélyén,

TE mindig ott leszel!

Szabó Lőrinc:

Neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet,

még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se, - jaj, elárulom,

pedig belül csak azt visszhangozom,

a hangos titkot, mely életem

úgy édesíti, édes nevedet:

nevedet, édes, a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő kőzegeddé, nevedet,

mely körém gyújtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át

s beillatosítja az éjszakát,

s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy

már majdnem Te vagy, amit beszívok,

már majdnem Te: minden lélegzetem

veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet

s csak titka, te, vagy nála édesebb.

NÉZZ RÁM

írta szerény személyem :)

Nézz rám

Mélyen a szemembe

Láss be a szívembe

Én nem ezt akartam

De így kellett lennie

Nézz rám

Hidd el végre

Így volt ez megírva

Pedig pont úgy szerettelek

Ahogyan Te engemet

Nézz rám

És emlékezz

De csak a szépre

Mosolyogj,ha meglátsz

S nem felejtlek el sohasem

Remélem még nem írta senki:

József Attila - Kései sirató

/Fedák sára/

Had menjek Istenem

" Had menjek Istenem mindig Feléd

Ábrándok útjain mindig feléd

Nem lesz hol nyughatom kő lesz a vánkosom

De álomszárnyakon szállok feléd

Álomlátás után hajnal ha kél

Kínos kővánkosom megáldom én

Templommá szentelem hogy fájdalmas szivem Uram .... hozzád vigyem mindig feléd

Szívemtől trónodig míly szent csoda

Mennyei grádicsok fényes sora

A szent angyalsereg mind nékem integet

Ó Uram had megyek mindig mindig feléd

Csillag világokat elhagyva már

Elfáradt lelkem is hazatalál

Hozzád ha eljutok lábadhoz roskadok

Ottan megnyughatok örökre én"

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom ...

=================================

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Bocsi, most olvastam vissza. Ezt már valaki más címmel leírta.

Ez a változat Képes Géza fordítása.

Johann Wolfgang Goethe: A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

'Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám,"

'Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám csendben maradj,-ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon,-

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

'Hát nem látod...ott-nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám.-'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves füzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

'Édesapám, ne hagyj...ne- megállj:

megragad- elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

"Oriah Hegyi

Álmodó

öreg indián verse

Nem érdekel,hogy miből élsz.

Azt akarom tudni,hogy mire vágysz,

és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.

Nem érdekel,hogy hány éves vagy.

Azt akarom tudni,megkockáztatod-e,hogy bolondnak néznek a szerelmed miatt,

az álmaidért,vagy azért a kalandért,hogy igazán élj.

Nem érdekel,hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.

Azt akarom tudni megérintetted-e már szomorúságod középpontját,

hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,és hogy további fájdalmaktól való félelmedben,visszahúzódtál-e már.

Azt akarom tudni,hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,az enyémmel vagy a tiéddel,hogy vadul tudsz-e táncolni,és hagyni ,hogy az eksztázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül,hogy óvatosságra intenél,vagy arra,hogy legyünk realisták és emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel,hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.

Az akarom tudni,hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,hogy igaz legyél önmagadhoz,

hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért,hogy ne áruld el a saját lelkedet.

Azt akarom tudni,hogy látod-e a szépet,még akkor is,ha az nem mindennap szép,és hogy isten jelenlétéből ered-e az életed.

Azt akarom tudni,hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,az enyémmel vagy a tiéddel,

és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst holdnak,hogy : "Igen"!

Nem érdekel,hogy hol élsz vagy hogy mennyit keresel.

Azt akarom tudni fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel ki vagy és hogy jutottál ide.

Azt akarom tudni,hogy állsz -e velem a tűz középpontjában anélkül ,hogy visszariadnál.

Nem érdekel,hogy hol,mit és kivel tanúltál.

Azt akarom tudni ,mi tart meg belülről amikor minden egyéb már összeomlott.

Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni

az üres pillanatokban