Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Hanna születése, férjem és bábám segítségével cikk

Hanna születése, férjem és bábám segítségével


Rengeteg szüléstörténetet olvastam már. Sokszor meghatóan szépeket, sokszor panaszosakat, boldogot és kiábrándítót. Én is leírtam már kisfiam, Timo születését, akkor még nem gondolva arra, hogy bizony lesz még egy történetem.
Hanna születése, férjem és  bábám segítségével

Hogy ne térjek el nagyon a többiektől, én is kezdeném az elején. Házasságkötés után 1 évvel babát szerettünk volna. 1,5 hónap alatt sikerült is a projekt, minden szép és jó. Végre teljes a boldogság. Már az elején megbeszéltük, hogy 1 gyerkőcöt szeretnénk. Aztán csak előjött bennem a vágy, hogy de jó lenne még egy baba, de mindig volt valami, amiért visszaszorítottam ezt az érzést. Egy céges vacsoránál irigykedve néztem a kolléganőm óriási pocakját, miközben 2 kicsi fia (akkor 3 és 5 éves) körülötte futkosott. És eldöntöttem: én is szeretnék még egy gyereket. Aznap este meg is győztem a férjem, hogy milyen szuper lenne.

Rá 3 héttel pozitív tesztet produkáltam. Először megdöbbenés, hogy „ez aztán gyors volt“, majd a pánik hogy „biztos átgondoltuk mi ezt?“ majd az öröm „lesz még egy babánk!“ Az egész akkor lett a legizgalmasabb, mikor kiderült, hogy most leányzóval állunk szemben.


A terhességem nagyon más volt, mint a fiammal. Az elején iszonyú gyomorégés, fáradtság. Volt, hogy bármit befaltam volna, a másik percben meg ha csak rágondoltam valamire éreztem, hogy mindjárt hányok. A legrosszabb a hátfájás volt. A 8. héten beállt a hátam, lumbágó, és onnantól kezdve sokat szenvedtem vele. Orvosi jó tanács, pihenjek sokat. Ha-ha - gondoltam, egy örökmozgó egyéves mellett? Nos ezek után én mindent szerettem, csak pocakosnak lenni nem. Kövezzen meg mindenki, de az utolsó 2 hónap számomra maga volt a katasztrófa. Mindenben gátolt a hasam: az hogy nem tudtam aludni, folyamatosan pisilnem kellett, semmi nem ment úgy mint addig, az egy dolog. De a kisfiammal sem tudtam úgy foglalkozni, ahogy szerettem volna és ahogy ő is szerette volna. Igyekeztem, és úgy érzem, azért teljesítettem is amit tudtam, de mégsem volt olyan, mint pocak nélkül. Ráadásul mellette dolgoztam a 34. hétig, és hullafáradt voltam sokszor. Segítségem nem volt – kivéve persze a férjem, aki amiben tudott segített - , messze vagyunk mindenkitől. Így nagyon-nagyon vártam már, hogy kibújjon a kis mazsolánk.


A 36. héten közölte velem a dokim, hogy a méretei alapján egy héttel nagyobb az átlagnál, így valószínű előbb meglesz. Én nem hittem ebben, bár reméltem igaza van… Nem volt. Ismét betöltöttem a 40. hetet és csak vártunk. Timoval 10 nappal az időpont túllépése után szültem, most csak 6 napot váratott a gyerkőc magára.


És most jöjjön az, amit igazából szeretnék leírni, megosztani veletek. A két szülésem ugyanis teljesen más volt. Bevallom a terhesség alatt nem foglalkoztatott a szülés kérdése. Egyszerűen tudtam hogy fáj, szenvedni fogok, de így vagy úgy, nem marad benn a babó. Ennyi. Majd alakul.


Timoval berendeltek terheléses tesztre a 10 napos túlhordás miatt. Az oxi akkor nem hatott, de rá 2 órával elfolyt a magzatvíz és mivel nem volt fájás, kaptam még egy adagot…indult is a móka azonnal 2-3 perces fájásokkal, amihez nem tudtam mit szólni, hiszen előtte egy jóslóm sem volt. Kegyetlenül éltem meg az egészet, pedig nagyon kedves és szakképzett csapat vett körül. 8 óra szenvedés után PDA-t kértem, és végre tudtam kicsit pihenni a fiam kijöveteléig, ami 3,5 óra után meg is történt.


