Nincs motiváció.Így hogy tanuljak? (beszélgetős fórum)

Tényleg én is ilyen vagyok, hogy a linkség és a lelkiismeretesség egyszerre bennem van. De a linkség azért, mert a kis érzékeny lelkivilágom tiltakozik azellen, amibe belehajszoltam magam. Talán tényleg az van, hogy ambivalens tulajdonságokkal lettem megáldva, ezért bekerültem a saját mókuskerekembe. De tutira van rá megoldás, hogy lehet ezeket előnnyé változtatni!

Tessék, itt egy újabb kreatív kihívás, lehet rajta dolgozni! :D Ha kisütöttem valamit, szólok!:D

Igaz történetet mesélek röviden:

Nagyon okosnak hitte magát, tanulnia sohasem kellett, amit kellett volna, azt sem tanulta, mert megtehette.

Majd elkerült egyetemre, ahol kiderült, hogy amit tud az mindennapos, bár jobb volt, mint a többi, de senkinek sem tűnt fel, viszont,amit nem tudott, aztmindenki észrevette. Mindenen vitatkozott az utolsó szó jogán, mígnem, habár ő volt talán a legjobb nem folytatta tovább. Dolgozni kezdett, ahol szembesült vele, hogy olyanok oktatják ki, akiknek a tudásuk a zsebéig sem ért. Az úgynevezett ranglétrán egyre lejjebb csúszott, már csak a becsülete tartotta fernt. Megbékélt helyzetével, most végre újból talpon van, de.... Ha tanult volna....Ha engedett volna....Ha .... a motiváció bennünk kell, hogy megvesse magát, nem elég várni a sorsot, a sors küzdelemmel jár, veszteségekkel, sok türelemmel és kitartzással. Ne engedd el a sorsodat...Kitartás

Egyszeruen tul kell elni. Remalmaim a linksegem miatt voltak, mert tenyleg sokszor eppenhogy nem csusztam le 1-1 targyrol, vizsgarol, meg ha az ember lanya tudja, hogy nem keszult fel mindig rendesen, azert az melyen, fizikailag tud fajni :S

Kellemetlen parositas a linkseg es lelkiismeretesseg, de letezik, nem tud mindenki allandoan parancsolni maganak, hogy most leulok es tanulok, hisz annyi izgalmasabb dologgal cseszhetne az idejet.

En is atporgettem sokszor magamban, hogy mi a feneert kell a napi eletben teljesen szuksegtelen lexikalis dolgokat benyalnom, de magamtol vartam el, nekem kellettek azok a papirok (na nem azert, mert utana tart karokkal vartak az allasok :). Ha ez nincs meg benned, akkor nyugodtan valts, bar sajnalnam ezt a 4 evet, nem keves energiad lehet benne. Mar nem olyan sok van hatra!

Nem tudhatod, hogy az elet mit hoz, sokszor az is valami, ha az ember dolgozhat, nemhogy meg imadja is. Ha mas nem, legalabb tobb labon fogsz allni.

Juhúúú, akkor ugye minden úgy működik, hogy hagyom kiszabadulni a pici ént :D, nem hülyéskedek a lelkiismeretfurdalással, amikor épp engedek egy kicsit az önkifejezésemnek (itt a hobbijaimra gondolok, amiket az előbb leírtam), és akkor egyből nem lesz olyan görcsös minden és akkor mindenki látja, hogy boldog vagyok és akkor mindenki elfogadja, hogy nekem ez így a legjobb!

Én most úgy érzem, hogy nem igaz, hogy eddig ezt nem láttam, de végülis sosincs későn!!!

:D :D :D

Nagyon sokat segítettetek! Kezdek rájönni, mi van: a családom nagyon nagy szeretettel vett körül mindig, mindenben támogattak, hogy a legjobban alakuljon az életem, sosem volt kimondva, hogy nagy elvárásaik lennének velem szemben, de abba nőttem bele, hogy a maximum a legjobb nekem. Így

18-19 évesen egyrészt a szüleimnek való megfelelési kényszer hajszolt ide, másrészt lázadás volt tőlem, hogy a nagy kihívásokat kerestem, meg akartam mutatni a világnak (de gondolom legfőképp magamnak), hogy én már nagylány vagyok amint rájöttem, hogy bármit képes vagyok elérni, amit akarok, már valahogy kialudt a tűz.

