Megbocsátok, de nem felejtek (beszélgetős fórum)

Ha nem vártál véleményt,akkor azt hiszem a naplódba írhattad volna ki magadból a feszültséget és akkor nem bántana senki fia borja:))))

A fórum az véleménynyílvánításról szól külömböző témákban.

Ne haragudj, de mit olvastál ki abból amit írtam?

Mi az a súlyos ítélet amit én te szerinted mondtam?

Egész egyszerűen lereagáltam amit te írtál.

Ja, hogy esetleg bántja az igazságérzetedet.

Bocsi!

De ha közszemlére teszed a magánéletedet akkor viseld el, ha neked nem tetsző dolgokat ír valaki.

De amúgy tipikusan úgy reagáltad le az írásomat, mintha fájna az igazság.Ami talán érthető is.

Pedig hidd el én semmi rosszat nem mondtam se pro se kontra.

Csak lereagáltam amit olvastam.

De mit is magyarázkodok én itt egy vadidegennek?

Írtam, hogy tiszteletben tartom a véleményét. Volt olyan ember, aki privátban fejezte ki tetszését vagy nemtetszését a témával kapcsolatban, akinek leírtam a történetet viszonylag részletesebben, hogy ha érdekli. Ennyiből nem lehet - szerintem - egyöntetű véleményt formálni. Nem írtam ki fórumot, csak leírtam az érzéseimet, és néhány mellékzöngét, ami ezt okozta. Senki véleményét nem kértem. Feszített az érzés, hogy hiányzik, emiatt bőgtem egy este, és ezt írtam le.

De nem magyarázkodom. Köszönöm a hozásszólásokat, szóljanak azok akármelyik oldalról. Fogadom a véleményeket, de az alaptalan ítélkezésre nem hiszem, hogy bárkinek is van alapja.

Miért állt meg az eszed?

Miért írtál ki fórumot apádról ,anyádról és a történetetekről,ha nem vagy kíváncsi a véleményekre?

Neki ez ugrott be.Pont.

Amúgy semmi rosszat nem írt ,sem bántót,csak lereagálta a történetedet.

Felnőtt nő vagy...és még mindig azon agyalsz ,hogy a szüleidnek miért nem jött össze?

Van ilyen,el kell fogadni.

Te meg éld az életed, és próbálj túllépni rajta.

Apád és anyád szeretetben nevelt fel,amikor elég nagy lettél,akkor pedig más életet kezdett.Ennyi.

Ne légy naív.

Csak neked volt derült égből villámcsapás,anyukádnak nem volt az.

De ez sem a te dolgod,hanem az övék.

Csak rájuk tartozik.

Ha pedig magánéleti dolgokat teszel fel fórumba,akkor viseld el,hogy más kicsit máshogy látja a dolgokat mint te.

Kérlek, meg ne sértődj, de töredékét nem tudod mindannak, ami történt. Egy szeletét írtam csak le az egésznek, egyrészt azért, mert nagyon feszített, és ki kellett adnom, másrészt azért nem írtam le az egész sztorit, mert senkit nem akartam terhelni vele. Ez csak egy utórezgés, egy évnyi rágódás és lecsengés utáni érzések lecsupaszított változata.

És meg ne sértődj, de hogy jössz te ahhoz, hogy (meg)ítéld az én szüleim házasságát, az ő boldogságukat? Fogalmad sincs, hogy az együtt töltött 21év alatt anyámnak mennyit kellett tűrnie apám mellett. És nem hazugságban akart tartani bennünket, hanem a villámcsapásként rázúduló új helyzetre való első reakciója volt. (Az elköltözés még az apám családját, szüleit, testvéreit is nagyon meglepte, nekik sem panaszkodott apám soha, akkor érdekes hogy akkora probléma volt...)

De mit is magyarázkodok én itt egy vadidegennek? Tisztelem a véleményed, de amíg csak töredékét ismered az egésznek, nem tartom fair dolognak, hogy ilyen súlyos ítéletet fogalmazol meg - akár pro, akár kontra.

