Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Lovászy Károly: A négy fekete ló

Lovat akartam gyermekkoromban

Csak kérni kellett, hozták már nyomban.

Alighogy kértem már ott volt a ló,

Kicsike, mézeskalácsból való.

És én mégis sírva fakadtam:

"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Később, mikor egy néhány év eltellett,

Nekem megint csak lovacska kellett.

Volt rajta nyereg gyeplő takaró

De ez sem kellett mert fából való;

És én újra sírva fakadtam :

- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Nagy sokára, mikor férfi lettem,

S a lovakat már el is felejtettem,

Akkor egy aranyos kocsival, ó,

Kapunkban állott négy igazi ló,

És én a kapuba szaladtam:

- Hisz egyszer én ép ilyen lovat akartam,

Egyszer én ép ilyen lovat akartam!"

Anyámért jöttek, kit úgy szerettem

S én ekkor újra kis gyermek lettem.

Mintha csak mondanám: Nézz oda, ó,

Milyen szép ez a négy fekete ló!"

S aztán megint sírva fakadtam :

- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelző karókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos útakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rim

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kinoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy mégvakabb és örök

Cethal szájában végkép eltünök,

a régi hangot s, szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy mig az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

GOETHE: TÜNDÉRKIRÁLY

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

- Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

- Hát nem látod... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves füzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

- Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

Goethe-nek van egy gyönyörű verse, nem jut eszembe a címe és leírni sem tudom. Egy kisfuról szól, akit az apukája visz asszem orvoshoz talán, de a versben erre csak következtetni lehet.

és meghal a kisfiú.

nagyon szép vers. meg fogom keresni valahol és leírom nektek. én mindig elsírom rajta magam, rég olvastam.

vagy ha valaki tudja miről írok, írja le ha tudja. nagyon szép vers.

Juhász Gyula Haladék

Menekülünk a láthatatlan

És ismeretlen rém elõl,

Ki ránk les százezer alakban

És egyszer mégis csak megöl.

Ki ránk vár fényben és ködökben,

Alattomos gyilkos, konok,

Minden bukásban és örömben

Õ közeleg, az átkozott.

Megengedi, hogy dalba fogjunk,

Hogy csókoljunk egy tünde nõt,

Elnézzük, percek üdve hogy fut

És mint nõnek a temetõk.

Megengedi, hogy meneküljünk

Mámorba, ködbe, bús vakon,

Hogy végre lássuk: itt a vesztünk

S érezzük: nincsen irgalom!

Reményik Sándor - Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.

Hát jól van, most kilépek.

Vallom veled, hogy nem hiába élek.

Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség

És áldás az átok

Kell, hogy a termő magot földbe vessék,

És néha vérrel és szennyel befessék

A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,

Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok

A végtelenbe lendülő hajóban.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van.

Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -

Hogy minden egész, - minden összefügg,

És rab-voltomban van a szabadságom,

Erőm az erőtelenségben,

A betegségemben a gyógyulásom.

A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,

A vétek is, amit itt elkövettem,

Kristállyá érik messze valahol:

Vallom, lélekben, testben megtörötten.

Vallom, vallom veled mindezeket,

Mert szépek és mert lehetetlenek, -

S szeretném lehajtani fejemet

Világfeletti gondolataid

Kőszikláira, mint puha párnákra. . .

Hallod, hallod, igent mormol reá

S áment dörög a tenger orgonája

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Petőfi Sándor

Zadányi Lajos: Esik eső

Esik eső, fűre, fára,

megázik a madár szárnya.

Csöpp lányaim szoknyácskája

csiga anyó meszes háza.

Esik eső, csepereg,

három egér pityereg.

Eljő az óra s nem tudod mért majd,

De két szemedből könnyek árja dűl.

Elnémul majd a csengő kacagásod,

S ősz lesz feletted észrevétlenül.

S kijársz egy sírhoz, nem tudod miért csak,

De elviszed legszebb virágodat,

S egy tört keresztre ráborulsz zokogva,

És elsiratod ottan tenmagadat

/ismeretlen/

Ez is nagyon szép, kár hogy nem az Emlékezzünk című topikba írtad, ott lenne igazán a helye .Nagyon szép.