Hiába jelent nagyon nagy biztonságot a családi hátterem, muszáj lesz végre elszakadnom tőlük. Ezzel véletlenül sem azt akarom mondani, hogy őket okolom, inkább csak annyira ragaszkodom hozzájuk, hogy szeretném, ha örülnének, megnyugtatnám őket azzal, hogy jó úton haladok és akkor a tanulásban láttam azt a jó utat.

Sokkal jobb az önismereted mint nekem volt ennyi idősen, hisz én a kutatói munkát inkább a fizetés miatt utasítottam vissza, de később rájöttem, hogy egyszerűen nem illett volna a vérmérsékletemhez :) de te már most tudod, hogy ez a munka nem illik hozzád, ha azt nézed, még mindig jobb, hogy ezt már most tudod, mintha egy-két év munka után jönnél rá.

Egyébként mikor átjelentkeztem az én szüleim is nagyon aggódtak, de végül támogattak.

:))) az orosszal voltam így... egyszerűen nem akart belemenni a fejembe.

Lehet most ez csak egy ilyen időszak, hisz benne vagy a tanulásban, négy évet megcsináltál - szerintem menni fog.

Nagyon jól esik a bíztatás! Akkor ugye nem gondolkodok nagyon bután, hogy ki akarom kínlódni magamból ezt a diplomát?

Kedvesem mindig bíztat, hogy ne érdekeljen semmi, csak éljek a mának és tegyem azt, amitől épp boldog vagyok, a csládom meg halálra van rémülve, mi lesz velem így, pedig sosem mondtam, hogy otthagyom az egyetemet.

Nagyon irigyellek a döntésed miatt!Olyan bátornak és határozottnak kell lenni ahhoz, hogy a szívünkre hallgassunk, eddig sosem mertem kihagyni egy szakmai lehetőséget amiatt, mert a szívem mélyén nem akarom. Pedig tudom, hogy az életben számtalan lehetőség adódik, és csak rajtam múlik, mit szeretnék.

Olyan nehéz őszintének lenni magunkkal. Azt hiszem ezek azok a dolgok, amiktől felnőttek leszünk. Olyan ijesztő az egész!

Húúú, akkor még van remény, hogy túléljem??!! Ez nagyon bíztató!!! Jó lenne, ha hamarabb kapnék diplomát, mint hogy a pszichiátrián kötök ki! :D A rémálmok meg a 2 évi "tanulásstressz" már kevésbé bíztató, de mit bánom én, ha tudnám, hogy afelé haladok, hogy megvalósítsam önmagam!

Mit csináltál, amikor az agyad nem engedelmeskedett a koncentrálásra, pedig már 1000x végigpörgetted magadban, hogy ez most miért muszáj?!!!

Talán óvónéni, zoopedagógus, tolmács, fordító lennék szívesen. Valami olyan, aminek több köze van az élethez, emberekhez, természethez, az egész világhoz.

Nagyon szeretek(szeretnék, ha lenne időm) sütni, főzni, szépítgetni a környezetem, mindent ami kreatív, varrni, hímezni, mindenféléről olvasni, a természet, a mozgás és az egészség lételemem, a családom, a párkapcsolatom mindennél fontosabb, ez a szakma meg legtöbbször azt kívánja, hogy ezekről mondjak le. Én nem vagyok annyira elkötelezett, hogy ezt megtegyem, így itt egy nagy senkinek érzem magam.

Upsz, kicsit elkanyarodtam, bocsánat, oda akartam kilyukadni, hogy valami emberközpontúbb kéne nekem, ami mellett maradna időm azokra a dolgokra, amit az előbb említettem. Az a baj, hogy ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mondani, mit csinálnék szívesen, kéne egy nyugodt időszak, amikor nem görcsölök és nem is gondolkozok ezen feltétlen, így nem tudok konkrét választ adni.

Ja, amúgy legszívesebben szülnék sok gyereket és háztartásbeli lennék, le az emancipációval!!!! :D

Na, ez így viccesen hangzik, de amúgy tényleg csak azt tudom biztosra, hogy családot akarok, ezen kívül mindenben határozatlan vagyok.

Nem rozsaszin felho, en igy csinalnam, ha belegebednek is, de befejeznem, de ez en vagyok.

Ha kihagysz evet, kiesel a hajtasbol, mellesleg en egyetem utan meg 2 evig voltam drukkban, karacsonykor nem tudtam kikapcsolodni, mert elotte mindig idegeskedtem es ez majdnem egesz evben igy ment a kritikus honapokban, remalmaim voltak, hogy nincs elegendo kredit pontom, nem allamvizsgazhatok, evet vesztek... ugyanakkor hianyzott is az egesz, a szellemi punnyadast nehez volt "megszokni", most pedig felek ujra belekezdeni, huzom-halasztom, kifogasokat keresek, mert elszoktam a kihivasoktol.

