Susan Forward: Mérgező szülők című könyve (beszélgetős fórum)

Sziasztok! Örülök, hogy végre találtam egy viszonylag aktívnak mondható fórumot ebben a témában. Sorstársakat keresek, jó érzés tudni, hogy az ember nincs egyedül a problémájával, sajnos sokan vagyunk, akik ilyen családban nőttek fel.

Nekem a pszichológusom ajánlotta a könyvet, mire elkezdtem olvasni, már tudtam, hogy mi áll az önbizalom hiányom, az állandó szorongásom hátterében, de még így is sokkolt a könyv jó pár fejezete. Sajnos én csak a könyv elolvasásával nem

tudom kezelni a problémát. Még most is az apámmal élek, aki szóbeli bántalmazó.. Kis koromtól kezdve azt hallom tőle, hogy semmit sem érek, buta vagyok, soha semmiért nem volt rám büszke. Ez annyira kihatott a társas kapcsolataimra, hogy még

a barátaimról (kevés van) is azt hiszem, hogy csak szánalomból állnak velem szóba.

Félek, hogy ennek soh nem lesz vége, soha sem tudok teljesen kikerülni a hatása alól.

Én is most tervezem elolvasni, egy családi vita miatt olvasgattam fórumokat, ott írtak erről a könyvről.

Sokminden nálam is tipikus: négyessel utcaseprő, nem jöhettek hozzám a barátaim, nem lehetett kutyám, stb. Aztán el is éret anyám, hogy érettségi után elköltöztem otthonról, azóta csak látogatói szinten megyek haza.

Az egyetemet otthagytam, aztán anyám nyomására később elkezdtem egy engem egyáltalán nem érdeklő főiskolát, amit gyűlöltem. Magamat is gyűlöltem. Amikor megszületett a lányom (nagy családi jajgatások közepette, mert egy fiúm sem felelt meg nekik), úgy döntötem, hogy itt én következem.

Másként csinálok sokmindent. lesznek barátok, zsúrok, házibulik, háziállat, amit a gyerek igényel. És van, hogy az én lányom sem angyal, hát akkor sem pofonnal oldjuk meg a problémákat.

Mivel ezeket a terheket mélyen én is hordozom, ezért elolvasom a könyvet. Tökletes én sem leszek, de már az is haladás lesz, ha nem adom át ezeket a lelki deffekteket a lányomnak.

Sziasztok!

Én olvastam, szerintem nagyon profi, kell ahhoz, h végre megismerjük, elfogadjuk és szeressük önmagunkat; illetve megbocsátsunk magunkanak. Mert ha erre nem vagyunk képesek, akkor másoknak sem fogunk tudni megérteni, szeretni.

Az én szüleim is elkövettek a sok kicsi mellett két szarvashibát is:

1. egésezn kicsi korom óta apám állandóan azt mondogatta, h téged mindenki útál. Csoda ha ezek után szorongva mentem oviba, majd általánosba, és gimibe is.

2. annyira azt éreztették velem, h ha nem teljeítesz, akkor senki vagy, már nem is kellesz nekünk, h a egy csomó tantárgyban és az egyetemen is lekötött a kudarctól való rettegés, így nem is tudtam teljesíteni. Pszichológiai impotencia.

Amikor olvastam ezt a könyvet, akkor anyám kezébe került. Nagyon megsértődött rajta, h én mekkora hálátlan egy szemét vagyok, h ilyen könyvet olvasok.

Sziasztok,

én nem olvastam a könyvet, de már hallottam róla és eddig mindig elismeréssel. Most eldöntöttem, h elolvasom. Sajnos én a mérgező szülőket a férjem oldaláról ismertem meg. Ők én úgy gondolom, pont az ellenkezőjével teszik a legrosszabbat, mint azt az alábbi hozzászólásokban olvastam. A túl nagy szeretettel, bár elgondolkodtatóm, h a túl nagy szeretet mögött mi áll. Mindig is agyondícsérték fiukat, ő volt a legszebb legokosabb, legtökéletesebb... Teljesen függő viszonyt alakítottak ki, hogy a véleményük nélkül élni se tud. Kapcsolatunk addig működött, amíg nem tört ki belőlem az első visszaszólás az édesanyja felé. Onnantól kezdve örök viták. És egy rendkívül kétszínű viselkedés a szülők részéről. Ha elmeséltem a férjemnek mi történt nekem nem hitte el....Amit ők mondtak az mindig szent volt, ők nem hazudnak semmiben sem. Én többször tapasztaltam, h de igen! Most válunk, elérték. Erre is magyarázatot ad, hogy miért alakul ki ilyen függő viszony? Szeretném megérteni, h el tudjam fogadni, ami történt. Mondjuk nem tudom, h mennyire leszek képes, valaha is elfogadni azt, h valakinek jó az, ha a gyereke egyedül maradt. Mostantól már minden időt csak velük tölthet......