Olyan sok verset kimásoltam már, ez is köztük lesz . Köszönöm.

Ismeretlenül is lehet egymásnak örömet szerezni.

Piros fejfák

Nyírfa leng sírjuk fölött,

Lágy szélütem.

Aludjatok

Csendesen.

Aludjatok -

A nagy élet ellobog.

Hol a Don robog,

Onnan jöttek õk,

Hol a Volga ragyog -

A halálba menõk.

Adj nekik, magyar rög,

Lágy pihenõt.

Hisz kart érted emeltek

E seregek.

Érted aludt ki szivük,

A hõs, meleg.

Édes, furcsa daluk ajkukon

Többé nem remeg.

Onnan jöttek messzirõl

S amerre a had haladt,

Futott elõlük az éj -

S elhulltak a harc alatt.

Elhulltak: s hosszú a halál,

És az élet egy pillanat.

Szergej, Iván, Nikoláj,

Ott pihennek csendesen,

A földért meghaltak õk,

Amely nekik idegen.

Légy hozzájuk jó anya, föld,

És jó apjuk, Istenem!

Méla, furcsa daluk nem remeg

Többé ajkukon,

És nem mennek, ha megy a sereg,

Hazafelé az uton,

Hiába várja honi meleg,

A Dnyeszter, a Volga, Don.

Hiába várja honi meleg,

Mert elnyerte a halál -

De áldott emlékû a sereg,

Mely a szabadságért kiáll.

Kik meghaltak a rögökért,

Onts értük könnyet, mint õk a vért!

Itt aluszunk, íme, sorba lent,

A hû parancsteljesítõk,

Mint a néma, hû jóakarat,

Úgy jöttek, menteni, õk,

Sírjukat õrizze kegyelet,

emléküket az idõk.

/Fodor József/ 1945

Áprily Lajos:

Tél integet

Hajnalban deret hint az égi kék.

Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?

Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajon szigoru lesz-e teletek?

Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,

hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odut, hol alhatom,

hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,

éber patakszó felébresztene,

a betömött odut kibontanám,

kilépnék és új nap ragyogna rám.

Nincs visszaút. (ismeretlen)

Amit otthagytam, rég nem létezik.

Egy villanás, egy kép maradt csak itt

és csak a képzelet mely rátalál,

a város, hegy, domb vissza sose vár,

mert megváltoztam és megváltozott a táj.

Nincs visszaút, hát állni kell szilárdan:

álmok nélkül, tépett felhôk alatt,

gyökértelen egy idegen világban...

Vándor

Vándor roskad le az útszél kövére.

Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!

De nem megy tovább! Hogyan érje el,

ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.

Azóta annyi minden összeomlott.

Szívében ott a kérdés szüntelen:

Mért lett ilyen az út, én Istenem?!

Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,

és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e

ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?

Magasba emeli tekintetét.

Ott majd megérti, amit itt nem ért.

Fogja botját, és indul vánszorogva.

Mintha a domboldalon kunyhó volna!

Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.

Elég volt már a vándorlásból estig.

Soká eltöpreng még a bajon, hiányon,

míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,

útban a távol mennyei hazába.

A mennyei város ragyog feléje.

Oda igyekszik, siet, hogy elérje.

Kezében vándorbot, vállán keresztje.

Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!

A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.

Útközben néha pihennie kell.

Kedves ház kínál pihenést neki.

Súlyos keresztjét ott leteheti.

S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?

Tekintete ráesik egy fűrészre.

"Olyan súlyos keresztet cipelek.

Jobb, ha belőle lefűrészelek"

- mondja magában.

"De jó, hogy megtettem!

Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,

s eléri a ragyogó gyöngykaput.

Ó, már csak egy patak választja el!

Jön-megy a partján, hídra mégse lel.

De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.

Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:

hiányzik a lefűrészelt darabja.

"Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten.

"Most a cél közelében kell elvesznem,

mert keresztemet nehéznek találtam!"

S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,

s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,

mint hídon, boldogan indulhat rajta,

hogy átjusson békén a túlsó partra.

"Rálépek én is!" Reménykedni kezd:

az ismeretlen, idegen kereszt

hátha átsegíti. Rálép, de reccsen

lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem!

Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.