Neked kell atgondolnod es azt az iranyt valasztanod, amit magadtol elvarsz.

18 évesen orvosira készültem, akkor meg akartam váltani a világot...:) Eddig nem mertem bevallani magamnak, hogy ezt nem csinálom szívesen, csak sodródtam az árral. Most meg már talán közelebb van a vége, az lenne a legjobb, ha minél hamarabb letudnám.

A pénz dologban nagyon igazad van! Aláírom, az nem lehet kifogás! Ha már mindenáron a boldogságot keresem, ne a pénz álljon az utamba. Vagy nagyon naív vagyok?!

Abban is igazad van, hogy még nincs későn változtatni. Végülis sosincs későn. De nem is fogok ezzel foglalkozni, csak arról van szó, hogy így olyan nehéz minden nap ezt csinálni:(

Ha adok magamnak egy kis szabadságot, pl. elhatározom, hogy pihenek egy hetet és nem gondolok az egyetemre, akkor is egyfolytában görcsölök. Ez már beette magát a tudatalattimba vagy nem is tudom már mi...Félek, hogy akkor sem tudnék leengedni, ha 1 vagy 2 évet halsztanék. Ja, és a szakunk megszűnőben van, attól is félek, hogy ha kimaradok, akkor sosem tudom befejezni, de lehet csak kifogásokat keresek és tényleg mernem kéne lépni.

Én is az egész szorgalmi időszakot úgy csinálom végig, hogy fizikai rosszullét kerülget, amikor be kell vonszolnom magam egy gyakorlatra, pedig az mindennapos...:(

Ha még az elején vagy, nem késő, menekülj, amíg bírsz!!!:)

Helló!

Én is ebben a cipőben járok. Ha sikerül is rávennem magam a tanulásra, akkor se megy bele a fejembe semmi. Már túl vagyok sok vizsgán és silány jegyeket kaptam eddig, pedig legalább 4-5 napot tanultam egyre. :S Elég gáz. Utálom az összes tárgyam meg az egész egyetemet.

Lehet, hogy abba is hagyom.

Eddig se volt motiváció, de most már hányingerem van, és gyomorgörcsöt kapok, ha meglátok egy könyvet.

Szerintem ez így marad.

Írtad, hogy nem akarsz halasztani. Pedig talán azután könnyebb lenne újrakezdeni.

Sziasztok!

Szeretnék segítséget/tanácsokat kérni tőletek!

Negyedéves egyetemista vagyok. Az első 2 évben nagyon jól ment a tanulás, aztán elbizonytalanodtam, hogy ezt akarom-e csinálni. Mostanra sikerült magamnak beismerni, hogy nem. Eközben leromlottak az eredményeim és jó pár tárggyal (majdnem egy egész évvel) csúszásban vagyok. Nem akarom abbahagyni, halasztani mert már így is nagyon sok idő, energia és pénz van benne, szeretném minél hamarabb letudni. Már csak az a bökkenő, hogy amikor le kéne ülni tanulni, 1000 fele járnak a gondolataim, képtelen vagyok koncentrálni, vagy nem megyek el vizsgázni, vagy rosszul sikerül, semmi sikerélményem nincs, ha valami jól sikerül, már annak sem örülök. Ez természetes, mivel elveszett a motiváció. De akkor hogy vészeljem át ezt az 1-2 évet?!

Maximalista vagyok, sokat várok magamtól, nagyon elkeserít, hogy nem tudom szívvel-lélekkel tenni a kötelességemet, nem tudok kikapcsolódni sem, már semmi nem okoz örömöt, az életemben minden más is görcsössé vált, már apró dolgokban is képtelen vagyok dönteni, elveszett az önbizalmam, és minél jobban ki akarok mászni az egészből, egyre mélyebbre süllyedek.

Tudom, hogy manapság az egyetemisták többsége nem a szakmájában helyezkedik el és azt is tudom, hogy kivételes az az ember, aki azt csinálja, amit szeret és tudom, hogy sokaknak sokkal nagyobb problémái vannak, de nagyon kíváncsi lennék, hogy nálam idősebbek, tapasztaltabbak, okosabbak hogyan próbálnák megoldani (túlélni) ezt a helyzetet!

És persze azt is tudom, hogy csak én oldhatom meg a problémáimat, de azért jól jönne pár jó tanács, kívülállók véleménye!

Előre is köszönöm mindenkinek! :)