Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

SZENT GÁLY KATA

Szeretnék

Csak egy parányi méccsé lenni,

mely bevilágít egy szobát-

Csak egy szál deszka-híd lenni,

mely szakadékot ível át-

Csak egy kanálka mézzé lenni,

legyen az élet édesebb-

Csak egy segítő kézzé lenni,

mely teszi, amit tehet.

deathrainbow: Ember a gépezetben

Ajkainkon kínzó szavak égnek,

Egy bennem kigyúlt Édennek a hamvát érzem.

Látom, s hallom a porrá hamvadt világ zaját,

A mocsok férgei az Élet fájának gyökerét rágják.

Mit sár nemzett, s a sötétség nevelt,

Most vérnászát énekli egy árnyék,

Ki egykor a Nappal egyfénnyel ragyogott az égen.

Szívünkön rozsdás lánc feszül,

S izzó vasakat szúrnak szívünkön keresztül.

Kezünkön vérünkkel festett béklyó feszül,

Mikor bőrünkbe égetik az Élet jelét.

Csak szám és betű egy zajos gépezetben,

S ízét érezzük az örök félelemnek,

Míg vérünk hullik menni kell az úton tovább.

Nem látjuk már torz jövőnket se,

Csak szívünkben él egy szebb világ képe.

Míg a jel, s béklyó rajtunk,

A leégett Édenből nem szabadulunk.

Könny és vér hiába csordul,

Ha nem lázad ifjú lelkünk,

Csak egy fájó seb, betű és szám maradunk egy gépezetben.

Wass Albert:

Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak; én és valaki,

valaki, akit nem ismerek.

És aki mégis, mégis elkísér akármeddig megyek.

Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen mégis fáj nekem:

Valaki egyszer majd elémbe lép,

és megfogadja két tévelygő kezem,

lecsókolja, két könnyező szemem...

Valaki majd az életembe lép,

aki százszór több, mint az életem.

Van itt egy álmom: különösen szép,

és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.

Itt én vagyok csak, én és valaki,

Valaki, akit nem ismerek,

és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

Álomvilág

Az álmok minden éjjel visszajárnak,

Lehetnek lidércek, örömök vagy titkos vágyak.

Ők mondják meg, ki vagy, s honnan jöttél,

Mindent tudnak rólad, mit eddig elkövettél.

Rózsaszín fátyolban, vagy a semmi közepén,

De lehetsz akár a világnak tetején.

Az álmok szemével korlátot nem láthatsz,

Itt szabad vagy ember, bármit megválthatsz.

Zuhanj, vagy szárnyalj, kedv szerint formáld

De tiszteld és becsüld, hogy jók legyenek hozzád!

Jaj neked, ha rossz vagy, s Őket kihasználod,

Olyat fogsz majd látni, biztos jól megbánod!

Ha bármit tehetsz, először mindig rosszra gondolsz,

Korlátlan hatalmaddal mindent lerombolsz;

Vezessen szeretet a béke útját járva,

Ha nyugalom a fegyver, a másik út már zárva.

Ha sötét álmaid vezérelnek téged,

Tudtod nélkül kihasználnak, felemésztnek, s véged.

Elhitetik veled, nyitva minden kapu;

De ahogy belépsz valahol, te leszel az adu.

Az álom gyakran rejtély, ha nem érted a képet,

De egy életen át, s azon túl is kísérhet majd téged.

Hallgass, figyelj és érezz minden jelet;

Életednek titkát elárulják neked.

Álmok mindig voltak, vannak, s lesznek,

Nélkülük az emberek mind odavesznek.

Amelyik a tied, tőled el nem veszi senki,

Ha ezt is elhagyod, nem marad már semmi.

Kiss György

Schäffer Erzsébet: Álmok völgye

…. Akivel én kéz a kézben vándorolni tudnék, a patakot követve,

az erdőkön át, nyári lángolásban, az ősz aranyszínű fényében

és messze néző fehér hómezőkön át.

Keveset szólna, és azt is egész halkan.

Azt a szót, amire mindig vártam. A hallgatása többet mondana,

mint mások beszéde.

Megértene, jobban, mint bárki előtte, jobban, mint ahogy én

magamat megértem.

Nála otthon lennék, magánál tartana.

Azt tenném, amit szeretne, és amit szeretne, az lenne,

amit mindig is szerettem volna.

A nevetéséről felismerném.

Mert csak ő tud, úgy nevetni, hogy nekem is mindjárt

nevetnem kell, könnyel a szememben és boldogsággal

a szívemben.