Még a földön van. Előtte az élet.

Csak álom volt a kín, a döbbenet.

"Megváltó Uram, köszönöm Neked!

Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,

hogy egy darabot is lefűrészeljek!

Amilyennek adtad, olyan legyen!

Te vezetsz át a szenvedéseken.

A Te kereszted szerzett üdvösséget,

de mivel az enyémet is kimérted,

Te adj erőt és kegyelmet nekem,

hordozni mindhalálig csendesen!"

Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.

Nem bírom már!

- sóhajtod csüggedezve.

De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,

hogy a keresztre miért volt szükséged.

(ismeretlen szerző

Nagy László - Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,

te lész a vígasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet,

kúsza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a haláloságyig

belédfogódzom.

Prtőfi Sándor

Piroslik már a fákon a levél,

Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,

Homályos a nap, a mező deres:

Pásztor, betyár meleg tanyát keres.

Meleg tanyát a pásztor csak talál,

Vár ott reá kulacs bor, tele tál.

Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,

Lágy párnán felesége vele hál.

Betyár embernek jó tanyája nincs,

Mindenfelől csörög rá a bilincs.

Száraz bokorban húzza meg magát,

Átkozza a hűs őszi éjszakát

Vehetsz házat

De otthont nem;

Vehetsz ágyat,

De álmot nem;

Vehetsz órát,

De időt nem.

Vehetsz könyvet,

De tudást nem;

Vehetsz pozíciót,

De tiszteletet nem;

Megfizetheted az orvost,

De az egészséget nem.

Megveheted a lelket,

De az életet nem;

Megveheted a szexet,

De a szerelmet nem.

/ismeretlen/

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,

milyen voltam,

amikor még kicsi voltam?

Az öledbe hogyan bújtam

és tehozzád hogyan szóltam,

amikor még nem volt beszédem?

Honnan tudtad mit kívánok?

Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!

Hogy szerettél?

Engem is karodba vettél,

meleg tejeddel etettél,

akárcsak a testvéremet?

Gyönyörködtél akkor bennem?

Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,

a hasadban rugdalóztam,

tudtad-e, hogy milyen leszek,

milyen szépen énekelek?

Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,

mesélj rólam!

Milyen lettem,

amikor már megszülettem?

Sokat sírtam vagy nevettem?

Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,

akkor is szerettél volna?

...,, Minden tárgyban őtet látom,

Minden hangban őt hallom,

S valahányszor számat tátom,

Mindannyiszor őt vallom,

Éjjel, nappal őt óhajtom,

Őt szomjúzom éhezem;

Ébren, alva őt sóhajtom,

Mindenben őt érezem;

Őt foglalják gondolatim,

Őt tárgyazzák kívánatim;

Egy ő, mint egy istenem

S egy magában mindenem.

Őt kérem a teremtőtől,

És minden hatalomtól,

Őt kérem a levegőtől

S minden elementomtól.

Ha enyém ő, hát rabságom

Beh gyönyörű nyereség!

Ha enyém ő, szabadságom

Áldott,boldog veszteség!

Hunniának, sőt magának

A természet országának

Hatalmában olyan kincs,

Mely őtet felérje, nincs.

A virágok szép nemében

A rózsa legjelesebb;

A csillagok seregében

A nap legfelségesebb.

Ily szép virág a szerelem

Az életnek kertjében;

Ilyen nap, ily fejedelem

Az örömök egében.

Boldog, kinek e nap fénylik,

Kinek ez a rózsa nyílik!

E nélkül a kert csak gaz;

Ama nélkül nincs tavasz."...

/Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelemből/ részlet

Somlyó Zoltán

ÁLMOK SZŐNYEGÉN

Az álmaimból és reményeimből

szines, süppedő szőnyeget fonok.

És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,

a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát

ciprus-színével is kegyetlenül.

Amely fölött az őszi alkonyatban

lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,

nagyboldogan terítem majd eléd:

menj végig rajta s érezd meg a lelkem

különös, vágyó, rezgő ütemét

Fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szivemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet

bocs ezt nem ide akartam.

