El kell, hogy mondjam...

Pár napja történt, de azóta is szüntelen ez jár a fejemben.

Zöldövezetben élünk, s a természet közelsége nemcsak abban nyilvánul meg, hogy reggel madárdalra ébredünk és kutyaugatásra. A távolból Bandi nevű csacsi kiabálását hallom, ami több kilométer távolságból is nagyon jól hallható a hajnali csendben.

Híre van Bandinak, hiszen a kedves postásunkat is így hívják, s élcelődnek is véle az utcában a lakók. Remek közösség a mi lakóközösségünk, bár van itt is egy-két család, aki nem közénk való, s erre szokták azt mondani, tanyán kellene élniük.

A minap nagyot csalódtam az egyik szomszédomban, s hogy miért, most elmesélem.

Van egy nagyon kedves házaspár, kik hasonló érdeklődésűek, mint mi. Vidám, jó humorú emberek. Időnként – főleg nyáron – a teraszon elbeszélgetünk egy pohár finom bor és sütemény mellett.

Májusban egy új kutyust vásároltak nem kevés pénzért, mert a régit el kellett altatni, nagyon beteg volt, öreg a szegény. Úgy láttuk jó helye volt a régi kutyának is, ezért örömmel hallgattam az élménybeszámolót az új kis jövevénnyel kapcsolatban.

Egyik délután átballagott hozzánk a szomszéd és panaszkodva mesélte, hogy míg ők dolgoznak a fiatal kiskutya, ami az útjába akadt mindent szétrágott. Bosszankodva mesélte, hogy a kerítés fa kapuját is kikezdte helyes fogaival.

Megkérdeztem tőle, hogy miért nem ad valami kutya rágnivalót, csontot, vagy amit lehet adni ilyen fiatal kis rágcsáló terminátornak.

Az volt a válasz: – Minek?

Hát azért, mert jön a foga és így próbálja elősegíteni a fogzását, hogy rág.

Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.

Mondom néki, hogy meggyőzzem, hogy a kicsi babáknak is adnak rágókát, hogy enyhítsék a kínzó fogzását.

Erre ő, hát ma megpróbáltam elejét venni az újabb kártételének, bekentem erős paprikával az egész ajtó alját, meg amit kikezdett.

Sírt is szegény – mondja, mert marta a paprika.

Ledöbbentem… Utálatot éreztem a szomszéd iránt, hogy tud ilyen gonosz lenni.

Hogy tudtam őt kedvelni, ha ilyen? Igen ám, de ezt az arcát nem ismertem.

Folytatta tovább a beszámolóját, hogyan próbálja móresre tanítani a fiatal kölyköt.

Felugrál, mikor hazaérkeznek, és összepiszkolja a nadrágját. Hát persze, hogy felugrál, hiszen örül, de tanítani kell, mint egy gyermeket, hogy mi a helyes és helytelen.

Ezt pedig úgy orvosolta, hogy rálépett a lábára.

Még most is kiráz a hideg.

Mondtam is a férjemnek, hogy vagy nevelje meg a barátját, vagy én fogok lépéseket tenni, hogy hozzánk többet ne jöjjön.

De mi lesz a kutyával? Van még remény, hogy jobb belátásra bírjuk ezt a szívtelen nevelési

módszereket alkalmazó szomszédot?

Tehát félretettem a haragomat, és a nevelést választottam. Lehet, hogy bekenem a borospohara szélét, erős paprikával…