Mindig, amikor nyári reggeleken köd ül a tájon, tudom,

hogy meg kell találnom, mert még mindig rám vár.

Keresem és félek.

Mert, mi lesz, ha megtalálom?

Akkor nincs tovább, és nincs többé keresés.

Minden értelmet kap, végső megoldást, nem lesz többé én,

nem lesz távolság, és nem lesz holnap.

Csak mi, csak együtt és ma – örökre.

Pár lépés volna csak

Ott álltam én is, nyomorultan, bénán

ki tudja mióta Bethesda tavánál.

A napok jöttek, s elmentek felettem

én a múltat, jövőt, mindent eltemettem.

Csak hulltak hangtalan egymásra a napok,

gyűltek, egyre gyűltek, a sánták, a vakok.

Nem tudtam honnan, s miért a sok beteg,

megátkoztam, mint Jób ezt a rossz életet.

Miért van így? Kérdeztem szűntelen,

de elnyelte hangom a végtelen.

Nem kaptam vigaszt, jó szót, sem mosolyt,

egy felém hajló mozdulat sem volt.

A lüktető élet nagy vérkeringése

már kidobott magából, vagy talán mégsem?

Hisz fölöttem is úgy ragyog a Nap,

ha éjszaka van ezernyi csillag.

- Míg lelkem a gyötrő mélységeket járta,

megtanultam jól, nagyon-nagyon fájva:

Az én szenvedésem a mások próbája.

Nem számoltam hányan nem is vették észre,

pár lépés volna: csak segíteni kéne,

hogy eljussak a tó gyógyító vizébe.

- Végül én sajnáltam az elrohanókat,

a rá nem érőket, a lótó-futókat.

- Nem lehet az másképp, ők igazán vakok,

ha nem veszik észre, hogy nyomorult vagyok.

Sokszor a templomba siettek nagyon,

megköszönni: van pénz, egészség és vagyon.

Hálát adtak érte, hogy szép ez az élet:

visszafelé szemük még reám sem tévedt.

Egyszer jött Valaki, halkan, csöndesen,

a szívembe nézett, megfogta a kezem.

Szó nélkül emelt föl, és bevitt a tóba:

A Názáreti volt, világ gyógyítója.

Szedenits Jenő - Magyar Miatyánk

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

Tarts meg minket szeretetben,

Áldott Szemed ne vegyed le rólunk,

Akkor se, ha méltatlanul szólunk.

Tudjuk, sokszor panaszos az ajkunk,

Kereszt súlya nyomokat hagy rajtunk.

Bűneinket ne ródd fel, óh nékünk,

Rég fizetett érte, magyar népünk.

Szenteltessék meg a Te neved,

A bölcsőinktől a sírunkig Teveled

Igaz magyar hitben megmaradjunk,

Magyar voltunk mellett hitet valljunk,

Ne foghasson rajtunk, mi idegen,

Áruló közöttünk sohase legyen.

Hű gyermekként kövessünk Téged,

És örökké áldjuk Szent Nevedet.

Jöjjön el a Te országod,

Legyen velünk atyai jóságod,

Minden magyar szerte e világban,

Térdre hulljon hálaadó imában!

Add, hogy egymás kezét megtaláljuk,

Kopogtató testvért ki ne zárjuk.

Fülünk úgy figyeljen magyar szóra,

Mintha hozzánk Édesanyánk szólna.

Legyen meg a Te akaratod,

Harangok hirdessék diadalod,

Jóság lakjék magyar szíveinkben,

Örömöd teljék gyermekeinkben.

Add, közülünk egy is el ne vesszen,

Minden útjuk Tehozzád vezessen.

Magyar honban, idegen világban,

Tartsd meg őket örök magyarságban.

Add meg a mindennapi kenyerünket.

Lágy eső öntözze földjeinket,

Éltető Nap arany napsugára

Áldást hozzon a magyar hazára!

Szőlőt roskadjon minden hegyhát,

Virág nyíljék, merre csak szem lát.

Legyen bőség halakban, vadakban,

Gyermekáldás a magyar falvakban.

Bocsásd meg a bűneinket,

Kínzó súlyuk régen gyötör minket,

Szent Orcádat fordítsd felénk végre,

Engeszteljen népünk szenvedése.

Tisza táján nagy hontalanságban,

Fényes Erdélyben és Vajdaságban.

Simogasd meg fájdalmas orcánkat,

Őrizd, védjed magyar hazánkat.

