Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Ez nagyon szép,vittem is magamnak:))

Jót mosolyogtam az olvasása közben mert nekem is volt egy ilyen tapétás élményem:)Nagy nehezen sikerült betapétázni a konyhát egyik évben,jól megis vágtak a munkadijjal és ahogy kész lett rá két napra az akkor 3 éves kislányom jól látható helyre és jó nagyba rajzolt nekem egy nyuszit rá:))))És nézegettük a nyuszit 2 évig,persze nem is nyul volt az csak egy firka mert akkor még rajzolni sem tudott,de beleképzeltem a nyuszit mert ő azt mondta az:)))

Írás a falon

"Egy fáradt mama, mikor visszatért a boltból,

Cipelte csomagját a konyhaajtóból.

Már várta őt aggódva nyolcéves fia,

Kisöccse tettéről mesélt aggódó arca.

,,Amíg én játszottam és apu telefonált,

T.J. krétát fogott, és a falra firkált.

A szobában az új tapétát írása díszíti,

Mondtam, mérges leszel, ha újra megteszi."

Egy sóhajjal ment be, és összevont szemöldökkel.

,,Hol van most az öcséd? Beszélek a kölökkel!"

Csomagját letéve az emeletre sétált,

Majd a gyerekszobához ment, hol kisfia bujkált.

Teljes nevén hívta, ahogy belépett a szobába,

S ő a félelemtől reszketett - tudta mi vár reája.

A további tíz percben anyu csak kiabált:

Hogy ő ilyen drága tapétát még soha nem talált!

Csak siránkozott, hogy miként teszi rendbe, de mindez hiába,

Elítélte a kicsi tettét a törődés hiánya.

Többször leszidta fiát, miközben dühöngött magában,

Mérgesen le s fel járt a gyerekszobában.

Félelemmel telve lépett a dolgozószobába,

S könnyezni kezdett, ahogy a falat meglátta.

Az üzenet nem volt más, mint a gyerek fogadalma,

A ,,szeretlek, anyuci" nagy szívbe foglalva.

A tapéta úgy maradt, ahogyan találta,

Egy üres képkerettel, ami körbezárta.

Emlékezz hát arra, mi szívednek drága,

S ne ítélj elsőre, mindig járj utána!"

/Valerie Cox /

Petőfi Sándor:

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarju-rendek,

Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő; benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztök egy csak a nyilás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők usztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zugása

Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját mig telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára

Fris gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

„Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi roszat kiabáltok róla,

S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl

Félrevert harang zugása vert föl.

Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot!

Nagy Krisztina

Kusza gondolat a lélekről...

Mi a lélek?- az élet fekete doboza,

elmegyünk, rá nem találnak soha.

Bóklászunk, nézzük fentről a világot

földön jár testtelen magányunk,

de itt már, helyünk nem találjuk.

Mindent elrejt duzzadó lelkünk

elmúlt meséket, régi szerelmünk

Fájdalmaink, csokorba font örömök,

melyek elrejtőznek a kínok között.

Győrött, elhasznált testünk, eltemették,

Lelkünk?- örökké élni fog ha szerették!

Vass Albert

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

És én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Az Örök Petőfi Sándor

Szeretlek én, szeretlek téged...

Szeretlek én, szeretlek téged,

Kedves kis angyalom,

Csak az fáj, hogy szerelmemet be

Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,

Ha tetszik, nem hiszed,

És én mikép oszlassam el, ha

Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:

Bizonyságtételért

Egy-egy gyémántkövet dobnék el

Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:

Letenném koronám

Egy kis virágkoszorúért, mit

Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy

Szinjeimet elfogadd,

És festess bennük szalagot, mely

Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:

Ott hagynám az eget,

S a nagyvilág helyett nem néznék

Mást, mint szemeidet!

És most, hogy nincs tovább, hogy eljött már a búcsú perce,

Itt állsz, és nézek rád, azt mondom csak: na persze, persze.

A könny, a fájó könny titokban hull az emlékek dombján,

De én szerettelek a magam módján.

Szép volt az első szó, az első csók, az első percek.

Szép volt a randevú, az izgalom, a színes tervek.

