Pénz, hajtás, földreesés. Vélemények? (beszélgetős fórum)

Volt akit tovább is szivattam, volt akivel beszélgettem is, nem is akarom tagadni, visszaigazolás kellett, büntetni akartam őket, illetve magamat fényezni. Egyszerűen olyan mennyiségű harag gyűlt fel bennem, amit ha nem adok ki, falat ütök.

Párom támogatását sem éreztem eléggé, hiába próbáltam kicsikarni egy véleményt, vagy valamit, inkább már már unta az egészet,

mintha nem lenne véleménye semmiről vagy nem akarná mondani. Közben meg másokkal teljesen normálisan beszélt, velem ilyen távolságtartó volt. Én is vele ugye...

Nem baj ez, nekem nyugalom kell úgy is, közbe ha gyereket akar az ember majd rövid időn belül, akkor meglegyen minden. 3 gyerekre való kényelmes otthon, minden.

Eljutottam egy pontra, hogy már már őt is számra vettem ilyenkor éjjelente részegen a barátomnak, háta mögött kibeszéltem, megjegyzéseket tettem külsejére, amiket előtte nem mondtam nyilván.

Sokszor 1-1 telefonos veszekedést követően inkább kiírtam magamból, mint mikor két férfi kocsmában hőbörög, csak virtuálisan.

Éreztem hogy vmi nagyon nem jól fog történni, és így is lett. Egy éjjel mikor hazajött a párom, aki a vele töltött hétvégén már egyre többet választotta esténként a barátnőit belenézett a gépembe,

s meglátta ezt az egészet. Innentől törés, ő rajta csúfolódtam, a tinder, stb... Szakított, szerinte olyan vagyok mint az összes többi férfi, én őt lenézem,

kibeszélem, közbe ő mindent megtett, kinyalta a seggem, stb...

Hát kicsit gajra kerültem, 1x könyörögtem, soha nem tettem ilyet még, azt rájöttem, felesleges, nem visz előre, ez már nagyon nem én vagyok. Viszont az a mély fájdalom, az a lelkiismeret furdalás ami bennem maradt azt nem tudom kiadni,

hogyan mondhattam róla negatív cinkos dolgokat másnak, miért nem neki inkább... Miért nem csináltam, miért nem feszegettem, miért nem mutattam ki jobban, miért akartam mindent egyszerre...

Fejemhez vágott mindent, hogy nem segítettem neki, csak ajándékot tudtam vinni, venni mikor mentem, meg csak a pénz...

de néha én is csinálhattam volna 1-1 kávét, vagy menni valahova, vagy akármi, ő csak összeköltözni akart, stb.. Nyilván csak a rosszat látja. 2 év.

Miért van az h aki akar minket azt nem vesszük észre, vele nem úgy bánunk, s aki meg nem, azt meg mi akarjuk? Most már velem is úgy beszél mint mással, megváltozott ez a visszafogott énje.

Kerestem egy pszichológust, rádöbbentett a belső depressziómra, a túlzott tökéletességre való törekvésre, mások hibáztatására, stb..

Volt már más hasonló szituációban? Hogy élte meg?

Azért női fórumra írtam, mert a másik oldal véleménye érdekel most inkább.

3X éves férfi létemre jó nagy baromságot csináltam.

Volt egy igenbeteg feleségem (9 évig), nárcisztikus volt szerintem, mert kiváltott belőlem olyan megfelelési kényszert, ami miatt megváltozott az életem.

Természetesen sosem tudtam kielégíteni vágyait, minél jobban akartad, annál jobban leamortizált. Azt meguntam.

A házasság megszakadt, nincs gyerek semmi. Ezután elkeztem társkeresőzni, kiéltem magam, de azért meg kell vallani a társkeresők sem önbizalomnövelők a férfiak számára, szal lett bennem egy ilyen utálat a nők felé.

Találkoztam közbe egy lánnyal, amiből távkapcsolat lett. Eleinte nem gondoltam komolyan a dolgot, majd megszerettem, megnyugodtam mellette. Közös célok lettek, nagyon szuper, mondom megoldjuk.

Közben megmaradt ez a megfelelési kényszerem, s nem vettem észre h ő más.