Ne hagyj minket a kísértésbe,

Zárj bennünket jóságos Szívedbe,

Adjál nékünk édes békességet,

Barátunknak minden nemzetséget.

Add, hogy minden népek világában

Gyarapodjunk javakban és számban.

Magyarságban legyünk bátrak, hűek,

Bajban sohse legyünk kishitűek.

Tied az ország, a hatalom, a dicsőség,

Mindenható hatalmas istenség,

Kérünk, hallgasd meg esdeklő szavunk,

Lássad, milyen nagy szükségben vagyunk,

Széttépett honunkban népünk zokog,

Megkínzott arcunk könnyektől ragyog.

Hallgasd meg bús, könyörgő imánkat,

Óh, add vissza nagy magyar hazánkat! Ámen.

Wass Albert:

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

A Tündér

Lelkem mélyén él egy tündér

Ki mindig csak ad, soha nem kér

Békés, szelíd a tekintete

Apró, törékeny a termete

Kicsiny keze oly gyengéden

Puhán, melegen, megértően

Törölgeti verejtéked

Tudja, mit adhatna néked

Ismeri szíved vágyát

Valóra váltaná az álmát

Ha tehetné, fogná kezed

Bölcsőben ringatná lelked

S hintene békességet

Törődést és melegséget

Minden fűre, minden fára

S gyengéden nézne a világra

Megmutatná, hogyan szeress

Biztatna, lépted legyen egyenes

Figyeld a fényes csillagképeket

S merj álmodni merészeket

És nézd a csicsergő madarat

Mely szárnyal, mint a szabad akarat

Közben lassú dallamot dúdolna

Melytől szíved meglágyulna

Talán egyszer eljön az idő

S a tündér álma valósággá nő

A világban béke honol majd

Lesz, ki életednek értelmet ad

Aki helyette fogja kezed

S az éjben suttogja a neved

Szemedben kigyúlnak a fények

S valóra válnak a hiú remények.

Ady Endre

Könnycseppek

I.

Hajadnak ékét adtad át:

Nem boldogít már e virág,

Éjszín hajadnak illatárja

Már nem bódít el... mindhiába!

Azt a virágot add nekem,

Mely ott hervad el kebleden,

Én könnyeim öntöm le rája...

Ez a virág a hit virága.

II.

Talán nem is a földön jártam:

A nőkben tiszta angyalt láttam,

Glória volt fejök felett,

Ők hozták földre az eget.

Most sétálok a sétatéren,

Amennyi szép lány, mind megnézem,

De jót egyről sem gondolok -

Hiszen csak gyönge nők azok!

III.

Ne félj, kis lány, nem írok már

Bús-szerelmes verseket,

Már ezután csak a borról,

A mámorról verselek.

Mióta kijózanodtam,

Megszerettem én a bort,

Adieu hát, gyermek-szerelem,

Üljük meg reá a tort!

Bernát János:

Két kicsiny virág

Földünknek legsarkán jeges vihar tombol,

fát, hegyet és völgyet biz porig rombol.

Földünknek legsarkán él két kicsiny virág,

s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ.

Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét,

de a két kicsiny virág fogja egymás kezét.

Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél,

de a két kicsiny virág túlélést remél.

Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli,

de virág a virágnak kezét nem engedi.

A tengerkék folyók fájón kiszáradnak,

de a két apróságnak semmit sem árthatnak.

Szomjazó testük, ha mást már nem tehet,

átsuhan ajkukba egy csöppnyi lehelet.

A zöldellő erdők egyszer csak eltűnnek,

de a két kicsiny virág vágyai nem szűnnek.

Földünknek legsarkán, mi forrás mind elapad,

de a virágok kis szíve egymásért megszakad.

Csillagok fényét az éj súlyos láncra veri,

De virág a párját, ily vakon is megleli.

S ha köröttük végül romba dől a világ,

Akkor is megmarad együtt a két virág.

Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

Gál János

Giacomo da Lentini

HA LÁTOM ARCÁT...

Ha látom arcát, boldogabb az élet,

reményem él, ha szép arcát csodálom,

vigasztal arca s bátorít, ha félek,

e kedves arcért kínomat se bánom.

E tiszta arc értelmet ád a létnek,

e bájos arc felém nevet sugárzón -

imé az arc, amelyről úgy beszélnek,

hogy nincsen párja széles e világon.

Nincs szem, amely szebb játékkal igézne,

se bőr, amelynek rózsásabb a lángja,

se száj, amelynek édesebb a méze.

Mikor szavamra les, előttem állva:

repesve szállok Ámor édenébe,

hol nincs, ki nálam többre, jobbra vágyna.

