Nagyika


Egyik írásom, nagymamám emlékére írtam, aki nagyon szerettem. Sokunk van így ezzel és sajnáljuk, hogy ilyen kevés időt szánt a sors az együtt töltött időre. Sajnálom, hogy nem tudtam viszonozni azt a mérhetetlen szeretetet, amit Tőle kaptam.

Február eleje volt, kint nagy pelyhekben hullt a hó. A kórházban csak néhány orvos botorkált. A folyosón egy huszonéves férfi és egy törékeny idősödő hölgy várt. A férfi fel s alá járkált, a néni ült, s kezei ölében nyugodtak. A percek óráknak tűntek, az idő csigalassúsággal múlt. Eltelt egy óra, kettő, majd a harmadik is, mikor egy hangos sikoly törte meg a csendet, majd egy baba sírása követte azt.

- Megszületett - mondta a hölgy - megszületett az unokám! A szülőszoba ajtaja kinyílt, s egy nővér kitolta az anyukát, majd egy másik a kis jövevényt hozta hófehér pólyában. A nővér megállt, megmutatta a babát az apának, s a nagymamának, akik meglepetésükben még szólni is elfelejtettek.

A kislány vörös volt, mint egy paprika, ráncosabb, mint egy százéves öregasszony. Az apa el sem hitte, hogy ez az ő gyereke. A mama magához ölelte kicsi kincsét, benyúlt a pólyába és végig morzsolgatta a kicsi kis ujjacskákat. Egy, kettő, három...- megvolt mindene. Anya még megpuszilta kicsinyét, majd egy nővér vette magához, s eltűnt vele a folyosó végén. Eltelt pár nap, s a kislány arca kisimult, bőre kifehéredett, szája, mint a rózsaszirom, s pici fejecskéjét fekete hajkorona borította. Eltelt pár nap, mama és baba hazamehettek.

Telt-múlt az idő, s a kis család: apa, anya, nagymama és persze a baba, Adrienn, együtt éltek boldogságban, szeretetben.

A nagymama úgy szerette kisunokáját, mint annak idején pici lányát. Újra átélte azokat a boldog pillanatokat. Eltelt három év és a család külön költözött, de gyakran meglátogatták. A nagyi és a kislány között nagyon erős érzelmi kapocs alakult ki. Adrienn sorra vitte a nagyikának szánt rajzokat, s bősz magyarázásba kezdett: - Ez egy ház, ez madár, ez egy maci, ez meg itt te vagy nagyi...s mellette, ez vagyok én. A kislány egyik este ott aludt a nagymamánál. Apa és anya moziba mentek, így ketten maradtak. Nagyi a kislány kedvencét főzte vacsorára, tejbegrízt, majd jött az esti mese és irány az ágy. Amikor nagyika a kislányhoz hajolt, hogy jóéjt puszit adjon, Adrika átölelte a nyakát és halkan a fülébe súgta: - Nagyika, én úgy, de úgy szeretlek téged, mint az apu a sört !

(S azt tudni kell, hogy apu nagyon szerette a sört, mindig várta egy nagyikánál behűtve a hűtőben.)

Nagyika mosolygott, átölelte a kislányt, s még egy puszit nyomott Adrika arcára. - Én is nagyon szeretlek, kicsikém - mondta, s szeméből egy könnycsepp hullott az ágyra. Még sokat voltak így ketten, sokat sétáltak, moziba, bábszínházba jártak, nagyika még a vidámparkba is elvitte a kislányt, s mindent megtett imádott unokájáért. A kislány lassan iskolába ment. A találkozások ritkultak, de hétvégeken találkoztak.

Adrika imádott a nagyikánál lenni. Mindig katonás rend volt, mindennek megvolt a helye és az ideje. A szekrény tetején piros almák sorakoztak, s természetesen az unoka, amikor csak jött, megkapta a legszebbet, legmosolygósabbat. Sőt, sokszor a szájától vonta meg a legjobb falatokat, s adta oda. Télen a cserépkályha melege töltötte be a szobát, minden meghitt volt. Nagyikából csak úgy áradt a nyugalom, a kedvesség és a szeretet.

Egy nap anyu telefont kapott. Felrobbant a cserépkályha. Nagyika nagyon megijedt. Fia s lánya azonnal odament és segített mindenben, de nagyika nem bírta a stresszt, nem volt hozzászokva. Telt s múlt az idő, úgy tűnt a robbanás a feledésbe merült, de valami nem stimmelt. Nagyika sokat panaszkodott fájdalomra. Lánya nagy nehezen meggyőzte s elvitte egy orvoshoz. Szövettan, majd szörnyű várakozás. Kiderült: rák!

Az orvos műtétet javasolt. Sajnos a műtét után áttétes lett. Nagyikának nagy fájdalmai voltak. Próbát harcolni az életért s erőt meríteni lányából s pici unokájából, felidézte a sok együtt töltött boldog percet, de a fájdalom embert próbáló volt. Eltelt pár hónap, s nagyika morfium injekciói már mindennaposak lettek.

Édesanya egész éjjel virrasztott nagyika ágya mellett a kórházban, hajnalban ment haza, ám otthon már várta a telefon. A beszélgetés alig öt percig tartott.

Letette a kagylót, s szomorúan csak ennyit mondott: - Nagyika nincs többé! Nagyika elment...

Adrika ekkor már Adrienn lett. Ürességet érzett. Dühös volt, mert elvették tőle azt az embert, akit imádott, akiért rajongott, akire felnézett...

A temetőben a koporsó felett mindenki sírt, én nem tudtam és nem értettem miért nem. Szégyelltem magam.

Ma már tudom, akkor még nem fogtam fel, hogy elment. Úgy éreztem, ha ennek vége, hazamegyek és engem ott fog várni az én édes nagyikám, tejbegrízt főz nekem vacsorára és jó éjt puszit ad majd.

De hiába vártam... Csak az üres lakás fogadott, s egy mappa, aranysárga masnival átkötve, melyben az a bizonyos rajz volt... egy ház, egy madár, egy maci... én, és a nagyi...




Írta: Fortuna79, 2009. március 29. 11:03
Fórumozz a témáról: Nagyika fórum (eddig 40 hozzászólás)

Ha tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2024, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Facebook