Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Reményik Sándor:

Csak így...

Hogy mért csak így:

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom,

Én így érzek.

Ilyen messziről,

Ilyen halkan,

Ily komoran,

Ily ködbehaltan,

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel;

Űzött az élet,

S mégsem ért el.

Menedékem:

A nagy hegyek,

Az élet fölött

Elmegyek;

S köszöntöm őt,

ki zajlik, és pihen:

Én, örök vándor,

s örök idegen.

Ellen Niit:

Ha ismerlek gyerekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban,

biztosan neked ajándékozom

sárga kis hólapátomat,

piros homoklapátomat,

s a csillagokkal telefestett

kék vödrömet,

minden pitypangtól aranypöttyös rétet,

a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket

és a leghosszabb csúszdát,

amit csak ismerek.

A hordókat csorgó ereszek alján,

feketén csillogó vizükkel,

feketén csilladozó, mély vizükkel,

a víz alatt lakó meséket is,

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,

(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)

s arról a furcsa sajdulásról,

amely lehajló tarkómat súrolta,

mint egy madár,

vagy lélek,

vagy golyó.

Én azt hiszem,

a sárga mackót,

a szegény, kopott orrú sárga mackót,

minden titkával együtt -

neked ajándékoztam volna azt is,

utána sírdogáltam volna,

magam sem értve:

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Székely János:

Napszonett

Teljes valómmal nyújtózom utánad,

mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.

És mint a párás földkorong, örökké

fényes felemet fordítom feléd.

Szeretném mindig azt mutatni néked,

ami bennem a legtöbb, legnagyobb.

Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,

szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.

Szeretném olykor túlragyogni álmod,

s érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:

ezért sütöd feléd eső felem.

S csak hogyha önnön fényed is kilobban,

csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,

milyen sötét és milyen fénytelen.

CSAK SZÓ VAGYOK

Ha csak Rád gondolok

megáll a szívem

de nem ver soha nélküled;

előttem csillogsz

fülemhez szavad van

és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok.

Hol is nyílhatna lényem létre

ha nem Benned, te szép?

Éled a réten a vándor

ki naptól föl nem perzselt földre

csak néha lép.

Csak szó. De annak is

tartalma tőled árad belém.

Nem érvel, csak ragyog

csak létezik. Rád nézek

és beszéd nem, csak hang vagyok.

Csak hallgatás vagyok.

Devecseri Gábor

Hiányzunk a nyárnak...

Vágyainkkal szegett

ösvényén a múltnak

hol emlékünk ma is

kéz a kézben jár,

a változás konok

titkain tűnődve

időtlen bolyong

a réges-régi nyár.

Elillant meséket

kerget lombok alján,

szél-fújta álmokat,

földre hullt csodát,

és hajnalok könnyes

ezüst-harmatában

kutatja elveszett

lépteink nyomát.

Most ősz van, az emlékek

jönnek, újra fájnak:

Érzem, hogy hiányzunk

a réges-régi nyárnak.

Kormányos Sándor

Vecsey K. Mária: Látni

Látni nemcsak mindig szemmel,

látni szívvel, szerelemmel,

az az igazi, a belső,

szerelmes legeslegelső.

Látni ne csak a szemeddel,

inkább a szíveddel vedd el!

Mert azt úgyis megtalálod,

amikor már nem is látod.

Látni így kell: szerelemmel,

ha látni akar az ember;

és, ha így lesz a sajátod,

akkor mindörökre látod.

Szabó Éva : Hét csoda

Tudod, mi volt a hét csoda?

egy újszülött kis homloka,

egy falevélen az ér,

amely a gyökerekig ér,

egy szó, mely idejében jött,

egy darab ég a csönd fölött,

egy kéz, mely utánad nyúlt,

mikor csillagod földre hullt,

télen egy jó meleg szoba,

s ha szépen érkezel ... Oda.

Faludi Ferenc: Szent István királyhoz

Dicső István, nagy királyunk,

Téged ég s föld magasztal,

Téged tisztel kis országunk,

Első szent urának vall.

Tőled vette fényességét,

Méltóságát, érdemét,

Koronája ékességét,

Hitit, kincsét, mindenét.

Elbujdostál, megkerestünk,

Áldott légyen a szent ég!

Országunkba bévezettünk,

Szivünk örömében ég!