Nekem a könyv, mondhatni, sorsfordító volt.

Iszonyú nehéz a szülők "vasmarkáról" leválni és felnőni, de megéri!

A Mérgező szülők egyébként tökéletes:egyetlen fölös szava nincsen.Minden lehetőségre felkészít.

Mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi egyhelyben topog, nem jut egyről a kettőre az élete bármelyik részében és ezen változtatni szeretne.

Alapmű.

A destruktív (=önpocskondiázó) önkritika hihetetlenül romboló hatású. Engem például nagyon-nagyon szerettek a szüleim. De ennek ellenére ha már csak egy négyest mertem hazahozni általánosban, kórusban zengték, hogy sebaj, utcaseprőnek még így is jó leszek. Ezért van, hogy két főiskolát is félbehagytam, egyszerűen nem mertem elhinni, hogy okos lehetek, belémdumálták, hogy hülye vagyok. (Akkor, 10-12 évesen azzal, hogy mindig lehülyéztek és leutcaseprőztek a négyeseimért.)

Nem vagyok gyerekét könyvből nevelő anya. Mégis nagy gonddal vigyáztam a gyerek mászása, majd elindulása óta, hogy minél kevesebbet mondjam neki a "Nem szabad szót!" s még a kedveskedő hangon kimondott "Babuci, nem, nem!" is ártalmas. Gondoltátok volna? A helyes magatartás a "Gyere csak ide, nézd, mit mutatok!" stb. hozzáállás, magyarán a gyerek figyelmének elvonása arról, mit csinál. Tiltást csak nagyon komoly esetben szabad, amikor valami veszélyeset csinál (konnektor, gáztűzhely stb.). Hát nem nagyon ment eleinte, annyira belénk van égetve a tiltás meg a nem, a negativitás. Figyelj, felhívsz valakit, hacsak nem az a lombtól-gyökérig összenőtt jóbarátnőd, akit bármikor bármilyen élethelyzetben zavarni mersz, mindenki másnál mi az első kérdésed: "Szia, X.Y. vagyok, nem zavarlak?!" Mire ő megadja neked a választ: "Nem!" Vonzzuk az elutasítást, a nemeket! A magyaroktól teljesen idegen az a nyugaton már bevált séma, hogy "Jókor hívlak 2-3 percre?" vagy "Van rám egy negyedórád? Rá(m)érsz most egy kicsit?" Meg a jelzőink: "haláli" jópofa! "rohadtul" fáradt! "rettenetesen" jó volt a buli! stb.

Könyörgöm, a rettenetes hogy lehet jó?! :-D

Én egy network marketing cégnél dolgozom, az egyik fő feladatom a vezetőképzés, ill. új munkatársak betanítása.

Nem gondoltam volna, mennyi komplexus és gátlás van mindenkiben (minél nagyobb az arca/hangja, annál inkább). És bizony mind-mind gyerekkorba nyúlnak vissza. Persze nekem is megvannak a saját démonjaim (elég tetemes súlyfelesleg), szép lassan halad a ledolgozása (viszont folyamatosan!), egyszerűen azzal, hogy felfogtam: egész gyerekkoromban csokival jutalmaztak. S most mi van? Vizsga? Csoki! Stresszhelyzet? Csoki! Szerelmi bánat? Csoki! Bármi? Csoki! Csokival jutalmazom és vigasztalom magam, pedig hát azóta eltelt vagy 30 év.

És igazad van: nehéz minden reggel és este a tükörbe mondani hangosan, hogy "Én szeretem magam! Én szeretem magam! Én szeretem magam!" Legalább háromszor, egyre nagyobb átéléssel és szenvedéllyel, 21 napon át úgy, hogy egy napot se hagyj ki!

Nálunk ugye ez a munkában úgy jelentkezik, hogy addig nem lehetsz jó vezető, nem fognak maradéktalanul elfogadni az embereid, amíg Te saját magadat nem tudod. Szerencsére nagyon jó módszerek vannak erre, és sok pszichológiai kísérlet, ami kézzel fogható bizonyítékot ad a gondolkodás hatalmáról. ;-)

Sziasztok, jó, hogy írtad ezt a felhívást Hanihani!

Én nyáron egy Belső gyermek tanfolyamon voltam, az is erről szól. Minden, amit felnőttként érzel magaddal és így mindennel kapcsolatban, a szüleink miatt van. És ezt most mindenre értem, a jóra és a rosszra egyaránt. Az ő viselkedésükből és szeretetükből tanulunk meg mindent, vagy éppen semmit. Szerintem, amit nem tanulunk meg, mert az ő elődjeik sem tanították meg a gyermekeiknek, hogy hogyan szeressük magunkat. És ha ez nincsen meg, az életünk bizony érthetetlen és kilátástalan módon nem úgy alakul ahogyan szeretnénk...

Szép napot Mindenkinek!