Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Wass Albert:

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,

S a zöld erdőkön napsugár ragyog,

Felébrednek a nedves pázsiton

Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára

Fehéren hull ezer csillagvirág,

Felette lágyan elsusog a szellő,

S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó

Ezüst sugártól tündökölt az ég,

Reggel is sokáig oltogatta

Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol

Egy sápadt fényű testvér csillagot...

De elvesztette... s keserves bánatában

A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,

S a földre hullva többé nem ragyog...

A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén

Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,

S én egy olyan hulló csillag vagyok,

Ezer darabra tépve lelkemet

Keresem azt a testvér csillagot...

A Tündér

Lelkem mélyén él egy tündér

Ki mindig csak ad, soha nem kér

Békés, szelíd a tekintete

Apró, törékeny a termete

Kicsiny keze oly gyengéden

Puhán, melegen, megértően

Törölgeti verejtéked

Tudja, mit adhatna néked

Ismeri szíved vágyát

Valóra váltaná az álmát

Ha tehetné, fogná kezed

Bölcsőben ringatná lelked

S hintene békességet

Törődést és melegséget

Minden fűre, minden fára

S gyengéden nézne a világra

Megmutatná, hogyan szeress

Biztatna, lépted legyen egyenes

Figyeld a fényes csillagképeket

S merj álmodni merészeket

És nézd a csicsergő madarat

Mely szárnyal, mint a szabad akarat

Közben lassú dallamot dúdolna

Melytől szíved meglágyulna

Talán egyszer eljön az idő

S a tündér álma valósággá nő

A világban béke honol majd

Lesz, ki életednek értelmet ad

Aki helyette fogja kezed

S az éjben suttogja a neved

Szemedben kigyúlnak a fények

S valóra válnak a hiú remények.

Ady Endre

Könnycseppek

I.

Hajadnak ékét adtad át:

Nem boldogít már e virág,

Éjszín hajadnak illatárja

Már nem bódít el... mindhiába!

Azt a virágot add nekem,

Mely ott hervad el kebleden,

Én könnyeim öntöm le rája...

Ez a virág a hit virága.

II.

Talán nem is a földön jártam:

A nőkben tiszta angyalt láttam,

Glória volt fejök felett,

Ők hozták földre az eget.

Most sétálok a sétatéren,

Amennyi szép lány, mind megnézem,

De jót egyről sem gondolok -

Hiszen csak gyönge nők azok!

III.

Ne félj, kis lány, nem írok már

Bús-szerelmes verseket,

Már ezután csak a borról,

A mámorról verselek.

Mióta kijózanodtam,

Megszerettem én a bort,

Adieu hát, gyermek-szerelem,

Üljük meg reá a tort!

Bernát János:

Két kicsiny virág

Földünknek legsarkán jeges vihar tombol,

fát, hegyet és völgyet biz porig rombol.

Földünknek legsarkán él két kicsiny virág,

s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ.

Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét,

de a két kicsiny virág fogja egymás kezét.

Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél,

de a két kicsiny virág túlélést remél.

Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli,

de virág a virágnak kezét nem engedi.

A tengerkék folyók fájón kiszáradnak,

de a két apróságnak semmit sem árthatnak.

Szomjazó testük, ha mást már nem tehet,

átsuhan ajkukba egy csöppnyi lehelet.

A zöldellő erdők egyszer csak eltűnnek,

de a két kicsiny virág vágyai nem szűnnek.

Földünknek legsarkán, mi forrás mind elapad,

de a virágok kis szíve egymásért megszakad.

Csillagok fényét az éj súlyos láncra veri,

De virág a párját, ily vakon is megleli.

S ha köröttük végül romba dől a világ,

Akkor is megmarad együtt a két virág.

Bújócska

Ha völgy leszel,

Én hűs patak benne

Ha te vagy a patak,

Én ívelt híd felette

Ha út leszel,

Én a szekér rajta

Ha te a szekér,

Én majd a pajta

Ha mese leszel,

Én gyermek, ki hallgat,

Ha gyermek leszel,

Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,

Én majd a lapja

Ha te az irkalap,

Én a vers rajta.

Ha vers leszel,

Én toll, mi leírja,

Ha te a toll,

Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,

Én egy kis csillag,

Ha csillaggá leszel,

Kiválasztalak.

Gál János

Giacomo da Lentini

HA LÁTOM ARCÁT...

Ha látom arcát, boldogabb az élet,

reményem él, ha szép arcát csodálom,

vigasztal arca s bátorít, ha félek,

e kedves arcért kínomat se bánom.