Igaz ugyanabban a kórházban szültem másodszor is, de addigra rájött az orvostudomány, hogy a terheléses teszt nem éppen a legjobb, így már nem végeznek. Hagyják, hogy a baba kijöjjön magától. Miért kellene siettetni, ha nem akar a kiírt időpontban előbújni? Miért ne számolhatnák el magukat? Így a jelenlegi állás szerint várnak 12-14 napot, utána ülnek le megbeszélni, hogy is legyen tovább. Nagyon vészesetben nyúlnak csak az oxihoz.

Hannával nem kellett várni erre. 40+5 napon hajnalban megindultak a fájások. Eleinte csak gyengék, majd erősödtek. Éjjel már azt hittem, talán ma még meglesz. Örültem is, mert 23-a volt, gondoltam így pont 22 hónap lesz a két gyerkőc között. De Hanna máshogy látta. Másnap reggel még elmentem a szokásos CTG vizsgálatomra a nődokimhoz (túlhordás esetén minden másnap menni kell), de előtte már gondolkodtam, hogy oda vagy a kórházba menjek inkább egyből. Mégis a nődokimra szavaztunk a férjemmel mindketten. 9-kor a CTG szép 6 perces fájásokat mutatott, a méhszáj is már 3cm-re nyitva volt, így irány a kórház. Csomagom vittem magammal, gondoltam, hogy így lesz. 10-re értünk oda. Megvizsgáltak még egyszer + CTG.

Megkérdezték, hogy mit szeretnék. Hazamenni és majd később bejönni, vagy maradni. Gondoltam, én innen már csak gyerekkel megyek haza, így maradtam. A bábám egy nagyon kedves nő volt, nagyon hálás vagyok neki. Mivel a méhszáj meg nem volt elég puha, felajánlottak két lehetőséget. Vegyek egy jó fürdőt, vagy kaphatok egy viszonylag enyhe szert az ellazításara. Rövid gondolkodás után az utóbbit választottam, pedig a Hebammem nagyon meg akart győzni a másikról. Viszonylag gyorsan lefolyt az infúzió, nekem pedig egyre erősebbek lettek a fájásaim, de még mindig az elmegy kategória. Elküldött sétálni, mozogni. Sok kedvem nem volt, de szót fogadtam.

A vajúdó szobámhoz visszafelé, fél 13 körül már nem voltam olyan happy, minden lépés fájt, és nagyon sűrűn jöttek a fájások. Felérve már szinte sírtam. Kaptam meggymagos párnát a hátam masszírozásához, kérdezte mit segítsen, ismét felajánlotta a fürdőt. Megmutatta, hogy lélegezzek megfelelően, szívjam be a levegőt, és nagy „á“-t mondva fújjam ki hasból. Gondoljak arra, hogy minél nagyobb és hosszabb az „á“-m, annál jobban nyílik a méhszájam. Ebből kiindulva szorgosan tátogtam, hátha. Sokszor volt, hogy elengedtem magam, sírni akartam, szenvedtem, de mindig rám szólt kedvesen és emlékeztetett, hogy mit kellene tennem, hogy jobb legyen.

És igaza volt, mert valóban segített. Nem mulasztja el a fájdalmat, de segít koncentrálni, így gyorsabban haladunk előre. 14 órakor pontosan elfolyt a a magzatvizem egy fájás közben. Innen ő már tökéletesen tudta, hogy nem tart soká. Én kegyetlenül szenvedtem és azon agyaltam, hogy megint PDA-t szeretnék. Egy óra elteltével ezt közöltem vele is. Ő nem mondott nemet, de igyekezett húzni az időt, mindenfélét magyarázott, stb. Kicsit idegesített is, hogy mit szórakozik velem. mikor én itt kínlódok. A végén aztán azt mondta, hogy ok, akkor menjek el wc-re és irány a szülőszoba. Hát ez 3-kor volt, és negyed óra kellett mire átmásztam a szülőszobába. Hogy miért írom így? Mert azt hittem, meghalok abban a 20 méterben. Segített jönnöm, ha kellett támaszkodni, de mennem kellett. A wc szemben volt a szobámmal, az még csak hagyján. Ott aztán eltöltöttem biztos vagy 10 percet, mert majd megörültem úgy fájt. Igazából nem is tudom minek mentem, mert nem is kellett pisilnem sem.