Szóval: van száz leszebb vers???

neke a Fekete zongora és az Őrizem a szemed

A fekete zongora megértéseb sokat segített neme Dés száa a Botladozva [link] itt meghallhatható

Az afrikai ősanya egyenes leszármazottai

2005. június 04. 09:10

Az Indiához tartozó Andaman és Nicobar szigetcsoportot benépesítő két primitív törzs tagjai nagy valószínűséggel egyenes leszármazottai az Afrikából mintegy 50 ezer évvel ezelőtt kivándorolt első modern embereknek. A két törzs abszolút "genetikai elszigeteltségben" él több tízezer éve az Indiai-óceán keleti medencéjében, a Malajzia szomszédságában lévő szigetvilágban.

A pakisztáni Hyderabad biológiai intézetének kutatócsoportja az Onge és Nagy Andaman szigeteken élő törzsek 10 tagjának DNS-állományát tanulmányozta. Közelmúltban publikált vizsgálataik következtetése szerint ezek a törzsek a világ legrégibb populációiból származnak, őseik az Afrikából kivándorolt modern emberfajta első csoportjainak voltak a tagjai. A szigetlakók arcvonásai erősen afrikai jellegűek, DNS-tesztjük is afrikai gyökerekre utal. Őseik minden valószínűség szerint tengeri úton érkeztek Ázsiába - mondta el Lajli Sing, a pakisztáni kutatócsoport vezetője.

Mitokondriális DNS-ük, amely kizárólag az anya révén öröklődik, igen közeli rokonságot mutat egy 150-200 ezer évvel ezelőtt Afrikában élt ősasszony genetikai jellemzőivel (képünkön a mitokondrium). Az afrikai Éva, vagyis "az emberiség ősanyjának" leszármazottai 50-70 ezer évvel ezelőtt kezdtek kirajzani Afrikából.

"Feltehető, hogy ezek a szigetlakók őrzik származásunk misztériumának kulcsát. Rajtuk keresztül ablak nyílik a múltunkra, ezért vigyáznunk kell rájuk "- hangozatta a pakisztáni tudós.

Az indiai kormány nemigen szorgalmazza, hogy a külvilág kapcsolatba kerüljön a csekély lélekszámú andamani és nicobari törzsek tagjaival, tart attól, hogy ilyen érintkezések nyomán esetleg olyan fertőzések érhetnék az elzárt világban élő primitív törzseket, amelyekkel szemben védtelenek. Emellett fontosnak tartja, hogy megőrződjenek a szigetlakók hagyományai és szokásai.

A december végi katasztrofális szökőár súlyosan érintette Andaman és Nicobar térségét is, de a szigetlakók valószínűleg jól ismerik ezt a jelenséget, a cunami érkezésekor felvonultak a dombokra, s így emberveszteség nélkül élték túl a természeti csapást.

123.huSzavazás

Az emberek többsége időnként megcsalja párját. Ön miért lép félre? Cikkünk

A szex miatt

Kell egy kis figyelem

Én ugyan nem lépek félre!

Szavazok

ó

Va olyan?

nemek a Fekete zongora

és az Őzizem a szemed

A fekete zongorát egy Dés dal segített megérteni

an

Nagy László - Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,

te lész a vígasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet,

kúsza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a haláloságyig

belédfogódzom.

Milyen kár hogy ismeretlen a szerző.

Csodaszép a vers, nagyon sok verset ismerek, gyüjtöm őket.

Köszönettel tartozom neked ezért a gyöngyszemért.

Mindig csak adni

A jó öreg kút csendesen ontja vizét

így telik minden napja.

Áldott élet ez, fontolgatom:

csak adni, adni minden napon.

Ilyen kúttá kellene lennem.

Csak adni teljes életemben.

Mindig csak adni?

Ez terhet is jelenthet!

Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek, tükre rám ragyog,

de hiszen a forrás nem én vagyok!

Árad belém, csak továbbadom,

Vidáman, csendben és szabadon.

Hadd éljek ilyen kút - életet,

Osszak áldást és sok-sok szeretetet!

Nem az enyém, Krisztustól kapom,

Egyszerűen csak továbbadom.

/ismeretlen költő/

Nagy lászló

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra?

Vörösmarty Mihály

Szózat

------

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, ó magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

"Egy ezredévnyi szenvedés

Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, ó magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

(1836)