Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Turmezei Erzsébet: Hiába vár..

Megint hazaindulok nemsokára

Nagy néma csend borult a kis szobára

Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt

Nincs már ott aki eddig hazavárt.

Békülten mondom: elköltözött

Nem lakik többé az élők között

Óh hogy várt mindig

milyen nehezen szorongva leste

mikor érkezem

S amikor egyszer csak elébe léptem

Úgy felragyogott az a kedves két szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára

Én olyan gyakran hagytam őt magára

És neki fájt minden búcsúvétel

Körültipegett anyai féltéssel.

Amíg csomagoltam és rendezgettem

Szeme kísért, csendesen ült mellettem.

S belesűrítve minden féltő gondot

Néhány búcsúzó szóval annyit mondott:

Vigyázz magadra gyermekem!

Azután egyszer Ő is útra kelt...

Végső tekintetével átölelt és indult

hangtalanul, csendesen...

Elment! Elment! Hiába keresem

Ő utazott el - ismételgetem.

Tudta hogy örök hajlék hívja fenn

És most előrement és hazavár

Csak egy kevés idő van hátra már!

S ha véget érnek próbák, földi harcok

Megint meglátom azt a kedves arcot

Ott hol nem választ el soha semmi

És soha többé nem kell búcsút venni.

Kicsiny szobánk most csendesen fogad

De csendje is tud drága titkokat

Hogy vár mint eddig: hogyne várna rám!

Hazavár most is az Édesanyám.

Nagy Ferenc :Édesanyám

Van egy szó, van egy név ezen a világon,

Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.

Csupa virágból van, merő napsugárból..

Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.

Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,

Örömében sír az, aki e szót hallja.

Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,

Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.

A amikor a szíved már utolsót dobban,

Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.

Mehetsz messze földre, véres harcterekre,

Ez a szó megtanít igaz szeretetre.

Bánatban, örömben - ver az Isten vagy áld,

Hogyha elrebeged, már ez is imádság.

És ha elébed jön könnyes szemű árva,

E szóra felpattan szíved titkos zárja.

Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,

Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.

Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,

Ha keblére borulsz és el kinek mondod?

S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,

Virágos sírdombon a könnyed megered.

Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,

Nekem a legdrágább ezen a világon.

Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,

Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

Ölelj át ...

Ha az éjszaka véget ér,

de még napkelte előtt,

Ölelj át,

vigyázz rám,

mint soha azelőtt

Ha hallgatsz,

én is hallgatok,

nézlek,

s beszívom illatod

Ha beszélsz,

iszom szavaid,

figyelem ajkad

és kezed mozdulatait.

Ha hozzádbújok,

veled biztonságban vagyok

Ha szeretsz,

nem kell úgy tennem,

mint a nagyok;

lehetek az,

aki vagyok

/Luna Piena/

Hatos Márta – Engedd

Engedd, hogy a világ törvényén

kívül helyezzelek.

Engedd, hogy ezer csók-parázzsal

borítsam testedet.

Engedd, hogy lágy simogatással

hívjam elő vágyaid.

Fogadj magadba. Vad szenvedélyem

elűzi gyötrő álmaid.

Fogadj magadba és érezd

az összefonódás minden mámorát.

Fogadj magadba, hogy a lelkem

kibonthassa minden zálogát.

Fogadj magadba... engedd...

hogy felfedezzük egy kéjes

éjszaka minden zeg-zugát.

Egy viharos éjszakáért

nem kellenek már a nappalok,

s beteljesedett éjem után,

mint tiszavirág meghalok.

Jánosházy György:

Szememben hordom képedet

A képedet szemem mélyébe zártam,

hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem,

fénybe öltözve, édes napsugárban,

vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.

Az égre írja arcod fürge felhő,

langyos eső házfalra, hegyoromra,

futó patakra írja lanyha szellő,

vele köszönt a rózsa, a fa lombja.

A Mindenségbe van írva a képed,

betölti a világot és a lelkem,

számára ott szerény oltárt emeltem

napfényből és dalból, közel az éghez;

ha rámosolyog, e szomorú, tépett,

embertelen világ emberi, szép lesz.

Tábory Maxim - Szerelmedre szomjazom

Röpítsen el bárhova

érzékeim mámora,

játszva fénnyel, vagy árnnyal,

fantáziám ha szárnyal

A magasba, vagy mélyen

bennem szálldos, reményem

vele ég, lobog egyre:

szomjazom szerelmedre.

Kedvesem, ha hallanád

hozzád reszketve megtért

vágyam verses dallamát,

Megéreznéd, hogy dalom

mélyén remeg csókodért

szívem, szám, egész valóm.

Kuliner Ágnes: Csak néha...

Csak néha fáj, csak néha éget,

A régi bú, a fájdalom...

S érzem, ha vágyva széjjelnézek hogy lelkem lelkével rokon.

Csak néha hull ki egy-egy könnycsepp,

ha már csordultig telve van...

Csak néha várom, hogyha jönnek, hátha Ő az, -ki messze van?

Csak néha hallom lágy zenének a riadót,

-csaták zaját...

Csak néha, hogyha áldást kérek, s éj borítja rám fátyolát.

Csak néha fáj bús magányom,

a néma ősz, a hervadás...

Csak néha, hogyha vélni látom, s hűs álom karja ölel át.

Csak néha ég...

de ki se látja eltitkolt könnyem, sóhajom...

s a reményt, mellyel rá gondolva dicsőbb jövőről álmodom!...

'Ahtram Jorack -Tiszám

Ma, ezen a szép őszi napon,

a Tisza szomorú volt nagyon .

De én így is szeretem,

meglátogatom amikor csak tehetem.

Legyen az ősz, tél, nyár vagy tavasz!

Bennem csak emlékeket fakaszt!

Partján futkároztam, gyermekként,

Itt sétáltam, kéz a kézben szerelmesként.

S jó párszor könnyeimet is elnyelte,

ha bánat ért, Ő meg értette.

Gyermekeimet is sűrűn elhoztam ide,

számtalanszor meg mártóztam benne.

Mostanság, már egyedül járok hozzá,

csendben nézem váltakozó folyását.

Hol ráérősen, hol sietve folyik,

hol megduzzad, hol elfogyik.

De ma valahogy furcsább volt az eddigieknél,

Valami meg változott,

-vagy a Tisza vagy én!

Visne Poet - Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy,

tudtad, hiába vársz,

S mentél-e már úgy,

mindegy volt, merre jársz,

Szóltál már visszahívón

tűnő árnyék után,

Hagyták már kinyújtott kezed

elengedve, sután

Kérdeztél már tudva azt

nem felel senki sem,

Vártad-e már halk reménnyel

a szép szót: kedvesem.

Az öreg óra énekel

Csak úgy hivnak: az öreg óra.

Rokkant vagyok már, vén legény,

Egyformán tétlen rosszra, jóra,

Ülök a szekrény tetején.

Jelzem meggörbült mutatóval

A jövő-menő perceket,

Sorsom nagy, álmos, untató dal:

Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.

Pihen a nap már nyugaton,

Sugarai meg nem zavarnak...

Itt minden csupa nyugalom.

Mire is nap ily vén legénynek?

Jobb annak már az éji hold, -

Úgy érzem néha: nem is élek,

És álmodom csak, ami volt.

Olyankor vár még némi gond rám,

Mikor bejön a nagyanyó,

Leül elémbe alkony-órán,

- Haja fehérlő, mint a hó, -

Felnéz reám bágyadt szemével:

"Mesélj, no, szépen valamit!"

S én sorba veszem halk mesével

Az eltünt évek napjait.

Hej, más volt hajdan, ötven éve!

Hej, az volt ám a szép idő!

Termett a bor, a búzakéve,

Volt búcsú, névnap, esküvő!

Más voltál te is nagyanyóka:

Szemed ragyogott, mint a nap,

Ajkadon csengett, sírt a nóta,

Virág fonta be hajadat.

Egy napsugaras délutánon

Itt álltál te s a vőlegény...

Első szerelem - első álom...

Az első csókot láttam én.

Az évek lassan szálldogáltak,

Lassan benépesült a ház -

Sugara múltán ötven nyárnak

Az ifjú tábor hol tanyáz?

A gonosz idő hogyan őröl:

Aki víg volt, most szomorú.

Temetés lett az esküvőből,

Virágfüzérből koszorú;

Meghaltak mind, és eltemettük,

Ketten mar adtunk: te, meg én -

S el-elgondolkodunk felettük

A szürke alkony idején.

Az én sorsom is más volt hajdan,

Mig ifjú voltam és vidám:

Sok cifra betű fénylett rajtam,

Csupa öröm volt nézni rám.

Ma már a gépem csupa rozsda,

Súrlódnak benn a kerekek,

Aranyozásom rég lekopva

S az elmúlásról ketyegek.

Nem is marad meg semmi, senki,

Meghal a szív, a dal s a száj. -

Hogy nékem kell ezt elzengeni,

Öreg szívemnek jaj, be fáj!

Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,

Meghalok szépen teveled...

Elröppen egy perc... kettő... három...

Csak ketyegek, csak ketyegek...

Dsida Jenő

MÁNDY STEFÁNIA:

CSAK CSILLAG Ő, CSAK LÁTOMÁS

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.

s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.

Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg,

Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.

Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,

a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.

Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,

sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.

És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.

Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda

Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,

mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.

És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik

Kibontja éjem tájain szelíd virágait.

Annak, aki olyan csodálatos ....

mindenütt

Egyszerüen csodálatos,hogy van

valaki az életben, aki annyira figyelmes,

jóakaratu és bőkezü velem - valaki, akinek

mosolya akár a napfény és nevetés,

akinek szavai mindig azt zengik,

mit hallani szeretnék ...

mert a varázslatos emberek igazán

csodálatosan ... odabenn.

Különleges kiváltság, hogy

ismerek valakit, akinek gyönyörüség

csak meglátni is arcát - valakit, aki

sugárzó melegségével betölti a szobát, és

beragyogja a világnak azt a sarkát

szeretetével,

mit eddig sose láttam ... mert a különleges

emberek valóban csodálatosak ... kivül is.

S talán a legfontosabb: a világ egyik

legnagyobb áldása, hogy van az

életemben valaki, aki képes

ennyi örömet és ragyogást hozni

napjaimba - mint te az enyémbe ...

Mert olyannyira csodálatos vagy ...

mindenütt.

Andrew Tawney

Első találkozásaink emléke mélyen bennem él ...

Amikor először jöttél hozzám, először beszélgettünk

először jöttél fel, s együtt mentünk el.

Az első elválás pillanatai

s én elmondhattam mennyire hiányzol.

Az első alkalom amikor sirtam mert nem voltál ott

Amikor először valottál szerelmet

s az első csodás szeretkezés

Amikor először mutattál be családodnak és barátaidnak

s amikor te találkoztál az én társaságommal

s amikor először éreztem hogy szerelmünk tartós marad ...

Annyi első alkalomnak voltunk tanui

mi ketten

s mindegyik mélyen vésődött szivembe

De legygyakrabban azt idézi szivem amikor

először

szerettem

beléd.

Lindsay Newman

Komáromi János – Reszketsz

reszketsz...

félsz önmagadtól

nem érted az érzést

feltennél ezer és ezer kérdést

de nincs idő és nincs is minek

sóvárgón csak azt kívánod

élesszem tüzedet

azt az ősi tüzet

ami felett nincs hatalmad

ami segít megtenni azt is

amiről azt sem tudtad eddig

hogy akartad

reszketsz...

de tudod

nem elég oda adni magad

nem elég testednek másik testre találni

büszkeséged kell megalázni

hagyni hogy eltűnjön éned

hogy tegyem ami nekem jó

...érted

Komáromi János - Szemed mélyén

Szemed mélyén ott lobog a Tűz

én látom a lángokat

hogy fel tudnám szítani őket

ébreszteném a vad álmokat

hogy lobognának

hogy szikrázna a zsarát

hogy éleszteném lankadatlan

vágyad izzó parazsát

én nem félek a lángjaidtól

de Te félsz talán

ezért nem engeded hogy tovább nézzem

azt reméled nem látok át szemhéjad falán

vágyad átsejlik bőrödön

hiába minden szemérem

akárhogy is rejtenéd

én bárhol elérem

félsz a szapora szívveréstől

nem érted mit akar

hűvösnek szánt hangod remegése

már semmit nem takar

csak csendben nézlek

és látom reszket benned a Nő

szétfoszlik lassan régi éned

főnix vagy - újjászülető

elrejtőztél a világtól

nem kellettek hozzá falak

de én addig kerestelek

míg szemed mélyén megtaláltalak.

Egyik kedvencem!

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg : szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

És győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle....

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !

Tudd meg : szabad csak az,

Aki oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat,

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb akarsz lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jótestvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak...

Gyáva rab vagy.

Bede Anna: Fohász

Köszönöm azt, Uram, hogy élek;

Köszönöm azt, hogy ép hitem,

S hogy e világban ím, a lélek

Gyönyörű házát építem

Köszönöm azt, hogy sok bajomban

a Te Igéd vigasztalás,

s hogy ahol ennyi fájdalom van,

tovaröpít egy jó varázs.

Valami mindig talpra állít,

valaki mindig megsegít,

rövid utunk kálváriáit —

járva az átkok berkeit.

Köszönöm azt, hogy vársz a mennyben,

s hívogató szód rám talál

A sugaras, kék végtelenben

köszönöm azt, hogy nincs halál.

Pósa Lajos: ŐSSZEL

Atyám, a te kezed soha el nem fárad.

Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,

Szőlőtőre fürtöt

Szép sorjába tűzött,

Ki ne magasztalná isteni munkádat!

Mennyei jóságod bőségét kitárja:

Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.

Áldás mosolyog ránk,

Felvidámul orcánk,

Édesen legyinti az örömnek szárnya.

Porszem vagyok én csak ezen a világon,

De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,

Dicsérve dicsérlek

Mindig, amíg élek,

Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.

Kányádi Sándor

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK

építsd föl minden éjszaka

építsd föl újra s újra

amit lerombol benned a

nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet

a százszor szétrúgottat

szítsd a parazsat nélküled

föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős

minden mit mondtam s mondok

nehéz nyarunk volt itt az ősz

s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és

magamban téged óvlak

ameddig célja volna még

velünk a fönn valónak

Tompa Mihály: Életem

Én nem nevezhetem tengernek éltemet,

Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;

Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,

Reája, partirúl virágos ág hajolt;

S hol vadregényesen hullámzott a vidék:

Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.

Szürkületben, midőn csendes még a világ,

Száz fészekből zengett felette lágy zene;

Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,

Ha felriadt észak vadon-duló szele;

Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,

Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tükörén,

Befátyolozva, mint hamuszínű lepel:

A lágy fuvalommal, mely támadott körén:

Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;

Dal zengett, - virág nyílt, széllel játszott a hab;

Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,

Taposva, tépve járt a csendes tó körül;

Irigység üszkétől lángolt fel a berek,

- Ember boldogságán ember ritkán örül, -

S a tóba oly szörnyű súlyos sziklát vetett,

Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,

És nincs remény s erő, többé kivonni azt;

A játszi habmoraj lázas zúgásra vált,

A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,

Midőn kiszáradott és élte elhala:

Meglátjátok, a kő minő súlyos vala...!

aerion Whisperwind Nélküled

Ezer csillag fényével égtem,

Most sötét az éjszaka.

A végtelenből a semmibe léptem,

Egy új élet még újabb korszaka.

Fázni kezdek, ha eljön a tél,

S vad játékot űz a képzelet:

Egyedül vagyok, süvít a szél,

S Titokban suttogom a Neved...

Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt

Most néma mind a táj.

Kiáltásom, a messzeségből útra kelt,

S most süket fülekre talál.

Tűz-melegben égek, nyári estéken

S vad játékot űz a képzelet:

Egyedül vagyok, s az üres széken

Ellepi a por belevésett Neved...