Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
József Attila - Amit szivedbe rejtesz
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedbôl szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Fernando Pessoa - Az ég nyugodt...
Az ég nyugodt, csendes az este,
Az éj közel, ha nem is sejteném,
Magamon töprenkedem egyre,
Lássam, mi volnék, s mi volna enyém.
Múltamon végignézve láttam,
Nem voltam más, mint mások körülem,
Magam utáni kusza vágyam
Adott csak ezt-azt lényemből nekem.
Régi magam tárt könyv előttem,
Forgatom, mint már olvasott lapot,
Az igazság kihalt belőlem,
Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok.
Utas, ki útján elmerengett -
Két úton jártam párhuzamosan,
Része voltam tájnak, tereknek,
Emléktelenül, vakon, társtalan.
Helyemre értem, már ma sejtem:
Formátlanságom más és más alak.
Saját utam keresztbe szeltem,
Nem látom magamban múlt-magamat.
Én lennék - hisz nincs lehetetlen -
E száz világból jött százféleség
Egy érző pontba sűrítetten,
Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp?
Én lennék az agy, mely a létet
Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb
Perce az időbeli létnek,
Melynek elevensége én vagyok?
Váci Mihály - Végül
Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.
Weöres Sándor – Tán nem te vagy?
Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fû, bárány, tigris, féreg, ember,
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fû, bárány, tigris, féreg, ember,
aki legyõz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra,
s aki ítél: tán nem te vagy?
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
Szuhanics Albert
Mind elmennek a jók
Átutazó az ember itt,
csak jött, s már távozott.
Nézd a végtelen időt,
hány lelket hozott?
Hol vannak a katonák,
kik nyertek sok csatát?
A halált le nem győzhették,
nincsenek ily csodák!
Hol vannak a művészek,
a csodás alkotók?
Csak műveik őrzik nevük,
mind elmentek a jók!
Átutazó vagy, jól vigyázz,
itt hagyod lábnyomod.
Az utókor ítél majd meg,
ha vizsgád elbukod...
Legyél szerény, légy emberi,
adj, alkoss, boldogíts.
Az igazat, szépet keresd,
bús lelkeket vidíts!
Átutazó az ember csak,
itt nincs örök hona.
Oly röpke élte tovaszáll,
s itt marad illata...
Lenge szellő visz rólunk hírt,
végtelen a létünk.
Maradjon hát emlékünk szép,
mert majd újra élünk!
Debrecen, 2008. 06. 21.
Kun Magdolna - Szeretnék
Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,
elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált
dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely
dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon
hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű
fenyveseket, szélben hajló búzatáblát, mely égig
nyújtja dús kalászát.
Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,
hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt
ragyog.
Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,
vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál
víg mosollyal.
Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,
dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén
járhat,
Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet
látok, s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó
szeretet.
Szöllősi Judit: A vén Bohóc
Öreg Bohóc áll a porond közepén.
Szomorkodik, két szeme a könnytől ég.
"Ne sírj, Bohóc!" - kiáltják az emberek.
"Szép az élet! Szomorkodni nem lehet!"
De a Bohóc nem hallja e szavakat,
Sír, kesereg, de nem mondja, hogy mi miatt.
Két szeméből a könny egyre csak pereg
Nézik, nézik, de nem értik az emberek
A közönségből előlép egy kisgyerek,
Porondra lép, a Bohóchoz odamegy.
"Miért sírsz, Bohóc?" - kérdezi, és odalép
"Ne sírj, Bohóc! Hisz az élet csodaszép!"
A Bohóc a könnyes szemét megtörli,
Alig látja, hisz a gyermek oly pici.
"Ne sírj, Bohóc! Inkább játszd a szereped
Az előadást várják már a gyerekek!"
"Nincsen kedvem, nem tudok már játszani.
Öreg vagyok, úgy el tudok fáradni"
"Kérlek, Bohóc, játssz nekünk egy szerepet
Hiszen tudod, imádnak a gyerekek
S a közönség is várja már a műsorod
Rajta, Bohóc! Itt az idő, tedd dolgod!"
Az Öreg Bohóc nem mozdítja a fejét,
Néz a földre, hol jegyek vannak szerteszét
"Játsszál, Bohóc!" - hangzik fel a dicshimnusz:
"Bohóc nélkül nem is cirkusz a Cirkusz!"
Zsebéből egy kis trombitát vesz elő,
De kezéből kiszáll minden volt erő.
Hiába fújja, néma marad hangszere,
Erőlködve nem szólal meg a zene.
A közönség tombol, hogy ez hogy lehet?
Ha nincsen játék, miért fizették a jegyet?
Az öreg Bohóc képtelen már játszani
Leül a földre, és nagyon elkezd zokogni
Ám a gyerek nem hagy békét mellette
A kezéből a trombitát kivette.
"Na, Te Bohóc, ha nem vagy képes játszani,
Én fogok majd Tehelyetted zenélni. "
A közönség téblábol: "Ez hogy lehet?
A bohóc helyett hogyan játszhat egy gyerek?"
Ám hirtelen megszólalt a trombita,
Mint az éjben az ébresztő harsona.
Néz a bohóc a gyerekre csendesen
"Játszok Neked, hogy rossz kedved ne legyen. "
Újra megint megszólal a trombita
S végre látszik a vén Bohóc mosolya
"Látod, Bohóc? Tapsolnak az emberek!
Játszani kell Neked is a szereped!"
Zsebébe nyúl, és egy másik hangszert vesz elő,
S átnyújtja a Bohócnak, hogy játsszon ő!
Sír a Bohóc, hogy egyedül már nem megy
"Nem bánom, ha kell, játszom én Veled!
