Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Baranyi Ferenc
Őrangyal
Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda,
Mert én vagyok az Őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj.
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több mint a barátod vagyok...
Bízz benne, én elkaplak ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.
Kedves Barátnőm!
Sík Sándor:
Nyár végi reggel
Aranyporos nyár végi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.
Nyár,szép arany nyár,jó meleg,
Engedd,hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehelet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egy néhány
Margarétát meg tulipánt.
Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt,esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.
József Attila./Miben hisztek.../
Miben hisztek ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek,
csak kerülitek egymást óvakodva?
Szerelem tart-e,béke és igazság
titeket féken,
vagy pisla,hunyorgó ravaszság,
mely farkasszemet néz az ürességben?
A tömegvonzás?....Lámpámba az éjnek
pilléje repdes,
gyász vergödik a falon.Félnek
emlékeim,mert messzi van a kedves.
1937.szep-okt.
KALLIMAKHOSZ: MINT A VADÁSZ
Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomát, a
nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át
s nem csügged; de ha így szólnál neki: "Itt van előtted
mozdúlatlan a vad!" - rá se tekintene tán:
épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan,
s elfordúl attól, ami kinálja magát.
BAUDELARIE CHARLES
Az embert keresem szüntelen,
Kiben az Isten képe ragyog.
Fénylő szemébe belenézve,
A földre szállnak a csillagok.
Nyitott szívvel szeretnék élni,
Hinni csodában, szépben, jóban.
Megérni, hogy bízni lehet még
A kimondott emberi szóban.
A békét keresem szüntelen,
Belefáradva minden harcba,
Szeretnék ébren is álmodni
És mosolyt csalni minden arcra.
Letörölni egyetlen könnyet,
Néha-néha egy jó szót szólni.
Szeretetből elpazarolni,
Felém nyújtott kezet megfogni.
Egy embert szeretnék találni,
Aki megérzi, mire vágyom.
Felé nyújtott kezem megfogja,
Mert Ő az én igaz barátom!
* BAUDELARIE CHARLES: Szökőkút
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csepegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Pihébe hinti
ezer színét;
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Így a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Pihébe hinti
ezer színét;
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Te, kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzalma,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Pihébe hinti
ezer színét;
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét
Reményik Sándor: Mindegy
Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,
Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.
Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Reményik Sándor: Megváltó szavak
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Hogy kongók vagytok, üresek, szegények,
Hogy nem éri be veletek a lélek.
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Én most tőletek bocsánatot kérek.
Mert sokszor, sokszor megváltottatok,
Magam fölé felmagasztaltatok,
Bűnből, világból kiemeltetek, -
Mert külön lélek zengő lelketek,
És zengéstekből külön élet támad,
Hadat izenve kínnak és halálnak.
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Pedig hurcolni ilyen életet
Csak szavak szent mámorában lehet.
S be nagy dolog kimondani a szót,
A kellőt, illőt, épp-odavalót,
Pótolhatatlant és páratlan-egyet,
Melyet az Isten csak nekem teremtett,
Melynek gyökere a földi szenvedés,
És földi szenny, és földi szerelem,
De koronája csillagokig ér,
És benne zúg a világegyetem.
S ha kimondottam a megváltó szót,
A magamat és mást szabadítót,
Az égig zengőt: mily komor öröm
Világok felett állni vele fönn,
S egy szürke élet-foszlányt fénybe szőve,
Mint örök-égő csóvát vetni le
A hegytetőről a múló időbe.
Weöres Sándor: A tavasz játékai
A tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kiván.
Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.
Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.
Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.
Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög, sötéten, férgesen.
Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.
Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!
Lisztharmat!
Köszönöm a szép verseket. :-)
Tóth János:
Letérdelt a Nap
Letérdelt a Nap az ég peremére,
vöröslő fényhaját kontyba fogta,
fölnézett az ég végtelen vizére,
hol az est csillagszemeit reá nyitotta.
Lehunyta szemét, de pillái között
kiosont még egy pajkos sugár,
nyárfa tetejére, egy levélre szökött,
s az felragyogott akár a szentjánosbogár.
Tóth János: Már vége a nyárnak
Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virága
Edgar Allan Poe: A Holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!
Fordította: Tóth Árpád
Tudod mi a bánat?
Várni valakit, ki nem jön többé vissza,
Eljönni onnan, ahol boldog voltál,
s otthagyni szívedet örökké.
Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket fogadni mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot, s azt soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni.
Szavakat őrizni mik lelkedre hullanak,
Remegő ajakkal idézni a múltat.
Megalázva írni egy könyörgő levelet.
Szívszorongva várni, nem jön rá felelet.
Hideg búcsúzáskor egy csókot koldulni,
mással látni őt és utána fordulni.
Kacagni boldogan hazug lemondással,
hazamenni sírva, könnyes zokogással.
Otthon átsírni hosszú éjszakát,
s imádkozni, hogy ő sose tudja meg, mi is az a bánat.
Heine
Kormányos Sándor: Őszi szél
Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.
Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.
Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.
Willem Bilderdijk
A rózsa
Virult csodaszépen
a hajnali fényben;
most hullik a szirma, s a porba konyult,
hogy szél vigye félre,
hogy féreg eméssze,
hogy szégyen a kertnek, ahol kivirult.
Kelyhére peregtek
a hűs üde cseppek,
míg gyönggyel övezte a harmatos ég:
most illata nincsen,
s nem éled a szín sem,
bár messze az est, alig szürkül a rét.
Ily sarjai vannak
az emberi fajnak,
ily tünde virág csak a Szép s az Erő:
ki kezdi kacajjal,
sok jaj teli bajjal
jajong, mielőtt kora Alkonya jő.
A tánc meg az ének
csak perc-töredékek,
nyomukban a bánat, a kéztördelés,
és bármi az üdve,
belátja a büszke,
hogy hajnali kincse, a harmat, enyész.
Így vész a homályba
a szem ragyogása,
izomzat, idegzet, erő kimerül.
A testtel enyészik
az ész, a beszéd is,
s elillan az élet, suhan, menekül.
Ady Endre
Finále
I.
Nem vagyok én mesebeli poéta,
Egy-egy nagy mondást nem hiszek vakon...
Bízzak, daloljak?... Gyenge remény a,
Hogy amit írok, magam olvasom...
Nem élek én hazug álom- világot,
Amit én érzek, földi és való:
Nem boldogít az, hogy a földi pálma
Csupán a síron túlra foglaló.
Az élet harca hangol engem dalra,
Az ember-állat marja szívemet;
Közöttük vágyom én a diadalra,
A sír nekem csak nyugvóhely lehet...
Mit ér nekem halál után a pálma,
Ha míg dalolok, nem hallják dalom:
Sivár életért engem nem pótolhat
Majd egy babéros, díszes sírhalom!..
II.
Egészen más, búsabb az én regém,
Bolond fejjel eszményért éltem én
S amíg javítani vágytam a világot,
Leköptek üres, bomlott fejű bábok...
A nadrágom nem volt vasalva nap-nap,
Pedig ez kell a világi uraknak.
Egy fej, mely hazug törvényekkel él,
A legeslegjobb ajánló levél.
III.
Le is tört végképp minden büszkeségem,
Jégember lettem, fáradt, elkopott,
Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen,
Nem bánom, a világ bármint forog.
Még itt vagyok, nyüzsög a világ körültem,
Ember kidőlhet, ember újra kezd
S mi sok szamárnak oktalan boldogság,
Nekem immár elnémító kereszt!...
Gérecz Attila
Így bocskorosan
Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat!
S a hegytetőn majd minden mezt lehántva,
én is kacagva szélnek öltözök,
karjukra fűznek mind a fénynyalábok
s eltáncolunk a fejetek fölött!
Így bocskorosan úgy- e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
Váci Mihály
Százezer út
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rád nézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom, tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs, fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs kétvégű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel leszáll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot,
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.
Váci Mihály
Tiszta és jó
Csak megmutatták és most jobban fáj, hogy
egy pillanatra láttam a világot,
csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
- mi az, amit nehéz lesz már elérnem:
mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
s közös beszédünk egy dologról áradt:
a bort dicsértük és az éjszakákat,
zenét imádtunk lámpák fénykörében,
lelket a más nyelven írt költeményben,
a szót ízleltük, - ki-ki a magáét,
dúdolva csak, kavargattuk a kávét,
néztük - a cigaretta hogy virágzik,
és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
bolyongva, szótlan is értettük egymást.
A boltívek alatt, a századok hajói
mélyén be jó volt egymásba karolni.
Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
perceken hányan nőttek a szívemhez!
Bocsássatok meg4 - de túl a határon
mennyi megértő, szerető barátom
került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
milyen hamar megérezték a lelket!
A lobogás a fontos ott, a láz szép
áramai, a szemben égő szándék,
a sugárzó öröm, mely leplezetlen
kérezkedik szívükhöz a szemedben:
az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
mindenki külön öleljen magához!
És érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;
s egy tekintetük elhitesse véled:
- szép dologért élsz - és érdemes élned!
Vas István
Nyári ének
A gondolat sötét madár,
ott röpköd már a fákon át,
nagytestű, barna nő a nyár,
jön és kínálja mákonyát.
Szikrákat vet a szép világ,
a kő, a víz, a fák, a lég,
amott két karcsú kék virág
halkan és boldogan elég.
Én is meguntam lomb mögül
figyelni - árnyas unalom -
s örülni majd, ha lágy köd ül
a dombokon, az utakon.
Örülni, tűrni szótlanul,
mint árva, fiatal növény,
hallgatni gyorsan megtanul
kapuk előtt a jövevény.
Előttem éjsötét gulya,
meguntam felhőt hajtani,
a föld alól egy furulya
szegény szavát kihallani.
A kétely és egy lomha láz,
meguntam már e két ekét,
nem pótolhatja ért kalász
az ifjúságnak szép hevét.
Hiába, minden én vagyok,
az is, mi szembenéz velem,
az ég, mely kéklőn fennragyog
s a hernyó is a levélen.
Egy régi könyvet felnyitok,
vagyok a gonosz és a hős,
a múlt ahány borús titok,
az énvelem mind egyidős.
Megáll az árva kérdező,
szalad a vad, sötét folyó,
mindent, mi van, megmérgező,
mindent magányba burkoló.
Megáll a vándor, messze lát,
de mind rokon az idegen,
hiába az egész világ,
csak az van, ami idebenn.
De idebenn a mély hínár,
kinézek, visszahúz megint.
Mély ragyogású, ifjú nyár,
ott messze száll és visszaint.
William Blake
A MÁSOK BÁNATA
Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?
Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?
Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.
S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sújtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:
Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?
S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.
Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.
S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.