Drága kincsünk, feltaláltunk:

Magyarország, vigadozz!

Itt van, kit óhajtva vártunk,

Ezer áldásokat hoz.

Ime a te reménységed,

Inségedben ide nézz:

Isten után erősséged,

Mególtalmaz ez a kéz.

Megvigasztal minnyájunkat,

Hatalmunkban vastagit,

Megtágitja országunkat,

Végig megtart, bóldogit.

Budán nyugszik; Buda vára,

E szentséget megböcsüld!

Atyja után, nem sokára,

Biztat az ég: Imrét küld.

István mellett itt lész fia,

Megtestesült angyalunk,

Megszerzi ezt két Mária,

Égi s földi asszonyunk.

Csuka Judit

Szelídíts meg

Szelídíts meg szavaiddal,

hogy higgyek a szavaidban,

szelídíts meg tekinteteddel,

hogy szemedbe nézhessek,

szelídíts meg kezeiddel,

hogy még egyszer

megfoghassam kezedet,

szelídíts meg mosolyoddal,

hogy mosolyogjak még rád,

szelídíts meg magányoddal,

hogy feloldjam magányodat,

szelídíts meg, hogy én is

megszelídítselek

Baranyi Ferenc

Porvers

Akit egyszer porig aláztak:

porig kell azért lehajolni,

a méltósága-vesztett sorshoz

méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?

Megértem, belerúgni könnyebb.

Még emberibb átlépni rajta

könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked

bátortalan feddése rád vall?

másokért őrzött tisztaságod

nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,

és hát derekad roppanó is,

ápolt tüdődet is belepné

a talajmenti szilikózis,

hát nem hajolsz porig, ha porból

akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -

porig kell azért lehajolni.

Barnaky Miklós

Leszel-e?

Leszel-e ház, hol lakhatom,

Leszel-e ágy, hol alhatom,

Leszel-e szó, kimondható,

Leszel-e hang, meghallható?

Leszel-e kar, hogy felsegíts,

Leszel-e nap, hogy felhevíts,

Leszel-e vágy, ami felkavar,

Leszel-e az, ki engem akar?

Szent Péter kulcsai

A mennyország kulcsa, kulcstartó-karikán

ott libegett furcsán Szent Péter derekán.

Buzgón nyitogatta a robosztus zárat,

ha érkeztek százan, beengedett százat...!

Majdan vissza rakta, a kulcs-karikára,

"haza kéne menni" - gondolta magába'...

futva indult bizony, hűséges nejéhez,

ám útjának felén így kapott fejéhez:

"Jaj nekem, bár fejem veszteném el egyszer,

ám a mennynek kulcsa megkerülne ezzel!"

Mert hogy a vágtában ez a kulcs kilazult.

az égből a földre, virágmezőre hullt.

Gyökeret vert ottan, virít mint kankalin,

gyógyhatása oly nagy, segíthet valakin!

A kulcsból virág lett, dísze a mezőknek,

orvosságos növény kórság-szenvedőknek.

A menny kapujába vissza tért nagy hévvel,

ám de kulcsa nélkül hogy nyit kaput Péter?

"Kérlek, adj egy igét!" - könyörög az Úrnak,

másképp az érkezők mély pokolba hullnak...!

Megadja a kódot, a kulcsszót az Atya,

nem tudja e titkot, csak Szent Péter maga!

Csillagos dicsfényben gondol az Atyára,

s a mennyek kapuja megnyílik a szavára!

Közben lenn a földön, virágos határban,

orvosságos ember bandukol magában.

Nála már a virág, a gyógyítás kulcsa,

kankalin, primula, zárakat nyit újra!

Szuhanics Albert

Várnai Zseni

Virágos ág

Virágos ág az asszony élete,

tavasszal könnyű szirmokkal tele,

s mikor lehullnak róla díszei,

virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,

pillék és méhek zsongják őt körül,

szellő ringatja, eső öntözi,

s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,

csupasz testét vad esők verdesik,

reszket, amikor tépázza a szél,

de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,

s belepi őt e puha takaró,

már újra szép, és arról álmodik,

hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,

ezernyi szép, feslő virága van,

ő bennük éli újra tavaszát,

s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,

a mag, ha pattan, az is újra ő,

kikél a földből, húzza őt a fény,

újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,

olyan öreg, száraz és korhadó...

ifjú fákban tovább él lényege...

gyümölcsös ág az asszony élete...