Ha érdekelnek a részletek, privátban szívesen leírom, de most momentán az én eszem állt meg a hozzászólásodtól.

Szia!

Kérlek meg ne sértődj, de történetedet elolvasva meg áll az eszem.

Komolyan mondom hihetetlen, hogy hibáztatod apukádat.

Nekem teljesen úgy jön le a történeted, hogy apukád mit tudom én mit tett veletek.

Nem kicsik vagytok, hanem felnőtt emberek.

Apukád nyilván sokat nyelt anyukád mellett, hiszen nem normális reakció, hogy anyukád miután megtudta, hogy szeretője van apudnak még helyre akarta hozni a dolgokat és hazugságban akart tartani benneteket.

Én a helyedben elgondolkodnék azon, hogy lehet, hogy egész életed egy hazugságra épűlt.

Ahhoz, hogy egy házasság tönkre menjen két fél szükséges.

És szerintem egy szülő nem tartozik magyarázattal a gyermekének.

Az más ha baráti a viszony,de akkor is nekem az a benyomásom a történeted olvasása kapcsán, hogy apukád nem akarta bepiszkolni anyukád fényét és ez tiszteletre méltó.

Nyilván nehéz feldolgozni, ha becsapva érzed magadat, de hidd el a történet alakulásában anyukád keze is benne van.

Lehet, hogy sok mindent nem tudsz még a szüleid életéről.

És lehet, hogy jól van ez így.

Szép gyermekkorod volt és jó életet teremtettek neked szüleid, de ők mindig boldogok voltak?

Nyilván nem ha szétmentek?

Én azt tartom, hogy őszintén kell az életünket élni és ha válság van be kell avatni a gyermekeket és akkor ha szét megy egy házasság kevésbé viseli meg a családot.

Sajnálom, hogy így jártatok de ha neked jó életed volt légy hálás, hogy feláldozták szüleid a saját boldogságukat és ne vádold apukádat, hanem nyiss felé és szeresd továbbra is.

És édesanyád hogyan éli meg ezeket a dolgokat?

Neked boldog párkapcsolatod van... és neki? Van valakije? Akivel megoszthatja a fájdalmát? A problémáit?

Semmit nem tudsz róla? Szörnyű lehet!

Mikor ment el?

Pontositsunk! Igen voltak..és szószerint marták a husom.. De annak jó pár éve vége..

Hidd el..senkit nem gyülölök.. és nem is vagyok haragban senkivel.

Az más kérdés kit szeretek, kit nem...

"megkötözöttség".. ezt kifejtenéd...

Én azért emlegettem a poklot.. mert van olyan "fájdalom", vagy Féltékenység", amely alatt depressziós, és egyéb érzelmi zürzavar lép fel..

De nem magamról irtam..

Ha arra gondolsz: hogy alig várom hogy az ex elhuzzon.. nos 16 éve elváltunk.. a gyerekek meg felnőttek.. de hát sok keresnivalója nincs nálam..

De képzeld nagyon szépen beszélek ám vele.. mert hogy abszplut nem érdekel :-))

Nem érzem paradoxonnak a címet. Általában meg tudok bocsájtani, de azt vallom: sosem felejtek. Pedig dehogynem! Rengeteg emlékkép él bennem, ezzel szemben sokminden "törlődött". Ha megbántanak, megbocsátok. Mint ahogy nekem is megbocsátanak legtöbben: emberek vagyunk, hibázhatunk!(Egyetlen eset volt, amit nem tudtam megbocsátani a mai napig sem, egy barátnőm árulása.)Tinikoromban volt egy vers, aminek csak a vége jut eszembe, az is a címről: "A szerető szív megbocsát, de soha nem felejt". Szerintem felejteni nem lehet! A megbocsátás nagyrészt döntés kérdése, legalábbis úgy gondolom.

