Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Bevallom, nem véletlenül másoltam be.

Engem is már csak álmomban símogat az anyukám. :(

Együttérzek.

ZELK ZOLTÁN

A HÁROM NYÚL

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,

három nyulak összegyőltek, selyemfőre települtek,

ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,

amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,

egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?

Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.

- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!

Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!

Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,

s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,

mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,

mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.

Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!

Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...

Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.

Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!

Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:

- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,

sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!

Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!

Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,

a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!

Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;

a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!

Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,

jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.

Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!

Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.

Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.

Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.

Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe

Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...

"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!

Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.

Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"

Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.

Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,

csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban, főszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...

Nehéz erre mit mondani...

Sajnálom Zsebi!

József Attila: KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,

amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké

éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Petőfi Sándor: JÖVENDÖLÉS

"Mondád, anyám, hogy álmainkat

Éjente festi égi kéz;

Az álom ablak, melyen által

Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpűltem

A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,

Napomnak fénye! örvendezz;

Hosszúra nyujtja élted isten,

Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant

Meleg keblén az ifjukor,

S a dal malasztos enyh a szívnek,

Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,

Lantjának adta érzetét,

S dalszárnyon a lángérzemények

Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,

Lehozta a hír csillagát,

És a költőnek, súgarából

Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;

S mit a költő a lantnak ad,

Szivének mindenik virága,

Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,

És ő a lángban martalék;

A földön őt az életfának

Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,

Sok szenvedésnek gyermeke,

S hallá, mit a szülő bus ajka

Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,

Ne vidd korán el a fiut;

Soká igérte őt éltetni

Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő-fiadnak.

Anyám, soká, örökkön él."

Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

Mécs László: A MESTEREK UTCÁJÁBAN

Megyek az utcán. Egy öreg cipész

épp műhelyének ajtajában áll,

s egész lényemből, mint egy műítész

csak a cipőmet nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere

azt vallja, hogy az embert a ruha

teszi s vizsgálgat válltól lefele,

civilruhámat nézi: mosolyog.

A két orcámon enyhe pír remeg:

igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,

víg szarkafészek-vágyú tincseim

táncát szemléli és sem agyvelőt,

se hírt nem véve számba, mosolyog.

A két orcámon egyhe pír remeg:

igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon

kikönyököl a szívek mestere,

Isten szemével ember-alakom

átröntgenezve csöndbe mosolyog.

Egész külsőm-belsőm beléremeg:

Mester, milyennek látod szívemet?

TANULJ!!

Tanuld meg a víztől követni utadat,

Tanuld meg a tűztől: mindenből hamu marad,

Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,

Tanulj a sziklától megállni helyeden,

Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,

Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:

Hogyan kell életedet leélni csendesen.

Tanulj meg tőlük, hisz mindenik testvéred:

Hogy kell szépen élni, és szépen halni meg.

Tanulj a féregtől: semmi sem fölösleg,

Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.

Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,

Tanuld a folyotól: utadról ne térj el.

Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,

Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni,

Tanulj négy évszaktól ismerni az időt,

Tanuld a csillagoktól, hogy az Égben erőd!

Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy zenélj,

Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.

Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,

Nézd meg, milyen terhet cipel a hangya.

Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,

Tanulj kismadártól: szabadon repülgess,

Tanulj a báránytól: legyél szelid mint ő,

Mindentől tanuljál, mert minden veszendő!

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák,

mikor meztelen az ág?

Eldobtátok a nyári zöld

s az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,

ez aztán a furcsaság:

Hideg télben levetkőztök,

nyáron viseltek ruhát.

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Sík Sándor

Bujdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll.

Hát az olyan árva, mint én,

Hogyne bujdokolna szegény.

Bujdosik az árva madár,

Egyik ágról másikra száll.

Könnyű neki messze szállni:

Vele mennek fiókái.

Nem hagy itt mást: őszi szelet,

Fagyos esőt, zúzos telet,

Üres fészket, üres tájat,

Semmi, ami visszafájhat.

Jaj, nem is az a legárvább,

Akit nem siratnak árvák,

Nincsen, aki elkísérje,

Nincsen, aki visszakérje.

De akinek útra kelve

Itt marad a fele lelke

Fészekülő pulyáinál,

Azt sirasd meg, árva madár.

Áprily Lajos:

IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM

Én Istenem, legyek vidám,

hogy házamat vidítni tudjam.

Mosolyogjak, ha bántanak

és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem

bánkódni gondon és hiányon.

Legyen szelíd vasárnapom,

ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,

ma minden gondot tűzre vessek.

Nyujtsam ki kincstelen kezem

s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,

a hollós téli bút daloltam.

A bátrakkal hadd mondom el:

panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,

ujjongjon újra puszta lelkem,

mint rég, mikor falum felett

az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,

víg fecskeszó bolond viharban,

tudatlan gyermekhang legyek

a jajgató világzavarban.

Ady Endre: Sírni, sírni, sírni

Várni, ha éjfélt üt az óra

Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdeni, hogy kit temetnek,

Csöngettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek

Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,

Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,

Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,

Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által

Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva

Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen

Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat mellet verve,

Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva

Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyűt, írni

És sírni, sírni, sírni, sírni.

Kosztolányi Dezső

LÁSD KISFIAM, EZT MIND NEKED ADOM MOST

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,

legyen tiéd örökre az egész.

Vedd a telet és a nyarat, a lombost,

itt van neked az epe és a méz.

Ez itt a keserű s ez itt az édes,

ez a fekete és ez a fehér,

ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,

ez itt a méreg és ez a kenyér.

Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,

ölelni lágyan és birkózni kart,

és harcot is, hogy harcolj csakazértis,

a rózsa mellett ott legyen a kard.

Van még néhány elhányt és csonka holmi,

egy kis verőfény és egy-két kacaj,

viaskodó kedv, várat ostromolni,

és végezetre egy nagy, tompa jaj.

Iker ajándékot veszel örökbe,

oly ember-ízű és oly felemás,

de ember adta, nem telt néki többre,

eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

Sötéten nyújtom ezeket tenéked,

s koldus apád most tétovázva áll,

mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,

és a baljában ott van a halál.

M. Feesche

KŐ AZ ÚTON

Gondolod, kerül életed útjába

Egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

Se, hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

Hogy Te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

Beszélni róla Isteneddel.

őt kérdezd meg, milyen üzenetet

Küld azzal az akadállyal Neked?

S, ha lelked Istennel találkozott,

Utadba minden kő áldást hozott.

Szilágyi Domokos:

Most...

Most, amikor éjfélekig

kell dolgozom gönyedt-hajolva,

hogy nincsen percnyi pihenés:

most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem

szavak olvadt érceit issza:

most van szükségem nagyon

simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem

törött szárnyú madárként rebben:

most kell, ha csak egy percre is,

hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat

enyhítse egy-egy pillanat;

hisz ezerévnyi pihenést ad

mosolyod, kezed és szavad...

Dsida Jenő

Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog,

s olykor arcomra tűz,

arcomra, mely fakó

s elmúlt évekbe néz.

Fényes volt, mint a csillag,

forró volt, mint a tűz,

fehér volt, mint a hó,

s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,

de már nem bánt, nem űz,

enyhén simogató,

mint hűs, testvéri kéz.

Lehullott, mint a csillag,

elhamvadt, mint a tűz,

elolvadt, mint a hó,

s megromlott, mint a méz.

Ködszürke téli ég,

keringő hópihék,

száncsengő friss hangja,

vén harang bim-bamja.

Kis fenyő, csillogó,

sok narancs, mogyoró.

Érzed a friss kalács

csuda jó illatát?

Kacagás, víg ének,

pipázó kémények,

hó ül a faágon,

karácsony, karácsony.

Adjon Isten minden szépet,

Irigyeknek békességet,

Adjon Isten minden jót,

Hazug szájba igaz szót.

Hontalannak menedéket,

Éhezőknek eleséget,

Tollat író kezébe,

Puját asszony ölébe.

Legényeknek feleséget,

Szegényeknek nyereséget,

Áfonyát a havasra,

Pisztrángot a patakba.

Istenhitet a pogánynak,

Hű szeretőt a leánynak,

Szép időben jó vetést,

Szomorúknak feledést.

Sarkvidékre hideg telet,

Az árváknak jó kenyeret,

Fegyvereknek nyugalmat,

Szelíd szónak hatalmat.

B. Radó Lili

Esti dal

Oly jó ilyenkor este már,

mikor az izzó nap leszáll

s a csillag csillog csak nekem.

Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,

mit rég megúntam s amit szeretnék,

messziről nézem és nyugodtan,

ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,

a szív is békés lesz belül.

Öröm, kétség oly messzi cseng

és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva

mindent végiggondolni újra,

a lélek könnyű, mint a pára

s csend van. Elalszunk nemsokára.

Azt hiszem az egyik legsikerültebb fórum a Tiéd.

Egy kis beszélgetés és utána millió szép vers.

Azt hiszem egyhamar nem is lesz vége, szerencsére.

Igazából ez volt a célom, hogy kikapcsoljon megnyugtasson vagy éppen kicsit felzaklasson, ami még elviselhetően fáj, mert nekem is elszorult már a szivem egy_egy vers olvasásakor.

Azt hittem nem jön össze a száz, hiszen így írtam ki elsőnek, de kellemesen csalódtam, hiszen csak gyűlnek a szebbnél szebb versek.

ÖTÖDIK ECLOGA

Bálint György emlékére

TÖREDÉK

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,

hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.

Félsorokat róttam.

Másról, másról igyekeztem

írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj

rámszól: róla beszélj.

És felriadok, de a hang már

hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

Eltüntél.

S ez az ősz se hozott hírt rólad.

Az erdőn

újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos

fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

Élsz-e, ki tudja?

Ma már én sem tudom, én se dühöngök,

hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.

S nem tudnak semmit.

De te élsz? csak megsebesültél?

Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy

illat vagy magad is?

Már szálldos a hó a mezőkön.

Eltünt, - koppan a hír.

És dobban, dermed a szív bent.

Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,

reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek

régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,

mint a halottakét -

Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

Én ezen a fórumon csak szépséget találok. :))

Anyira kellemes idejönni, szinte kikapcsol mindenből. Az előző verseid is, mintha tudnád, mit szeretnék olvasni.

És a többiek is, mennyi csodaszép vers :))

Petőfi Sándor -

Szöveggyűjtemény

TÁVOLBÓL

Kis lak áll a nagy Duna mentében;

Oh mi drága e lakocska nékem!

Könnyben úszik két szemem pillája,

Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!

De az embert vágyai vezérlik;

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,

S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,

Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;

S kínja lángi el nem aluvának

Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!

Mint marasztott esdeklő szavával!

Oh, ha akkor látok a világba:

Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll;

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem

Biztatott csak, minek elbeszélnem?

S hogy mióta járom a világot,

Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;

Jó anyámnak tőlök mit izenjek?

Szóljatok be, földiek, ha lészen

Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,

Mert fiának kedvez a szerencse – –

Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,

Megrepedne a szive szegénynek!

(Pozson, 1843. május.)

Petőfi Sándor

FA LESZEK, HA...

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy...

Csakhogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

Szalkszentmárton, 1845. (aug. 20 - szept. 8. között)

Tartalom

--------------------------------------------------------------------------------

FEKETE KENYÉR

Miért aggódol, lelkem jó anyám,

Hogy kenyeretek barna, emiatt?

Hisz meglehet: ha nincs idehaza,

Tán fehérebb kenyérrel él fiad.

De semmi az! csak add elém, anyám,

Bármilyen barna is az a kenyér.

Itthon sokkal jobb ízü énnekem

A fekete, mint máshol a fehér.

Szalkaszentmárton, 1845. (július 13-21. között)

Váci Mihály: Százhúszat verő szív

Szolgált a szerelem - szolgáltam én

alázattal a szerelmet,

s voltam olyan fagyokba vetett,

mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,

szinte már könyörögve,

és ugatott a szívem a magány ólja előtt,

kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: - magába zárt a test,

ez az esetlen állat,

átúszta velem a tiszta óceánokat,

itatott velem pocsolyákat;

éhei jászlaihoz négylábra alázott - de a sors

meredekjén ő emelt szakadásig,

kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,

s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam - mint az akác-törzs a homokon -

égre emelve a munka termő ágát,

s fejem alá vetettem a lustaság

felhőkön úszó szénaágyát.

Mások bajainak gerendáiból ácsolt

tutajon örvénybe eveztem,

s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival

tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,

soha nem menekültem,

de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,

s meztelenül heverésztem a fűben.

Csillagokért magasodtam - s a földre hajoltam

madarak lábanyomát imádni;

fölöttem rakéták szálltak - kezem fejéről meg

verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire

a lélek fényes!

és engedelmesen letérdeltem a test

minden ítéletéhez.

Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat

pásztázva kereste,

a sejtések szétszórt sugarait tűzzé

lobbantottam, én - a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,

úgy gyűlöltem és szerettem:

mindenhez úgy fogtam, kívánva,

hogy az legyen a vesztem!

Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,

ahogy érdemes élni!

Egy emberöltőt éltem - de a sorsom

történelem és ezerévnyi!

Gyerekkoromban ezt a két verset kivülről tudtam, és nagyon szerettem, most nagyon jóérzés volt együtt olvasni őket.

Így felnőtt fejjel még sokkal szebb a

"Családi kör",

Hiszen van családom kisgyermekem,

"A Laci te gyer ide " pedig nagyon klassz

De számomra még előbújik régmúlt gyermekkoromból amit nagyon szerettem ,

FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA...

Falu végén kurta kocsma,

Oda rúg ki a Szamosra,

Meg is látná magát benne,

Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,

Pihen a komp, kikötötték,

Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálódik a cimbalmos,

A legények kurjongatnak,

Szinte reng belé az ablak.

"Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!"

Bekopognak az ablakon:

"Ne zugjatok olyan nagyon,

Azt üzeni az uraság,

Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!...

Húzd rá, cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!"

Megint jőnek, kopogtatnak:

"Csendesebben vigadjanak,

Isten áldja meg kendteket,

Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus

Arany János

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja.

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is — bogarászni restel —

Óvakodva lépked, hosszan elnyult testtel.

Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb — a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja, — s reggel ünnep lészen.

Körűl az apróság, vidám mese mellett

Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkígyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda:

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényúl:

Jaj! valami ördög — vagy ha nem, hát — kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket

Arra tálalja fel az egyszerü étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”

Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, —

Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:

Valami szegény kér helyet éjszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lányka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb —

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben:

„Meséljen még egyet” — rimánkodik szépen.

„Nem mese az, gyermek”, — így feddi az apja;

Rátekint a vándor és tovább folytatja;

Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle — testvérbátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van — a tűz sem világít,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, — egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát,

S átveszi egy tücsök csöndes birodalmát.

1851

Petőfi Sándor: ARANY LACINAK

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Igy ni!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj.

Szájadat betedd,

S nyisd ki füledet,

Nyisd ki ezt a kis kaput;

Majd meglátod, hogy mi fut

Rajta át fejedbe...

Egy kis tarka lepke.

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? Elment a kúthoz.

De nem volt víz a vedebe',

Kapta magát, telemerte.

És vajon minek

Merítette meg

Azt a vedret?

Tán a kertet

Kéne meglocsolnia?

Vagy ihatnék?...nem biz a.

Telt vederrel a kezében

A mezôre ballag szépen,

Ott megállt és körülnézett;

Ejnye, vajon mit szemlélhet?

Tán a fényes délibábot?

Hisz olyat már sokat látott...

Vagy a szomszéd falu tornyát?

Hisz azon meg nem sokat lát...

Vagy tán azt az embert,

Ki amott a kendert

Áztatóba hordja?

Arra sincsen gondja.

Mire van hát?

Ebugattát!

Már csak megmondom, mi végett

Nézi át a mezôséget,

A vizet mért hozta ki?

Ürgét akar önteni.

Ninini:

Ott az ürge,

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

Pillanat,

S odabenn van,

Benn a lyukban.

A mi emberünk se rest,

Odanyargal egyenest

A lyuk mellé,

S beleönté

A veder vizet;

Torkig tele lett.

A szegény kis ürge

Egy darabig türte,

Hanem aztán csak kimászott.

Még az inge is átázott..

A lyuk száján nyakon csipték,

Nyakon csipték, hazavitték,

S mostan...

Itt van...

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge

Te vagy, Laci, te bizony!

Szalonta, 1847. (június 1-10)