Szép volt a napsugár, a harmatcsepp, a nyíló rózsák,

Míg én szerettelek a magam módján.

Miért kerget szét a gonosz sors?

Miért száll a perc, miért olyan gyors?

Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, üres a szív, üres a ház,

A csend remeg, s én szenvedek a magam módján.

Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, üres a szív, üres a ház,

Fordul a kulcs, kattan a zár,

Hát nincs tovább, hát vége már,

A csend remeg, s én szenvedek a magam módján

"Sose haragudj meg arra,

Ki durva szóval megsebez.

Tudom jól, hogy fáj a sértés,

Valld be, a fontos mégsem ez.

Hidd el nekem, senki nem rossz,

Hidd el, jók az emberek,

Valakiért mindenki harcol,

Valakit mindenki szeret."

/Victor Hugo/

Egy mondat a szeretetről

Batta György

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak a Bibliában rögzült

Isten szavában,

Nemcsak jó anyák mosolyában

Megannyi mozdulatában

Lelkük minden zugában

Ott szeretet van

Nemcsak bölcs vének tanácsában

Az évek ne a keserűséget teremjék benned - a mérget -

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban

Másokért dobban a költő-szív szakadatlan

Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak

S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban

Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

S fönnmarad holtodiglan

Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából

Marad csak roskadt sátor az idő viharától

S már nem az ujjak - dermedt pillantások

Simulnak enyésző testmezőkre

Mik eltűnnek örökre

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Nemcsak az estben aláhulló pehelyben

E máris tökéletesben, mert arányaiban

Jövendő világok váza - és remekben,

Mert simulásában, arcodra hullásában,

Ahogyan gyöngéden megérint az éjben -

Abban szeretet van

S hol szeretet van, puska nem dörren,

Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem

Váratlan, edényeit a vér nem hagyja el a testben,

Kering erekben, nem buzog sebekben,

Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban

Hol szeretet van,

Ott szeretet van

Szamócafej a vércsepp - igézve nézed

Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,

Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat

Hol szeretet van,

Nem baj, hogy más vagy

Más a honod, a templomod, s nyelvedben,

Lélek-emelte versedben másként

Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok

Hogy mongolos az arcod - szabad

Hogy a szavak hozzád vonuljanak

Mint hegyből a nyáj

És senkinek se fáj, hogy bennük még

Véreid rakta, Szent István -látta

Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,

Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak -

Ott nem félsz

Élsz csillagfénnyel a szemedben

Nem gyűlöletben, hisz tudják:

Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,

Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek

S lám, arcodon is közös a bélyeg

A halál-sütötte enyészet

Nézheted, mint állat bőrén a jelet

Hol szeretet van,

Elpusztíthatatlan,

Űri áradatból, az időfolyamból

Arany szemcséit kimoshatod,

S a világot belőlük összerakod,

Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok

Ember s táj előragyog

Megláthatod minden keservek könnyét

Fájdalmak fekete gyöngyét mert

Minden mi kín, a lélek-fény útjain

Hozzád is átszáll,

Veled is munkál - fáj

Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok

Szemükből a kiáltás roncsoló sugárzás

Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben

Zengő kövekből hallik

Vizeken halál iramlik

Rémülten hordod kozmikus sorsod

Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam

Sodorja hullt falevélen -

Nincs menekvés földön-égen?

Kérded esetten, félelem-sebzetten,

Idő-szegekkel verten a létkereszten

Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen

S ekkor fénylik fel Isten

Lelkedben, minden sejtedben

Általa emberré épülsz,

Már csak a jóra készülsz,

Röpít a kegyelem

Gyorsan, aranyló hit-burokban,

Virágzó, békét sugárzó,

S mint betlehemi fényözön

Elönti bensődet az öröm

Hogy benned szeretet van - kiapadhatatlan

Látod, hogy növi be a világot

Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya

Halál nem rettent, serkent: a jóra

Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,

Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed

Akár egy cinege madárkát, a Földet

Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,

Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,

Simítod, ne remegjen,

Gyógyuljon, ne ernyedjen

Űri fán fényesedjen

Csak arról énekeljen:

Ahol szeretet van, remény és jövő van.