De aztán fújd, és abba ne hagyd a zenét!
Gondolj arra, hogy szép az élet, csodaszép!"
Mezo forte-n kezd a gyerek játszani,
S piano-ban a Bohóc is elkezdi
"Hangosabban!" - kiáltják az emberek.
"A bohóc zenét így hallani nem lehet!"
A Bohóc jobban megfújja a trombitát,
S végre újra hallani a harsonát.
Tapsol, tombol, ujjong már a közönség!
"Végre játszik! Újra játssza a zenét!"
A vén Bohóc mosolyog a gyerekre,
"Megmentettél!" - szólal meg nevetve.
"Ugyan, dehogy!" - válaszol a kisgyerek.
"Te is tudod, hogy szomorkodni nem lehet.
Te jöttél rá, hogy játszanod kell a zenét
Nézzél csak szét! Tapsvihar vár szerteszét
Te jöttél rá, hogy nem szabad szomorkodni,
S lám, kedved lett újra zenéd játszani. "
Ismét könnyes lett a Bohóc két szeme,
De most az örömtől lett sírós a kedve
"Köszönöm, hogy jöttél nekem zenélni,
Megmutattad, hogy érdemes még élni!
Kérlek Téged, sose hagyjál magamra,
Zenélj velem, így szebb az élet dallama
Játsszunk együtt a cirkusznak porondján
A közönség is hadd legyen boldog már. "
"Jól van Bohóc" - válaszol a kisgyerek.
"De jegyezd meg: szomorkodni nem lehet!
Ne sírj többé, inkább használd hangszered!
Szép az élet, szomorkodni nem lehet!"
Geisz László : Őszi vers
Ősz kószál a dombokon,
rozsdabarna lombokon
szellő lebben, ringató.
Búcsúzik a nyárutó.
Fénye vesztett subáját,
fák lehullott ruháját
fújja a szél, táncra kél.
Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve,
már pihenni kellene.
Meg is tenném, nem lehet.
Meg kell várni a telet.
Fél árbocon lóg a nap,
gólyák szárnyat bontanak.
Eső koppan, hallgatom,
őszre zárom ablakom.
Arany János : A rab gólya
Fuchs Éva : Összegzés
Az utak, melyeket nem járunk be,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek valahová...
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is feltárják lényünket...
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon a hazát...
A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák az életet...
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást...
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a dal, a vers.
Várnai Zseni
FÁRADT A SZÍVEM
Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziról kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.
Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?
S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem
Hervay Gizella
Egyedül
Közeleg hozzád a szerelem szótlanul,
jön szállást kérni szorongva-vágyakozva,
jön cicomátlanul, egyszerű öleléssel,
s te törékeny-vállú, seb-szájú, menekülsz!
Ugyan hová, te védtelen, gyenge, gyáva,
ugyan hova menekülsz a tiszta asztal,
a száradó párnahuzat, az értő mosolyok elől,
ugyan hová menekülsz a kívánó kezek elől,
hová? Az okos magányba?
Hát lehet okos a hazugság,
mert hazugság, hogy jó egyedül?
Lehet okos a pót-lét, a rohangálás mámorok után,
a zenébe, szeszes szavakba,
őrjöngő sóvárgásokba menekülés?
Te kegyetlen, törékeny vállad: penge,
seb-szájad: kelevény,
s csak kínzó hidegséged védhetetlen -
magadra maradsz.
Dsida Jenő:Ősz
Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.
Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.
Siratom halálát
Égő forró könnyel…
…Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!
Megbocsátod-é?
Dsida Jenő
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Reményik Sándor - A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.
Sárhelyi Erika - Félúton
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Horst Bienek
Kerti ünnepély
Késő éjszaka
ha a gyertyák
tövig égtek a lampionokban
ha a felaggatott arcok
sötétségbe tűnnek
a zenészeket elvitte már a busz
a pincérek leszedik az asztalt
és az üres szavak hüvelyét összesöprik
ha kihunynak az utolsó grilltüzek is
Dőlnek némán kivágott
fái a parknak
a hátramaradók
poharába árnyék ömlik
Iszunk belőle
nevetés buggyan bennünk
megyünk pár lépésnyit
táncolunk
Ámultan néznek néznek ránk az élők
Szilágyi Domonkos
HEGYEK, FÁK, FÜVEK
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság -, meghitten – ti vagytok a csönd -,
jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,
küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,
a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Reményik Sándor
Álomhalász
Ma hold borong a végtelen felett.
Álomhalász - sajkám eloldom, -
S kivetem nyűtt hálómat: lelkemet.
Ma hold borong a végtelen felett.
A végtelen nekem mit tartogat?
Ezüsthalakat, aranyhalakat?
Örvénylő mélye mit ígér nekem?
Magam maradtam künn a tengeren.
A hold borong, a háló mintha telne
És mintha megfeszülne hangtalan', -
És mintha mondhatatlan súlyt emelne.
A hold borong, a háló mintha telne.
Borzongás fut át minden tagomon,
Szívembe nyilal metszőn, élesen:
Hogy vajjon van-e itt halászjogom?
Borzongás fut át minden tagomon.
Minek is hoztam nyűtt szívem' ide?
Az én szívem, s a végtelen szíve
Doboghatnak-e egy ütemre ketten?
Hálómmal ide mért is menekedtem?
Egy pillanat - a háló elszakad.
Hullámkézzel a mélység visszarántja
A tolvajtól az aranyhalakat.
A félig-fogott aranyhalakat.
Csodálatos hangulat.Tényleg ilyen az ősz.
Köszönöm. :-)
Wass Albert - Őszi hangulat
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.
Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmúlás.
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a völgyek temetője
hulló levéllel eltemet.