Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ

Jázmin


Én is szeretném megosztani történetemet. Igaz ez már lassan hat éve volt, de számomra olyan, mintha tegnap történt volna. Először is elmondom, hogy senkinek nem kívánom azt, amit én átéltem. Sajnos emiatt nem vállalok több gyermeket (az örökbefogadáson gondolkodunk).

2003. április 25-én bekerültem a kórházba terhességi mérgezés miatt (vizelet 3 keresztes, és vizes voltam). Az még nem is lett volna probléma, majdcsak kibírtam volna valahogyan azt az egy hónapot, ugyanis május 25-ére voltam kiírva.

Szenvedtem odabent, de vártam is a babánkat. Közben a kórházi szobában cserélődtek a leendő anyukák, lassan mindenki elment szülni, de én csak vártam és vártam. Elkezdték az amnioszkópiát a 39. héten. Na, gondoltam, akkor már nem sok kell, hiszen adták a tippeket, hogy: "óóó már a 3. után biztosan megszülsz!"

Elmondom, hogy nekem nem 3 volt, hanem 11 amnioszkópiás vizsgálatom, de már az utolsó 3-4-nél sírtam a fájdalomtól. És mondanom sem kell, hogy jóval túlléptem a május 25-ét.

Nagyon-nagyon el voltam keseredve, pláne mikor láttam, hogy szobatársaim sorban szülik a gyerekeket.

Utolsó vizsgálatom vajúdás előtt június 6-án volt, amikor is az a bizonyos "kacsa" szó szerint darabokra hullott bennem. Egyáltalán nem volt tágulásom. ÉS ezek után megérkeztek a fájdalmak!

Ez egy péntek délután volt (június 6-án). Egyszerűen létezni nem tudtam, de nem vittek át a vajúdóba, azt mondták, még messze van. Aludni nem tudtam, 35-30 perces borzasztó fájásaim voltak. Ez tartott egy egész napig. Aztán lecsökkentek a fájási percek, már csak húsz percesek lettek. Mondanom sem kell, se enni, sem aludni nem tudtam. De a válasz: Még ráér!! Így telt el a szombaton.

A vasárnapom is hasonló volt, bár arra nem nagyon emlékszem, több idő kiesett. De az rémlik, hogy a nővérek nyugtatózni akartak, hogy aludjak legalább valamennyit!

Aki már szült életében, az ugye tudhatja, hogy fájások között aludni nem lehet!

Annyira kimerültem, hogy hulla voltam, sírtam, hogy csináljanak valamit. De semmi.

Hétfőn hajnal két órakor mondta a szülésznő, hogy menjek át a vajúdóba. Átkínlódtam magam. Lefeküdni nem bírtam, mert az NST-t rám akarták tenni. Képtelen voltam.

A poén az egészben, hogy kb. hatan voltak még a vajúdóban és minden kismama ALUDT!

Pünkösd hétfő: reggel nyolc órakor megérkezett az orvos. Beöntés, egyebek...szülőágy, végre!

Ilyenkor már kétpercesek voltak a fájások, emlékeztetlek titeket, péntek délután óta!

Tehát szülőágy, infúziót kötöttek be. Aztán az orvos kijelentette, hogy felnéz kb. egy óra múlva.

Már sírni és ordítani sem tudtam a kimerültségtől. Eltelt életem leghosszabb egy órája. Visszajött, semmi.

Gátmetszést csinált, ami hetekig meglátszódott a vágás az újszülött kislányom fején. Aztán bejelentette, ha két(!) óra múlva sincs semmi, akkor majd ő tesz róla. Vajon itt mire gondolhatott?

Kb. másfél óra telhetett el, perces fájásokkal, amikor kínomban már az NST gépet néztem és észrevettem, hogy a baba szívverése 80 és 60 között ingadozik...

Szóltam a szülésznőnek, ő pedig az orvosnak és rohant hozzám. Császármetszés.

Nevemet kellett volna aláírnom, de nem tudom, hogy sikerült-e, mert nem tudtam fiú vagy lány vagyok már akkor. Átvittek a műtőbe. Még itt az a megpróbáltatás ért, hogy perces fájásoknál össze kellett volna görnyedni, hogy az epidurálist beadják.

Még egy éles fájdalom.

Aztán olyan lettem, mint egy rongybaba. VÉGRE NINCS FÁJDALOM!

Fogalmam nincs mi történt, teljesen kikészültem. Arra még emlékszem, hogy kivették, és mutatták nekem, de nem tudtam mosolyogni és ez fájt a legjobban! Egyszerűen semmit nem éreztem, csak néztem ki a fejemből.

Tehát június 9-én 12 óra öt perckor megszületett végre az én várt Jázminom. 3500 grammal és 56 cm-rel.

Átvittek a kórterembe és 24 órát feküdnöm kellett. Behozták Jázmin Dorinát és rám tették, csináljak vele, amit akarok.

Három nap után mutatták meg, hogy hogyan tudjam szoptatni, mert sem ülni, sem oldalt feküdni nem tudtam, még mindig a fájdalomtól. Mint kiderült megnyomtak császármetszés közben egy belső szervemet és ez miatt nem tudtam mozogni, csak iszonyú fájdalmakkal.

Szerencsére három nap után már rendesen tudtam etetni ez volt a fő. Egy hétig voltunk még utána a kórházba.

Négy év után kiderült Jázminnál, hogy szívbeteg és valószínűleg veleszületett ritmuszavarai vannak.

Két éve folyamatosan reggel-délben-este gyógyszert szed, hogy ne legyen rosszul. Hét éves korában lehetne megkatéterezni, ugyanis még túl kicsi hozzá. Biztatnak az orvosok, hogy akár ki is nőheti, reménykedem, hátha....

Biztosan többet nem szeretnék szülni, ezért, hogy testvére legyen szeretnénk egy kislányt örökbe fogadni. Ennyi lett volna az én történetem.

Elnézést kérek, ha netán nagyon hosszúra sikeredett, de így volt teljes, ha mindent beleírok.




Írta: Jázmin29, 2009. június 17. 10:03
Fórumozz a témáról: Jázmin fórum (eddig 21 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook