Bababorzalom - Avagy minden, amit a babákról nem akarsz tudni (beszélgetős fórum)

Az elfojtás és a dühöngés között még vannak más fokozatok is.

Aki nem tudja a dühét megfelelően kezelni, annak düh kezelési terápiák vannak már, mint lehetőség.

A szomszédunkban van egy anyuka, aki dühöngő tipus.

A gyereke majdhogynem debil már most.

Inkább kezeltetnie kellene magát az ilyen szülőnek.

Üvöltözik egész nap. Borzasztó.

Persze, mindenképpen.

És igen, kell valami módszer a mindennapi stressz leküzdésére, de attól még néha ugyanúgy elszakadhat a cérna és az ember rácsaphat az asztalra. Szerintem. És ettől semmivel nem lesz kevesebb, mint az, aki nem csap rá. :)

Amcsiban csináltak ilyen kísérletet, hogy mi a jobb, ha valaki kiadja a dühét és dühöng, vagy ha nem.

Az jött ki, hogy aki folyamatosan kiadja, az megszokja és ezzel frusztrálja a környezetét. Úgyhogy inkább itt azt érdemes megnéznie, hogy mi a fenétől dühöng annyit :)

Hát jaja. A szélsőség az szerintem is indokolatlan.

Meg azért is, mert valóban úgyis érezni fogja, ha nem mutatjuk ki és az lehet, hogy még feszültebb.

Érdemes találni valami jó kis feszültség levezető módszert. Zene hallgatás, vagy akármi.

Ha meg valaki folyamatosan frusztrált, akkor már komolyabb segítséget érdemes igénybe venni.

:)

Nem azt mondom, hogy mindent látnia kell, de itt arról volt szó, hogy soha semmit nem szabad észrevennie. Szerintem annak nagyon rossz következményei lesznek a gyerekre nézve, ha ezt tényleg így teszik. Láthatunk rengeteg ilyet.

A 2 éves lányom láthatóan érti már egyébként. Ha látja, hogy mérges vagyok, megkérdezi, hogy "anya, mélges vagy?" én pedig elmondom neki, hogy igen, mérges vagyok ezért meg azért, de nem rád haragszom. Ezzel le is tudja, játszik tovább. Tányért csapkodni nyilván nem fogunk előtte (mondjuk azt amúgy se tesszük, max vitatkozunk, de azt nyugodtan láthatja, mert kulturált emberek módjára tesszük).

Természetesen a csecsemőnél más a helyzet, én csak arra reagáltam, hogy soha semmit ne vegyen észre a gyerek.

Azért az is benne van, hogy nem szabad elfelejteni, hogy a gyerek agya még másképp rakja össze a dolgokat és a vitát magára fogja venni. Nem azt fogja belőle kilátni, amit egy felnőtt.

Ha anya ideges, akkor tuti miattam, mert nem vagyok jó gyerek.

Szóval azért a gyereknek még nem kell mindent látnia, mert még nem áll készen a kezelésére.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez hosszútávon jó a gyereknek. Elfojtásra neveli, ha azt hiszi, hogy a szülei mindig nyugodtak. Mint ahogy az sem jó, ha előtte soha nincs vita. Abból is csak azt tanulja meg, hogy az a normális, ha nincs vita és a saját párkapcsolatában nem tudja majd kezelni a konfliktusokat - hiszen soha nem látta hogyan is kellene (ők azok, akik a szakítás szinonímájaként emlegetik az összeveszést...). Ugyanígy nem tudja majd esetleg kezelni a stresszt, hiszen az számára gáz, ha valaki mérges vagy indulatba jön. Hiszen anya sosem tette. Tehát neki akár még bűntudata is lehet, ha ő ilyen alkat és nem birkatürelmű. Ez pedig elfojtáshoz fog vezetni.

A szülő is ember, nem tökéletes ezt látnia kell a gyereknek. És nem mindentől megóvnia kell a gyereket szerintem, hanem meg kell tanítania neki a problémák megoldási lehetőségeit, módjait.

Sajnos azt hiszem ez még el fog tartani egy két évtizedig, mire ez már nem lesz elfogadott nevelési mód.

Ez valójában családon belüli erőszak, csak ezt a törvény még nem bünteti, mert a gyerek el sem tudja mondani.

Lefutottam már a köröket egy ilyen fórumban.

Csak ugyanazt tenném azzal, aki ebben hisz, amit ő tesz a gyerekével.

Ha nem csinál valamit jól, akkor a fenekére ütnék, meg a kezére.

Így kell idomítani, ez igaz.

Persze nem brutális verésről van szó, "csak" pofonokról, fenekelésről meg társaikról, de nálame z ugyanúgy verés kategória.

(Bocs az OFF-ért...)

Nekem az segített átvészelni ezeket a helyzeteket - és segít a mai napig is - hogy abszolút partnernek tekintettem őket. Tudom, hogy hülyén hangzik csecsemők esetében, de mindig mindent megbeszéltem velük. Ami persze annyit jelentett, hogy kommentáltam ők meg vagy a szemeiket forgatták, vagy valamit gagyogtak ;) Rebella 3 hónaposan visszadumált ;). Befejeztem, gagyogott, újra mondtam valamit, megint.

Amikor dolgoztam, akkor ott ültek az íróasztalomon a bébihordozóban, időnként megrágogattam őket. Sokan néztek hülyének, hogy miért mondom el egy pici babának mit csinálunk, hova megyünk, de a jelek szerint lájkolták.

Volt úgy, hogy én is majd felrobbantam az éjszaka közepén, amikor már tizedjére ébredtünk fel... magamban fortyogtam. Aztán "megbeszéltem" magammal ezt a dolgot (és itt a Hoxán valaki nagyon sokat segített), hogy ilyenkor nem idegeskedünk. Felkelünk hozzá, megpuszilgatjuk, megetetjük, vagy amire éppen szüksége van, és kész. Nekem nagyon jó volt, hogy TUDATOSÍTOTTAM magamban ezeket, mert ha nem, lehet már a falhoz vágtam volna mérgemben, hiszen minden éjjel, minden alkalommal nekem kellett hozzá felkelnem. Segítségem nem volt.

Szóval úgy voltam vele, hogy a gyerek nem ihatja meg a levét annak, hogy ő még pici, és idegbajos az anyukája. Azóta nyugodt vagyok, és változtattam dolgokon. Nálunk bevált, komolyan.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy az anyuka és a gyerek érdekében vissza lehet fogni az indulatokat, és a végeredmény akár az is lehet, hogy mindketten sokkal nyugodtabbak vagyunk a későbbiekben.

Nehogy azt hidd, hogy a gyerek nem veszi le a rezgéseidből. Még ha két szobával arrébb ordítozod is ki magadból és angyali mosollyal mész oda hozzá, akkor is pontosan tudja, hogy mi történt az imént.

Utolsó mondattal a saját tapasztalataim alapján a saját kölykeim esetében maradéktalanul egyetértek ;)