Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Egyéb témák » Megfelelési kényszer és társai cikk

Megfelelési kényszer és társai

Megfelelési kényszer, nap mint nap találkozom vele. Elvárások... utálom ezt a szót. Meg nem értett dolgok, beszólások, fintorgások, karót nyeltség, hogy csak egy párat említsek. Testi, lelki zavarok a fentiek miatt, önmagunk meg nem értése, olyan dolgok keresése, amik igazából nem is érdekelnek. Mindennapjaink vagy mindennapjaim velejárója. Belenézek a tükörbe és mást látok, mást, mint akire számítok. Sokszor már azt sem tudom, hogy ki néz velem szembe a tükörből. Nem ismerem ezt a nőt, nem ez a nő az, aki miatt sokszor annyira, de annyira szeretem magam.
Megfelelési kényszer és társai

Sokszor meg ismét magamat látom. Azt a huncut zöld szempárt, azt a titokzatos mosolyt vagy épp a fogkrémreklámokat is megszégyenítő széles vigyort. Ilyenkor tudnám magamat megdögönyözni. Igen, ez vagyok én. Igen, ez az a lány vagy inkább nő, akit úgy imád a párom, a szüleim, a testvéreim, a barátaim.


Életem legszebb időszaka a főiskolás évek voltak. Amikor már önmagam ura voltam, nem függtem senkitől sem, de mégsem voltak olyan elvárások, olyan kötelezettségek az életemben, mint most. Olyan boldogan és irigyen emlékszek rá vissza. Még az alvás nélkül, a tanulószobában eltöltött éjszakákra is. Amikor vacogtam a nagy kék fotelban, szürcsölgetve a nyolcadik forró csokimat, és tanultam a szigorlatra. Büszke voltam arra, hogy soha nem kellett a szüleimnek segíteniük, mert megálltam a saját lábamon, sőt inkább én segítettem őket abból a piciből is, és milyen szívesen tettem... Boldog, gondtalan diákévek. Annyira hiányoznak. Egyetlen egyszer voltam csak szomorú a főiskola évei alatt, egyetlen egyszer, az utolsó félévben, de akkor végig. De az egy másik nagyon-nagyon hosszú, és rettenetesen szomorú megrázó történet, és most nincs erőm elmesélni. Túl gyenge vagyok hozzá.


Aztán jött a diploma, mennyire örültem neki, kicsit csalódott voltam, hogy csak négyes lett, de az utolsó félévem körülményeihez képest nagyon szép teljesítmény volt. Vártam, hogy na mikor lesz már munkám, mikor lesz már pénzem. Fél évig állást kerestem, folyamatosan. Leginkább e-mailben, postán adtam fel a jelentkezésemet, mert pályakezdő munkanélküliként vidékről a nagyvárosba napi szinten lehetetlen. Honnan lett volna arra napi 600 forintom, hogy én most személyesen is bepróbálkozzak különböző helyeken? Jó persze, volt jó pár alkalom, hogy mentem személyesen is, de ez volt a ritkábbik. Viszont fél évvel a diplomám megszerzése után sikerült állást találnom. Egy állást, amivel ugyan elsősorban nem a szakmámban dolgozhatok, de mégiscsak egy állás. Aminek a betöltéséhez érettségi kell csak, de a vele járó két fő feladathoz meg diploma. Így három munkakört töltök be egy személyben, érettségis alapbérért, nettó 82 ezer forintért. Tudom, örüljek, hogy van munkám, de nem látom a kiutat. Hogy lesz ennyi pénzből valaha is saját házam, saját életem? Nem tengődhetek mindig 12 négyzetméteren. Nem bírom cérnával, egyszerűen megőrjít ez a helyzet. Azért idegesít, mert a munka, és a vele járó idegeskedés egyszerűen nincs megfizetve. Nem érzem úgy, hogy el lennék ismerve. A munka meg csak egyre-egyre több, nem tudom meddig bírom még. Egyszerűen lehetetlen két-három munkakörben 100%-ot teljesíteni, nem lehet, nem tudok, nem vagyok rá képes. A határidős feladataim csak úgy tolonganak, hibát hibára halmozok, én nem ilyen vagyok. Én, aki mindig arról volt híres, hogy mennyire pedáns, pontos. Hibátlan sosem voltam de ennyi hibát az életben nem követtem el, mint az elmúlt két év alatt. Van, aki egész nap keresztrejtvényt fejteget, én meg pisilni nem jutok el. Sokszor délután kettő órakor eszek aznap először, mert reggelizni sem volt időm. Minden reggel idegi hasmenéssel indulok dolgozni, háromszor volt már a munkahelyi stressz miatt epehólyag-gyulladásom. Azt hiszem, ez mindent elárul.


Igen, bennem is megvan a megfelelési kényszer, mint oly sokakban. Meg akarok felelni, még akkor is, hogyha belegebedek. Hogyha tudom, hogy úgysem jó soha semmi, amit csinálok mert ha van rajtam sapka, akkor azért szólnak le, ha meg nincs akkor azért. Nem vagyok egy s*nyalós, irodáról-irodára járós fajta, ne azért ismerjenek el, mert olyan mélyen benyaltam valakinek, hogy nem látni a lyuknak a végét, már bocsánat a kifejezésért. De akkor is bennem van ez a nyamvadt megfelelési kényszer. Vigyorgok a hülyeségen, bólogatok nagyokat, hogy hátha akkor aznap már nem cseszegetnek többet, megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból, de nem sikerül, pedig Isten lássa lelkem mennyire erősen próbálkozom. Tudom, hogy Yoda mester azt mondaná, hogy "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld", de én akkor is próbálkozom, és teszem a dolgom.


Elvárások... Olyan elvárások vannak sokszor az életben, hogy az valami elképesztő. Amikor elvárják, hogy már megint Te túlórázzál, mert úgysincs gyereked és hova sietsz haza. Tök mindegy, hogy fáradt vagy, vagy esetleg - mint Nekem - a vonathoz kell sietni, á... magasról. Amikor leszólnak, hogy Te fogd be a szád, mert nincs gyereked. Te ne szólj egy szót sem, mert nincs gyereked. Amikor megkérdezik, hogy nem szar, hogy sivár az életed, mert nincs gyereked...stb., és hiába kéred ki magadnak, hiába állsz ki magadért, ismét te vagy az, akit kibeszélnek amint kilépett az iroda ajtaján. Nem vagyok egy gyáva alak, kiállok magamért, de néha már nekem is sok, ami történik. A beszólások, a fintorgások, ez a rohadt karót nyeltség, hogy mosolyognom sem lehet az irodában, mert a kolléganő kijelenti, hogy ne röhögj már, mint egy bohóc, mert őt idegesíti, holott nem is röhögtél, csak magadban mosolyogtál.


Mindettől eltekintve vannak jobb és rosszabb pillanataim. Van, amikor úgy kelek fel reggel, hogy beveszem a lesz@rom tablettát és egész nap a föld felett repkedek a boldogságtól és kiegyensúlyozottságtól. Máskor meg...inkább tükörbe sem néznék. Soha nem volt ilyen, soha míg nem dolgoztam. Most sem a munkával lenne vagy van bajom, hanem a fentiekkel. Ha csak egy kicsit megbecsülnének, annyira más lenne minden.


Köszönöm, hogy elolvastad a lelki fröccsömet, és tudom, örüljek, hogy van munkám, de remélem azért egy kicsit engem is meg lehet érteni.




Írta: 47e1558c02, 2010. október 8. 16:08
Fórumozz a témáról: Megfelelési kényszer és társai fórum (eddig 41 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook