Megbocsátok, de nem felejtek (beszélgetős fórum)
A cikk, amelyhez ez a fórum nyílt, már nem aktív.
... Igazad van.
Mert keresztény vagyok, és hiszek a megbocsátásban. De olyasvalakinek nem lehet megbocsátani, aki nem kér bocsánatot, vagy nem látja be, ha hibázott. És én nem akarok elítélni senkit. Csak így elég nehéz...
A története elolvasva, nekem úgy tűnik, hogy ez az "apa" nemcsak a feleségétől, de a lányaitól is elvált... :(
Miért kéne megbocsátanod?
Köszönöm a hozzászólásodat. Megnyugtató, hogy az emberek többségéből nem a kőkemény bírálat, hanem az empátia jön ki, ami véleményem szerint így normális - és nem csak azért gondolom így, mert most az én életem egy szeletéről van szó.
Őrült sokszor nem találkoztunk - többnyire csak családi eseményeken -, sőt volt, hogy hosszú hetekig még telefonon sem keresett. Erre ráuntam, és felhívtam, de lerázott, hogy most nem ér rá. Vissza persze nem hívott. De ez csak egy eset. Teljesen más ember lett, mint előtte, nekem ez is fáj egy kicsit.
Köszönöm, hogy helyettem is megfogalmaztad mindazt, amiről szó van, amit érzek. Igaz, már nem érint olyan érzékenyen, mint korábban, mert igyekszem túllépni a dolgokon, de úgy gondolom, hogy a tüske még bennem lesz elég sokáig.
És valóban; még nem tudom, hogyan akarok gyermeket nevelni, nem tudom, milyen anya leszek és hogy hogy fogok bánni a gyereke(i)mmel, de azon fogok igyekezni, hogy ők ne csalódjanak a szüleikben.
Kedves Dorcs!
Az érzéseidet megosztottad velünk, de bizonyára nem azzal a céllal, hogy valóban oly kevés információból ismeretlenek a szüleid házasságát minősítsék.
Ha valakiben nincs annyi empátia, hogy megértse, mi fáj neked, annak lehet, nem volt olyan boldog gyermekkora, mint a tiéd. Én azt a nézetet osztom, hogy egy szülő a gyermeke születésétől fogva saját haláláig szülő marad, és minden életkorban felelősségel tartozik a gyermeke boldogságáért is.
Ha már nagyok is azok a gyerekek, akkor is van annyi felelőssége, hogy egy ilyen sorsfordító döntés utáni helyzetre felkészülhessenek a szerettei, és ne hagyja őket kételyek között.
Tisztázni bizonyos dolgokat, hiszen ha neked meg kellene értened az általános felfogás szerint, hogy édesapád felnőtt ember, azt tesz, ami jó neki, akkor neki is meg kell értenie, hogy te pedig lányaként elvesztetted a talajt a lábad alól, és igenis segítenie kell, hogy újra magadra találj, mert többnyire ki másra számíthatnak az ember a bajban, mint a saját családjára? Mégha ez a tisztázás esetleg azzal járhat, hogy kiderül, mindketten hibáztak a házasságukban, akkor is
könnyebb lenne megbékélned, mert mindkét szülődre szükséged van. Hiszen egyikünk sem hibátlan, tökéletes ember, a hibáinkkal együtt kell szeressenek szeretteink, és fordítva. De ha a lehetőségét sem adja meg, hogy megértsd a tetteit...
Az elmúlt egy évben hányszor találkoztatok? Többnyire te keresed őt?
Olyan tapasztalatot szereztél, amit a fájdalmad ellenére is hasznosíthatsz, hogy a majdani gyermekeidnek lehetőleg ne kelljen átélniük, amit te most érzel.
Az én apám is 23 éves koromban, egyik vasárnap összepakolt és elment. Anyám hívott fel sírva és elmondta! Bántott, nagyon! De!!! Nem az én dolgom eldönteni, hogy az a 2 ember együtt akarja-e leélni az életét vagy sem. Ha ők úgy döntötték, vagy akár csak az egyik fél, hogy már nem szeretné a másik mellett maradni, akkor joga van hozzá. Joga van boldognak lennie! És attól még, hogy az apám elköltözött, az én apám maradt. Nem velünk lakott, nem velünk töltötte az estéket, de ha meg akartam találni, mindig megtaláltam, mindig meghallgatott és sosem éreztem, hogy kevésbé szeret!
Nehéz, tudom, én is sokáig haragudtam, bár nem azért mert engem hagyott el, hisz azt sosem éreztem, hanem, hogy az anyumat bántotta meg... És az az érdekes, hogy amikor februárban meghalt az édesanyám, apám mindent otthagyott, visszaköltözött hozzám és az öcsémhez, és azóta is támogat minket.
Igazán megrendítő volt ezt az írást elolvasni.
nekem főleg, aki szintén elveszítettem az apámat 15éves koromban , mert öngyilkos lett.
És most nem tudom , kinek fájt jobban ennek alánynak vagy nekem.
Hiszen én ki tudtam menni a temetőbe , és órák hosszat ülni a sír mellett a kispadon , elsiratva és meggyászolva az apámat, ami neki ne adatott meg. Ebbből is jól látszik , nemcsak egyszer lehet meghalni, hiszen akit elhagyunk , és megbántunk annak a számára meghaltunk.
Oké:)
Rendben.
Idővel majd minden megoldódik ,hidd el!:))
Te írtad, hogy "nem bántana senki fia-borja..." erre reagáltam, hogy én abszolút nem érzem bántásnak mindazt, ami zajlik itt. Lehet félreérthető volt, amit írtam, de nem vettem bántásnak egy hozzászólást sem. Az ellenvélemény nem bántás.
Apám, hogy mennyire felejtette el, hogy gyerekei vannak, azt most hagyjuk, illetve hogy nekem miért is nehéz ez a dolog, azt is. Nem akarok tovább fűrészelni ezen a dolgon, mert hosszú történet lenne, hogy minden világos legyen, de azt meg nem akarom közszemlére tenni. Ennyi.
Nem bánt téged senki.
Csak tudod még túl fiatal vagy azt hiszem,hogy megértsd ezeket a dolgokat.
40 évesen már te is tudni fogod,hogy egy életed van és azt úgy próbálod majd kihasználni és megélni,hogy boldog légy.
Apád ezt tette.
De nekem úgy tűnik egy percig nem felejtette el ,hogy gyerekei vannak .
Neked nehéz ez a dolog,mert sajnálod anyádat,de hidd el,ez az ő dolguk ,nem a tiéd.
A tisztelet és a megfélemlítés között azért jókora különbség van, ahog az egyenrangú félként kezelés, és a következetes nevelés között is.
Én nem hajlok egyik szélsőségre sem.
A gyerekek elfelejtik, hogy ők a gyerekek és nem szüleik. Az enyémek is. Nekem soha nem lett volan bátorságom a szüleim döntésébe beleszólni. Mert én tiszteltem őket. De ma már nem úgy neveljük a gyerekeinket. Ma már egyenrangú félként kezeljük őket. Akkor hát kuss van, ha a gyerek beleszól az életünbe.
Saját véleményem.
"Az eszem meg attol áll meg, hogy egy gyermek soha sem törhet pálcát a szülei felett."
Miért nem?
Vajmi keveset tudsz az egészről. Ennyi a problémám. Kaptam már pofonokat korábban is és a naivság nem nálam kezdődik. Attól még, hogy kevesebbet éltem az évek száma alapján, mint te, még láthatom másképp a dolgokat, mint egy átlag húszéves.
A te szemszögödből nézve kezdem érteni a felháborodásod, hiszen csak abba tudsz kapaszkodni, amit olvastál, én viszont tudom, hogy nekem mi miért fáj. És ezt sem te, sem más nem fogja nekem megmondani, hogy nekem mi hogy fájjon.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet mindig igazam, és azzal is tisztában vagyok, hogy a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy nekem jó. Volt rá lehetőségem, hogy megtanuljam. Hálás vagyok azért a majdnem 20 évért, ami úgy zajlott le az életemből, ahogy. De engedd meg nekem, hogy igenis fájjon az, hogy a továbbiakban semmi nem lesz úgy, ahogy előtte.
Engedd meg, hogy fájjon az, hogy a szüleim elhibáztak valamit.
Engedd meg, hogy fájjon az, hogy a mai napig nem tudtam tisztázni pár dolgot apámmal.
Engedd meg, hogy fájjon az, hogy apám hetekig nem emeli rám a telefont, hogy van, hogy hónapok telnek el, mire találkozunk.
Engedd meg, hogy fájjon, hogy látom anyámat vergődni, mert valójában ő sem tudja, hogy mi történt, mert apám vele sem közölte kereken, hogy mi is volt a baj. Ahogy a családjából senkivel.
Pálcát tör felette (= elítéli). Egyébként.
Magyarázd már el mi abban az igazságtalanság ha az ember szinte szóról szóra lereagálja azt amit TE, írtál?
Az eszem meg attol áll meg, hogy egy gyermek soha sem törhet pálcát a szülei felett.
Amúgy meg tényleg nem jogos a felháborodásod mert én semmi sértőt nem mondtam.
És csak, hogy tudd sok pofont fogsz még kapni az élettől ha nem tanulod meg feldolgozni azt, hogy nem mindig neked lehet igazad.
És ha nem tudnád elmondom.
Azzal, hogy leírtad ami a családodban történt azzal beavattál a magánéletedbe.
Ja és pálcát törni valaki felett, na ezt nézd meg a Magyar Értelmező Kézi Szótárban, mert ha 20 évesen ezzel a fogalommal nem vagy tisztában az, hát mit is mondjak nem vall valami jó színben tüntet fel.
"Kérlek meg ne sértődj, de történetedet elolvasva meg áll az eszem.
Komolyan mondom hihetetlen, hogy hibáztatod apukádat."
Milyen alapon áll meg az eszed? Semmit nem tudsz rólam-rólunk. És igen, fáj az igazság. De az a fajta, amit az élet szolgáltat, nem az, amit te. Nem a magánéletemet tettem közszemlére, hanem érzéseket, és egy kicsit abból, ami mögötte van. Egy kicsit, ami alapján ne álljon meg az eszed, mert nem ismered az egész történetet. De ha érdekel, privátban leírom. Ha érdekel, és nem nyilvánosan akarsz pálcát törni valami fölött, amiből csak részinformációid vannak.