Sajnos úgy jöttek ki a lépések, hogy próbáltam otthont teremteni, építkezés, lakások, stb... de valamiért nem jött össze sosem, mindegyiket eladtam, láttam rajt h volt olyan ami tetszett neki, nem értette, az új varázsa nem tudom...

Vagy megőrült a szomszéd, üvöltözés egész nap, vagy zajos volt, vagy olyan új lakást vettem ahol a plafon búgott felettem, de most ilyen 80-100milliós tételekről beszélünk, és nagyon bántott h

képtelenség annyit dolgozni, vagy én tehetetlen vagyok, h élhetőt szerezzek.

Havi 1-2k benzin, itt élet, ott élet, sok volt. Nem akartam belebukni, így túlbiztosítottam magam anyagilag.

Hajtottam a szekeret tovább, egyre jobban, saját cég, stb.. Mondom nem létezik, hogy ne tudnék "elviselhető" otthont teremteni, akkor két kézzel csinálom meg...

A párommal közben távkapcsolatban éltünk. Hétvégén mentem, majd már 1-1 hétköznap is, de ilyen jó kis 100kmes távolságokat. Igyekeztem róla a terheket levenni (anyagilag biztos), mert azt akartam h jó legyen neki.

Mellette 3 munkahely, próbáltam azért helytállni. Ő nagyon csendes volt, nem beszélt sokat, olyan csendes szerelmes, veszekedés is alig volt.

A probléma, hogy nem beszéltünk meg semmit. Ilyen távolságtartó kapcsolat vagy nem tudom mi volt. Én hoztam az előzményekből hozott tapasztalatok miatt a bezártságot, ő pedig ugyanezt...

Sokszor ha mentünk valahova, ha én nem beszéltem ő nem szólt hozzám. Mintha félt volna tőlem, vagy nem tudom, de ha beszélgetni akartam, akkor egyszerű rövid válaszok, vagy most ehhez mit szóljon hozzá, stb...

Teljesen más életvitelben éltünk. Ha kérdeztem, rövid válaszok. Én "otthon" toltam az ipart, sokszor hajnalokig, ő meg az ő városában dolgozott. Közben átmentem egyre agresszívvebb formába, belül pedig erősen depressziósabba.

Nem kötöttem az órrára, mert így is mondta már h eléggé morgós vagyok, hát még most...

Vele nem beszéltem csúnyán, nem voltam vele agresszív, de mindenki mást büntettem. Maradt a csendes egymásmellett élés. Ő ment volna mindenhova, de jött a covid. Én meg lusta vagyok minden nap megmászni vmit. Nagyon házias volt emellett, én pedig otthont akartam magunknak.

Nem tudom, hogy sors vagy nem, de vmiért nem jött össze a köztes megoldás sem, h kettőnk közötti városban veszek valamit, neki autót, h ne kelljen vonatoznia,

azt addig ott leszünk még a végleges nem készül el, én meg úgy játszok ezzel a pénzszekérrel ahogy akarok.

Visszaléptek az eladók, olyanba nem akartam menni amiből meg csak súlyos veszteséggel lehet majd kiszálni később (ha kilehet??), albérletre kutyával rövid időre? áhh.. Itt már nem értettünk egyet, de olyan volt,

mintha nem ismerné a piacot, vagy úgy gondolná h nem így van.

Hibáztattam az embereket, hibáztattam a lányokat, hibáztattam mindent, mert nekem miért kell mindenért 20x annyit küzdeni, mint másnak, akárcsak egy csókért, vagy egy csendes alvásért, közben meg 1 csőd vagyok...

Nem mondja senki h jó lesz amit próbálok, nem érdeklődik eléggé, vagy nem hallom meg, nemtom... Nekünk meg nem volt még kb mélyreható átfogó beszélgetésünk, és amíg ez nem történik meg, addig nem voltam biztos benne h ne adja fel az ottani albérletét, mert ha nem fog kijönni valami velünk, akkor baj van.

Én megoldom, őt nem akartam ennek kitenni sem, ne kelljen szívnia. Nagyon gondoskodó akartam lenni, mondom ő megoldja az otthoni dolgokat, akkor megoldok minden mást.

Közben egyre többet ittam, sokszor 16éves szintre sikerült lealacsonyodni magányosan egyedül. Tindereztem atom részegen mögötte, hogy elküldjem a nőket a francba,

képernyőmentéseken rendszeresen röhögtem 1 barátommal, mint valami tinik.