Dorcs! Köszönöm, hogy megosztottad velünk a történeted! Sajnálom, hogy át kellett élned! Minden jót Neked! :)

"És ha az érzéseinket nem tudjuk uralni. . na az már a pokol."

az már megkötözöttség.Ezt igy hívják.

A gyülölettel neked még komoly problémáid vannak, amint látom.

Igen, ha azt nézzük, hogy a gondolataink határozzák meg a napjainkat, érzéseinket. Hiszen először gondolunk..és annak hatására érzünk..

És ha az érzéseinket nem tudjuk uralni.. na az már a pokol.

Ebben teljesen igazat adok. A düh, a méreg, a fájdalom /lelki/, mind mind megbetegit.. kit igy, kit ugy.

Az én házasságom is tönkrement..és annyira "beteg" voltam tőle.. hogy ki akartam nyirni. Ez komoly, készültem rá..előre megfontolt.....

A válás szabaddá tett, de lelkileg teljesen padlón voltam.. Az ismerősok, kollegák csodálkozása..stb..elgondolkodtatott.. attól hogy engem bántott, még ő ugyanolyan rendes értékes ember a mások szemében. És mikor ezt igy befogadtam..onnantól fogva... nincs bennem gyülölet, harad.. hiszen kapcsolatban van velünk..

ugyanolyan számomra, mint egy ismerős.. És nyugod vagyok tőle.. /igaz alig várom, hogy elhuzzon, ha jön hihihi/

"Megbocsátok, de nem felejtek - számomra ez teljes paradoxon, olyan mintha csak szájjal mondanék valamit, de belülről majd szétvetne a méreg és a düh"

Ebben teljesen egyetértünk, csak annyi hozzáfűzni valóm van: de a belsőbe már a méreg, ami betegíts stb. már bennt van.

Igy az embernek esélye nincs arra, hogy kiengedje magából azt-ami betegit, már pedig a dűh, és harag az betegít-nem is kicsit.

Talán pont ez volt a baj, h édesanyád túl sokmindnet elnézett apádnak. "majd túlleszünk együtt ezen is, a gyerekeknek ne mondjuk el." Ez a teljes önfeladás. Soha semmilyen kapcsolatban nem célravezető, ha önmagunk porigalázásával akarjuk megtartani a másikat. És ez nem csak a megalázkodó félnek rossz, hanem a másiknak is, mivel nem érezheti biztonságban magát abban a kapcsolatban. Lehet, ez volt a baj az évek során, ami felhalmozódott?

Persze nem akarok én itt most nagyon okosnak látszani. Mindenkinek el kell gyászolnia saját veszteségeit ahhoz, h másokat megérthessen. És itt most konkrét gyászolásra gondolok, amivel együtt jár harag, vádolás és egyszercsak, a végén megbocsájtás. Addig azonban elég hosszú az út. És Te még nagyon fiatal vagy.

Megbocsátok, de nem felejtek - számomra ez teljes paradoxon, olyan mintha csak szájjal mondanék valamit, de belülről majd szétvetne a méreg és a düh. Gyakorlatilag nem változik semmi, csak ideig óráig elfojtok magamban valamit, amit illene elfelejtem, de a fájdalomtól nem tudom.

Szerintem nagyon kevesen képesek a megbocsátásra és felejtésre egyszerre - én legalábbis még ritkán találkoztam ilyen emberrel. Hozzáteszem, én sem tudok se megbocsátani tiszta szívemből, se felejteni, de a kibeszélés, szembesítés mindenképpen hasznos lehet akármilyen ügyről is van szó.

ez nem igaz.

A szívből indul ki minden cselekedet-akár pozitiv, akár negatív.

Ide vág egy idézet,ép most olvastam...

" az eszünk vádolható,

de a szív, törvény feletti.."

A kollegám hasonló helyzetben van..ott a anya lépett meg.. és állitólag az internet az oka..

De nagyon ki van az egész család..ott is 3 huszon éves lány..és egy fiu van..

De megbocsájtani.. ha nehéz is.. tudni kell..

Mert sosem lehet tudni..mit hoz a jövő..és lehet késő lesz....