Kamarás Klára:

Titok

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,

de hogy ne lássa rajtunk senki,

öklünket rázzuk a világnak,

büszkén viseljük sebeinket,

hisszük, hogy nem tartozunk másnak,

csak önmagunknak.

Éjszaka...

vagy ha álmatlan hajnal éber

forgolódás közben talál,

megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk súgva, szinte félve

mindenkinek a titkok-titkát,

mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk... és sérülékenyek...

Szabó Lőrinc: Élet

Érdemes lesz? érdemes volt?

Görbe, ami egyenes volt.

Hol van erő és szerencse?

Mi taszít ki? Ki vezet be?

Tőle, hozzá, benne, érte,

nála, néki, mégse, mért ne,

ide, onnan, ott is, itt se

majd ha, már most, úgy is, így se,

mindig, egyszer, érthetetlen,

jaj, tovább, nem, az se, nem, nem,

néha mégis, soha többé,

véle, oda, mindörökké:

mennyi megnyílt s elveszett út,

mennyi csapda, mennyi zegzug,

halni lassan, ölni gyorsan,

bent a szívben, kint a sorsban,

s úgy hinni, hogy győztes - vesztes,

eljutunk az egyeneshez:

érdemes volt? érdemes lesz?

Harcos Katalin

Mint aki hazatért…

Vendéged voltam tegnap éjjel.

Úgy fogadtál, mint aki hazatért.

Amint beléptem az esti széllel

hajam borzas volt, a szívem remélt

Karodba zártál, s hajamba fúrtad

arcod, úgy suttogtad: „Isten hozott!”

Én boldogan feledtem a múltat,

amikor rám senki nem áhított.

Kabátom letéve kék ruhámban

csinosnak, nőnek éreztem magam.

Kecses cipőmben szép volt a lábam,

s éreztem: tekinteted végig suhan,

pásztázza arcom, alakom, s bokám

és kedvtelve, jólesőn nézeget.

Úgy tűnt, nem csak te vagy a csodám,

de én is egy csoda vagyok neked.

Magadhoz vontál, és oly gyöngéden

kezdtél el ruhámból kibontani,

hogy a ránk boruló téli éjben

csak sóhajod lehetett hallani

Kibukkant a vállam, s te csókoltad

máris, öleltél, ahogyan senki még,

derekamat szorosan karoltad,

míg fölénk borult a csillagos ég.

Öleltél tüzesen, szenvedéllyel,

amíg vágyón boldoggá tettelek.

Megtöltötted az éjt új mesékkel,

s én őszinte szívvel szerettelek.

Vendéged voltam tegnap éjjel,

s úgy fogadtál, mint aki hazatért.

Soha semmi mással ez nem ér fel.

Bármit odaadnék az álomért!

Mai aktuális vers.

Ezzel köszöntöm a ma névnapjukat ünneplő Ilonákat:

Kosztolányi Dezső: Ilona

Lenge lány,

aki szõ,

holdvilág

mosolya:

ezt mondja

a neved,

Ilona,

Ilona.

Lelkembe

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva,

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellõket

hallana,

sellõket,

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így:

"La illah

il' Allah",

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltûn és

eltûn a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

lim-loma,

távoli,

szellemi

lant-zene,

Ilona.

Ó az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt,

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa o,

csupa a,

csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez,

halovány

kék-lila,

halovány

anilin

ibolya,

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha,

s balzsam is

mennyei

lanolin,

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló,

nem múló

hallali,

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya.

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

Szemedben a csillagok

Nézd, bealkonyul

és este lesz újra

szemedben fáradt

csillagok

gyúlnak remegve

míg nyújtózó csendben

karodba bújva

hallgatok.

Szívdobbanásod

álomba ringat

s a felénk induló

holnapok

könnyűvé válnak

s felragyognak,

mint szemedben

a csillagok.

Kormányos Sándor

Bodó János

Amikor a világ

Amikor a világ

Elhervadni készül:

Mindenét eldobja,

Megtagadja végül-

Már-már csak az anyag

Lenne...Kivirágzik

A sárból, a szennyből

Kilép és elválik

Örökre egy dallam,

S fel a magas égre

Száll és eldalolja:

A szerelem örök...

S a föld újraéled,

S e dallamot dúdolja

Milliárdnyi ember,

Szegény öreg földünk

Sok boldog lakója!

Bodó János

Csókos éj

Tíz kicsi lábujjad-

Mindegyiknek csók jár,

Talpad csiklandozza

A csiki-csókom már.

Bokád, lábad szára

Csókomra kinyílik,

Közben a térdecskéd

Szerelmesen fénylik.

Hófehér combjaid,

Rejtegetnek titkot-

Csak az ajkam tudja,

Hova osszon csókot.

Csípőd vonalán át

Egész a mellekig

Csókba fürdik tested-

S emel a mennyekig!

Azután a nyakad,

Finom selyme-bőre

Meg az arcocskád is

Kerül csókfürdőre.

Legvégül pedig

Ajkad-két rubint kő-

Hol megpihen ajkam-

Ha csókos éj eljő!

:-))

Czóbel Minka

Vallomás

Ne mondd még a csillagnak sem,

Halkabban, csak halkan !

Oly csöndesen szólj hozzám, hogy

Szavadat se halljam.

Csókod ajkam ne is érje,

Szikratűztől félek,

Lángba borít egy világot

Szívem, ha felébred.

Hagyjuk, hagyjuk szívünk felett

Ezt az arany álmot,

Ezt a titkos, meg nem értett

Fehér boldogságot.

Alekszandr Blok

Oly ismerős vagy

Oly ismerős vagy, mintha hajdan

éltél is volna már velem.

Másoknál, otthon, utcazajban

meglátom arcod hirtelen.

Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,

ott vagy te, bárhol is legyek.

Hallom kopogni éji csöndben

közelgő könnyű léptedet.

Nem te suhansz el láthatatlan

mellettem, ha ajtót nyitok,

légből, párából szőtt alakban

te álmaimból támadott?

El-eltűnődöm néha: nem te

ültél a szérűskert alatt,

egy sír gyöpén, a cinteremben,

kartonkendőben, hallgatag?

Egy pillanat - még ott pihentél,

s tűntél, suhantál már tova.

Dalolva a patakra mentél...

Az estharang szelíd szava

választ zúgott dalodra messze,

s én sírtam, s vártam csüggeteg,

hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,

de elhalt édes éneked.

Kartonkendőd egy percre túlnan

megvillan még a part felett,

s eltűnsz. De érzem, szomorúan,

hogy még találkozom veled.

Lator László

A rád zuhant idő alatt

A rád zuhant idő alatt

agyamban elsüllyedtél.

A sejtjeimbe zártalak,

világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,

de nem feledlek mégse,

s váratlanul felszínre dob

bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem

a rostjaimba mélyed,

hogy nemcsak bennem - kívülem

külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,

ívvé hajolt a hátad,

s éreztem, most is ellenem

emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat

a homlokodba ássa,

te máris készíted magad

az újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott

paradicsomban társak,

szerettem volna szólni, hogy

nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek

szétágazó húzása tép.

Rossz nélküled. De meglehet,

ha volnál, nem volnál elég.

Pilinszky János

Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,

szorong a száj, remegve egyre szédül,

mint szél himbálta, imbolygó virágban

a léha szív, és mintha súlyos áram

érintené, alél a test, s a szem már

a drága szempár csak mereng a csöndben,

mint ismeretlen tengerfenéknek alján

két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,

míg oldja-bontja zászlóját a láz,

hogy mint a szél, a szálló angyalok,

sehol se, mégis mindenütt vagyok,

hogy szinte már szeráfi lendülettel

csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,

mint angyalok, kik parttalan terekben

keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten

se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,

az idegekben érlődő halál

árnyalja kezem tartását s a szám.

S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom

ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz

égessen át, hogy csontomig lehasson

a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben

mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,

hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,

mint csillagok közt hulló csillagok!

Csak mély verése ér most, mint a tenger,

a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,

ha sírok is, mint sír a tengerekkel

a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,

és máris részeg tőled minden érzék,

kit oly hiába, nyugtalan kerestem,

hozzám találsz az áldott szédületben,

hogy többé semmi – úgy-e – nem szakít szét?

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol

egymásba, egymásnak felelve, mint két

tiszta sor!