Hit ez a dal is

Ez a hű

Ez az érted is szóló mű

Mely majd ott áll a sírodnál

Megmondja, ki voltál

Porod is neki szolgál

Nagy László:

KI VISZI ÁT A SZERELMET

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket

ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

szia!

Szerintem kölcsönveheted nyugodtan őket.:)

Én már nagyon rég olvaslak benneteket....

Nagyon szépek...sőt ...csodálatosak a versek.

Kölcsönvehetem a naplómba amelyik vers tetszik ? ..természetesen a forrás megnevezésével.

IX. Sohaj

Első szerelmem idejében,

Mikor láttam, hogy szíved értem

Megszünt dobogni, kérkedém:

Majd lennél egykor még enyém!

Ha dalaim hir-szárnyra kelnek,

S mint költőt szerte ünnepelnek:

A kék ruhás lány, fogadok,

Megbánja még, hogy elhagyott!

Bohó ifjúság! Férfi lettem;

Sohajtozám dicsért rimekben.

Kiváncsi is tudom, de hány:

Ki volt a kék ruhás leány?

Csupán tehozzád száll hiába

A csengő-bongó rímek árja.

Sok szép dalom nem érdekel,

Viszhangra nálad egy se lel.

S én vallom: szép versek mit érnek,

Ha az imádott nő szivének

Többé annyit se mondanak,

Mint léha bókoló szavak?

Volnék inkább a régi senki,

Kinek nevét csak szájad ejti,

S ne papiron, de kebleden

Lelném meg rémed', szerelem!

Ladányi Mihály: Dal

.

Az ember simító tenyér,

csak néha bánat húzza le.

Ilyenkor arra üt, 'kit ér,

de végül ő sajdul bele.

.

Az ember éneklő torok,

csak néha horgasujju szél

szorítja el a dallamot,

mint egy kötél.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Onnan nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet

. A réteken járok dalolva

A réteken járok dalolva

S mezei virágot szedek,

Sietve szállnék karjaidba,

És oda adnám mind neked!

Neved' az erdőbe kiáltom,

Hanem a viszhang nem felel.

Vagy én nem hallom csak? Szivemben

Minden dalol, zeng, énekel.

Valami úgy ragad magával!

Futok, és nem birok vele;

S a lég, a láthatár, az erdő

Mind boldogsággal van tele.

És dalom egyre hangosabb lesz

Szivem csordultig telve van...

Elrejtem arczomat a fűbe

S zokogni kezdek hangosan.

IX. Örök szerelem

- 1877. julius 14. -

Régi szeretőm vagy! Már mi régen

Megöleltük egymást számtalanszor.

Egyszer élünk minden ezer évben,

Férfi vagyok én s te mindig asszony.

Te enyém vagy, én tied vagyok,

S ha te meghalsz, én is meghalok.

S ha aludni tértünk, sírba dőlve,

Akkor is találkozunk mi ujra.

(Áldott az a szél, áldott örökre,

Mely a mi porunkat összefújja!)

Ott is szerelemrül álmodunk,

Ott is együvé kerül porunk.

Egymásé vagyunk örökre, bárha

Száz alakot, száz helyet cseréltünk.

Suttogunk forró szerelmi lázba',

Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!

Változandó minden idelenn,

Csak a mi szerelmünk végtelen.

És ha újra kezdjük a bolyongást,

S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;

Hamvainkat száz alakba' folyvást

Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.

Legyen élet vagy legyen halál,

Minket örök hűségben talál.

Igy töltöttünk már mi miljom évet.

Ha te rózsa voltál, én a harmat.

Gerliczének én voltam a fészked;

Hullám voltál s én a hattyu rajtad.

A szivárvány egyik fele én

S te a másik, fent az ég ivén!

Bízva nézek a halál elébe:

Mert szivünk nem veszti el szerelmét.

Hamvam' a te hamvad közelébe

Fogja vonni boldog, édes emlék.

Együtt élünk és együtt veszünk

S porladozva is ölelkezünk.

Hervadás, halál, mulás regéi,

Nem hiszek én bennetek! Hiába,

Szerelmünket ez a sors nem éri;

Nincsen annak vége, nincs halála.

Időt az nem ismer; kezdete

Sose volt és nem lesz vége se.