B. Radó Lili

Messze szálló dal

Magányos vándort messze utadon

mindenütt utolér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,

tudom, mid hiányzik és mire vársz,

tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,

tudom a nappalod s tudom az álmod.

Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,

tudom a kínod és tudom a vágyad,

tudom az ujjongásod és a lázad,

tudom, ha dac hajt s űz az alázat,

tudom, ha béke enyhít s hív a harc

S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

B. Radó Lili - Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,

emlék akarok lenni, mely sajog,

mert nem lehettem eleven valóság.

Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,

hogy ne én jussak róla az eszedbe,

akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,

és minden szó, mely kimondatlan maradt.

Nem láthatsz tengert s arany sugarat,

mely nem a szemem lesz s a mosolygásom

s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,

mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyata,

a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,

a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,

minden asszonykéz, minden férfivállon,

s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,

mindenütt, mindig, minden én leszek.

Várnai Zseni

Így álmodom...így képzelem...

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,

letörölné a fekete táblát

az Alkotó

művészkeze

s valami újat kezdene,

de úgy, hogy égszín lenne a tábla

s csodás világot tervezne rája

a Teremtő

művészkeze...

új Édenkertet festene!

Letörölné a régi rosszat,

varázsolna szebbet és jobbat

a legnagyobb

művész keze...

egészen újat festene!

Oly csodaszépet, hol a lények

békességben, boldogan élnek,

nincs félelem

csak értelem...

így álmodom...így képzelem!

De Földanyánk, miért ne lehetne

rajtad a világ Édenkertje,

van napod, holdad,

levegőd,

varázslatos teremtőerőd...

Minden lehet, ami még nem volt,

fölöttünk a végtelen égbolt

s a Teremtő

művészkeze

békegalambot festene

a táblára, de úgy, hogy többé

ne legyen kéz, mely letörölné...

s békesség lenne mindörökké!

Vészi Endre

EGÉSZ ÉS MEG NEM BONTHATÓ

Ez is vagyok, az is vagyok,

bánat, derű meg nevetés,

felhő, de közben napsütés,

beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,

ellentétekből épített,

része a múló réginek,

s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,

saját képletű ötvözet,

amelyben megolvadt hegyek

érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,

hogy kék legyek csak, mint az ég,

mint sós a só, - egyféleség,

egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,

lelkesség, fáradt fájdalom,

s akarom bár, nem akarom,

nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,

együtt e sok: a szenvedély,

a szirti csúcs, a bányamély:

egész és meg nem bontható.

Konsztantyin Szimonov - Várj reám

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

tudom ,hogy ezt már sokat feltettük,,de úgy szeretem...

VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

– valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

– s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

– minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

– minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

– az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

– mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

– a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

– „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

– mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

– s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

– minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

– minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

– megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol…

Váci Mihály

Ha nem vagy itt

Vagy a levegő, amelyet beszívok,

a táplálék, amelyet visz a vér,

a látásom vagy - tán meg is lepődném,

ha tenszemeddel rám tekintenél -;

vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,

a szív, az agy, a gondolat, akármi,

életem része, melyet bármikor

keresetlen is meg tudok találni; -

s mint a bonyolult óramű, ha elvész

egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,

olyan lennék nélküled; és csak akkor,

csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Szilágyi Domokos

Hazám

Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,

apám a múlt egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.

Szabó Lőrinc

REGGEL

Egy szép reggelre gondolok

és mosolygok és meghalok...

Kéklett az ég, sütött a nap,

mentem sötét fenyők alatt.

Kezemet fogta jó apám.

Sárgarigó fütyölt a fán.

Sárgarigó, huncut rigó,

azt fütyölte, hogy élni jó.

Hogy élni jó, hogy élni szép,

ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,

mindennek és mindenkinek.

Sárgarigónak legkivált,

nagy kertben élni nyáron át.

Fenyőre szállni rangosan,

fütyölni szépen, hangosan.

Hirdetni vígan szerteszét,

hogy élni jó, hogy élni szép.

Hogy élni jó, hogy élni szép,

ha fogják az ember kezét...

Egy szép reggelre gondolok,

és mosolygok és meghalok.

Kék lesz az ég, ragyog a nap,

megyek sötét fenyők alatt.

Kezemet fogja holt apám,

s megszólal egy rigó a fán.

Azt mondja majd az a rigó,

hogy élni szép, hogy élni jó.

De halni szebb és halni jobb…

S én mosolygok és meghalok.

Erdélyi József