E tiszta arc értelmet ád a létnek,

e bájos arc felém nevet sugárzón -

imé az arc, amelyről úgy beszélnek,

hogy nincsen párja széles e világon.

Nincs szem, amely szebb játékkal igézne,

se bőr, amelynek rózsásabb a lángja,

se száj, amelynek édesebb a méze.

Mikor szavamra les, előttem állva:

repesve szállok Ámor édenébe,

hol nincs, ki nálam többre, jobbra vágyna.

B. Radó Lili

Messze szálló dal

Magányos vándort messze utadon

mindenütt utolér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,

tudom, mid hiányzik és mire vársz,

tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,

tudom a nappalod s tudom az álmod.

Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,

tudom a kínod és tudom a vágyad,

tudom az ujjongásod és a lázad,

tudom, ha dac hajt s űz az alázat,

tudom, ha béke enyhít s hív a harc

S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

B. Radó Lili - Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,

emlék akarok lenni, mely sajog,

mert nem lehettem eleven valóság.

Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,

hogy ne én jussak róla az eszedbe,

akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,

és minden szó, mely kimondatlan maradt.

Nem láthatsz tengert s arany sugarat,

mely nem a szemem lesz s a mosolygásom

s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,

mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyata,

a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,

a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,

minden asszonykéz, minden férfivállon,

s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,

mindenütt, mindig, minden én leszek.

Várnai Zseni

Így álmodom...így képzelem...

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,

letörölné a fekete táblát

az Alkotó

művészkeze

s valami újat kezdene,

de úgy, hogy égszín lenne a tábla

s csodás világot tervezne rája

a Teremtő

művészkeze...

új Édenkertet festene!

Letörölné a régi rosszat,

varázsolna szebbet és jobbat

a legnagyobb

művész keze...

egészen újat festene!

Oly csodaszépet, hol a lények

békességben, boldogan élnek,

nincs félelem

csak értelem...

így álmodom...így képzelem!

De Földanyánk, miért ne lehetne

rajtad a világ Édenkertje,

van napod, holdad,

levegőd,

varázslatos teremtőerőd...

Minden lehet, ami még nem volt,

fölöttünk a végtelen égbolt

s a Teremtő

művészkeze

békegalambot festene

a táblára, de úgy, hogy többé

ne legyen kéz, mely letörölné...

s békesség lenne mindörökké!

Vészi Endre

EGÉSZ ÉS MEG NEM BONTHATÓ

Ez is vagyok, az is vagyok,

bánat, derű meg nevetés,

felhő, de közben napsütés,

beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,

ellentétekből épített,

része a múló réginek,

s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,

saját képletű ötvözet,

amelyben megolvadt hegyek

érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,

hogy kék legyek csak, mint az ég,

mint sós a só, - egyféleség,

egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,

lelkesség, fáradt fájdalom,

s akarom bár, nem akarom,

nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,

együtt e sok: a szenvedély,

a szirti csúcs, a bányamély:

egész és meg nem bontható.

Konsztantyin Szimonov - Várj reám

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy ?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

tudom ,hogy ezt már sokat feltettük,,de úgy szeretem...

VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

– valamit mindennap elmulasztunk.

Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,

– s valamit minden tettben elmulasztunk.

Áldozódunk a szerelemben egy életen át,

– s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

– minden csókból hiányzik valami.

Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,

– minden szerelemből hiányzik valami.

Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,

– a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

– az életedből hiányzik valami.

Hiába vágysz az emberi teljességre,

– mert az emberből hiányzik valami.

Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,

– mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

– a Mindenségből hiányzik valami.

A Világból hiányzik a mi világunk,

– a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,

– felőlünk hiányzik valami.

A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,

– talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

– „Valahol! Valamikor! Valami!”

Hitették a bölcsek, hitték a hívők,

– mióta élünk, e hitetést hallani.

De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!

– s a mi dolgunk ezt bevallani,

s keresni azt, amit már nem szabad

senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

– minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

– minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

– megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol…

Váci Mihály

Ha nem vagy itt

Vagy a levegő, amelyet beszívok,

a táplálék, amelyet visz a vér,

a látásom vagy - tán meg is lepődném,

ha tenszemeddel rám tekintenél -;

vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,

a szív, az agy, a gondolat, akármi,

életem része, melyet bármikor

keresetlen is meg tudok találni; -

s mint a bonyolult óramű, ha elvész

egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,

olyan lennék nélküled; és csak akkor,

csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Szilágyi Domokos

Hazám

Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,

apám a múlt egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.

Szabó Lőrinc

REGGEL

Egy szép reggelre gondolok

és mosolygok és meghalok...

Kéklett az ég, sütött a nap,

mentem sötét fenyők alatt.

Kezemet fogta jó apám.

Sárgarigó fütyölt a fán.

Sárgarigó, huncut rigó,

azt fütyölte, hogy élni jó.

Hogy élni jó, hogy élni szép,

ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,

mindennek és mindenkinek.

Sárgarigónak legkivált,

nagy kertben élni nyáron át.

Fenyőre szállni rangosan,

fütyölni szépen, hangosan.

Hirdetni vígan szerteszét,

hogy élni jó, hogy élni szép.

Hogy élni jó, hogy élni szép,

ha fogják az ember kezét...

Egy szép reggelre gondolok,

és mosolygok és meghalok.

Kék lesz az ég, ragyog a nap,

megyek sötét fenyők alatt.

Kezemet fogja holt apám,

s megszólal egy rigó a fán.

Azt mondja majd az a rigó,

hogy élni szép, hogy élni jó.

De halni szebb és halni jobb…

S én mosolygok és meghalok.

Erdélyi József

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek, -

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Mosoly az arcon

Örül a szívem, amikor látom,

Hogy mosolyogsz rám, kedves barátom!

Mosolyogsz rám, mert örülsz, hogy láthatsz!

Mosolygok, mert örülök, hogy látlak!

Látom, szívedben béke ragyog,

És ettől én is boldogabb vagyok!

Körülöttünk tombol a sötétség,

Lelkünkben mégis él a reménység!

Lelkünkben mégis él a reménység,

Amihez nem férhet semmi kétség,

Mert Szeretetben van erős hitünk!

Isten kezébe tettük életünk!

Isten, sorsunkat kezébe vette!

Jó szellemekkel vigyáz felette.

És mosolygok rád, drága testvérem,

Cserébe a mosolyodat kérem!

(Kalina Valéria)

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Lásd, a barátaid...

Egy valami van az életedben

Ezt ne feledd el soha,

Bármit is mondhatnak

Az élet egy csoda.

Van olyan ki csalódik,

Mert mindig vannak gondok,

Én azt kívánom neked,

Légy te mindig boldog!

Legyen az életed gyönyörű,

Legyen egy tündérálom,

Légy mindig erős,

Ne hagyd, hogy bárki bántson

Szeresd a barátaid,

Mert ők melletted állnak,

Ők is szeretnek téged,

És tőled csak jót várnak.

Ha bajban vagy ott vannak,

Szeretnek és biztatnak,

Meghallgatnak, vigasztalnak

Az utadon igazgatnak...!

Ezt egy igaz barát írta neked,

Szeresd őt is úgy mint mást,

A szíve mélyéből jött az ihlet

Nem okoz ő csalódást...!!!

Angyal mit tettél

Angyal, mit tettél?

Reményben éltettél.

Barát, ki hiteget?

Már sose lesz szerelmed!

Angyal, mit tennél?

A földre tepernél,

Szívembe kést döfnél,

Mielőtt elmennél.

Angyal, mit tettél?

Szenvedni engedtél!

A szenvedés véget ér,

De tekinteted elkísér.

Angyal, mit tennél?

Más útra, miért terelnél?

Szerelmet nem ígértél,

De reményben éltettél!

Angyal, mit tehetnél?

Örökre velem lehetnél.

De rabláncon nem tartalak,

Szépséged így, megmarad.

Sóti Zol

Elbocsájtó

Végre megértettelek!

Már nem kergetlek,

nem követlek.

De egyet még tudnod kell,

mielőtt végleg utadra engedlek,

Lelkemnek oly kedves,

tiszta "Gyermek".

Csak így egyszerűen;

Mélységesen és melegen szeretlek.

Erdélyi Andrea

Dsida Jenő:

EGYSZERŰ VERS A KEGYELEMRŐL

Csodákat próbáltam:

arannyal, ezüsttel

hivtam a népeket,

jöjjenek énhozzám!

Hiába, hiába,

az arany nem kellett,

az ezüst nem kellett,

nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta

tíz hegyibeszédet,

gyönyörü szavakat,

igéző szavakat,

hiába, hiába:

egy fül sem fülelte,

egy szív sem szívelte

a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam

rakni az erdőben:

nyulacska ne fázzék,

őzike ne fázzék, -

hiába, hiába!

Gyujtófám kilobbant

és a tűz nem akart

gyúlni az erdőben.

...S egyszer csak maguktól

gyűlnek az emberek,

együgyű szavamtól

sírásra fakadnak,

ránéznem alig kell

s a tűz is felszökken, -

az Ur áll mögöttem.