Dobogó szivem minden paránya,

Mely a míg élt, tiszta lánggal égett;

Századokról századokra szállva,

Nem szeret mást, senki mást, csak téged!

Te vagy üdve, vágya, mindene.

Örök álma, örök élete.

Mit tünődöl? Ki tanítna félni!

Ezer évben, ezer változatban

El nem hagytuk egymást soha még mi,

Mert a mi szerelmünk halhatatlan.

Együtt porladoznak szíveink,

Míg lejár az ezer év megint...

Kedves Whiteangel!

A versed csodaszép! Megérinti a szívet és a lelket! A szép percekért, melyet olvasása okozott kérlek fogadd el Tőlem hálából ezt a dalt.

Ugy gondolom a zene éppoly kifejező, mint vers, ezért méltó párja lesz e gyönyörű szép zene,a Te csodálatos versednek.

[link]

Andre Rieu - My Way

Jó éjszakát kivánok!

Vágyódás

Olyan jó volna, ha szeretnél,

ha végre magadhoz is ölelnél,

nekem annyira hiányzik a tested,

lelkem nélküled szárnyaszegetten tesped.

Mint egy anyátlan őzike,

vagy egy didergő kiscsibe,

elhagyott macsek a háztetőn,

úgy vágyok Rád epekedőn.

Egy ember, akihez tartozni lehet,

valaki, aki ölébe vesz,

aki nem csak szánalomból simogat,

akivel felizzik az éjszaka.

Olyan jó volna, ha rám találnál,

itt nyávogok, hogy végre meghalljál,

ne félj, nem leszek számodra teher,

nem foglak megfojtani szerelmemmel.

Ha rám találsz, gyengéden érints,

lassan közelíts, szép szóval szelídíts!

Régóta vagyok egyedül - vadmacska lettem,

de dorombolni még tudok, csak elfeledtem.

Ha így közelítesz, reád ismerek,

és el fogom hinni, hogy szeretsz.

Te leszel a társam, ha akarod,

és nem lesznek többé magányosak a napok.

Én vagyok, Te leszel,

közeleg a nap, szerelmeddel...

Remény!

Amikor a hóvirágok, kibújnak a földből.

Mikor két szemed, felszárad a könnytől,

Akkor életre kel szívedben, a szerelem,

Mit régen elfeledtél, de ma, újra keresel.

Mit most érzel, holnap már elfogod feledni.

Ami ma fáj elmúlik, ha újra tudsz szeretni.

Az életed mi szomorú volt, vidámnak látod,

Ha újra eljön a remény, párod megtalálod.

Szeress hát élni, mert a létünk gyönyörű,

Akkor is ha szép volt, akkor is ha keserű.

A csalódás után is mindig van, miért élni,

Csak ne felejtsd a szót; remélni remélni!

Ne félj az élettől!

Ne félj soha az élettől , bármilyen mostoha.

Az ember mindig győz, ha nem lesz ostoba.

Harcot kell a célért vívni, érte kell szenvedni,

A szomorú percekben is örömet kell rejteni.

Ne csüggedj ha bántanak, ne hulljon könnyed.

Ebben a gonosz világban, szépet is lelhetsz .

Ki nem várja a holnapot, még az sem adja fel,

Mert egy apró kis reményben, mindig célra lel.

Ha megnézel a kertben egy nyíló sárga rózsát,

Neki is fáj, ha nem nyílhat, mert szirmát eltiporják.

Mégis újra kinyílva, virágzik, a következő évvel,

Mert ő is tudja, hogy az élet, nem egy évvel vész el.

Üzenet!

Ma nagyon sokan, egy üzenetre várnak,

Akik, szeretnek, csak egy szóra vágynak.

A szó a szerelem, mi oly szép, ha igaz,

S kimondva az embernek, a lelki vigasz. .

Akik csalódtak és ma nem köszöntenek,

Azokhoz szól, most ez a szívbéli üzenet.

Ha borúsnak látod is néha, a felhős eget,

A felhő elszáll, a nap süt, szíved újra szeret.

Sokszor érezzük nem lesz már szerelem,

Az élet sem más, csupán, csak rejtelem.

Mégis ott él szívünkben az örök remény,

Mi el nem múlik soha, amíg az ember él.