A férjem az ajtóban állt, mert a bába utasítására nem csuktam be az ajtóm, ha valami lenne, tudjon segíteni. Kifelé is ezerszer megálltam, lélegeztem, koncentráltam.

Ezt a pár lépést akkor a pokolra kívántam, de igazából ez segített abban hogy ilyen hamar túllegyünk „szenvedéseimen“. A szülőszobán már végem volt. Mintha összefolytak volna a fájások, de én csak lélegeztem, lélegeztem ahogy mutatta. Közben szegény férjem igyekezett kitölteni a PDA-s papírt, de sokszor megakadt és próbált engem kérdezni. Én meg csak lehordtam, hogy hagyjon már békén, mit tudom én jelen állapotomban, hogy mi kell oda, írjon be valamit aztán kész. Visszajött a bábám is és mosolyogva közölte: „nos kíváncsian várom ki ér ide előbb, az aneszteziológus vagy a kishölgy“. Nem bírtam tovább állni és leültem az ágyra. Felrakta a CTG tappancsokat a hasamra, hogy azzal már ne legyen gond, mire jönnek beadni az érzéstelenítőt.

Mire felrakta őket, már tolófájásaim voltak. A második nyomásnál már éreztem, hogy a gyerkőc feje bizony mindjárt kijön. Abban a percben megkaptam az „utasítást“ hogy tegyem fel a jobb lábam a tartóra, hogy hogyan tartsam a fejem, hogy hogyan kapaszkodjak és figyeljek a légzésre. Eljött az „égető“ érzés, és szívem szerint csak nyomtam volna, hogy legyen már kinn. Türelmesen rám szólt, lélegzett velem, figyelte minden rezzenésem, amiből ő már tökéletesen tudta, hogy hogy állunk. Mivel iszonyúan fájt, igyekeztem koncentrálni és csinálni amit mond. És igen, segített. Nem is kicsit. 2 nyomás, és kinn volt a fej. Ekkor elmúltak a fájásaim. A lányom feje kinn, a teste benn. Én felültem kicsit és csak néztem lefelé, nem tudva, hogy most akkor hogyan tovább. Ő megkért, hogy forduljak az oldalamról a hátamra, odaült mellém. A jobb lábam az ölébe, a balt a lábtartóba. Valamit tapogatott a hasamon, majd isten tudja hogyan, megfogta a gyerkőcöt, és számolt. Háromra én húzom, te nyomod technikával, egy nyomásból „kiszedtük“ a maradék lányt. 15.36-kor végre magamhoz is ölelhettem.

Azonnal a hasamra tették, és jó sokáig ott is hagyták. A köldökzsinórt csak ezután vágta el a büszke apa, addig is hagyták, hogy leálljon minden magától. Közben a méhlepényt is az előző technikával megszültük. Valamiért nem jött több fájás. Na, nem mintha bántam volna.


Hanna nagy baba volt, 3870 gramm, az 53 centijéhez. Ennek ellenére se vágni (nagyon-nagyon ritkán vágnak itt, csak végszükség esetén) nem kellett, se varrni, mert nem is repedtem. Egy apró kis horzsolásnak nevezett sérülésem lett csak, ami annyira kicsi és elhanyagolható volt hogy a szülés után még csak nem is vérzett. Hannát pár percre elvitte letörölgetni, megmérni, felöltöztetni, de ezt is végigcsodáltam, hiszen tőlem 1,5 méterre csinálta. Újra megkaptam és magunkra hagytak majd 1 órára minket. Innen átvittek a vajúdó szobámba még 2 órára, hogy élvezhessük a családi idillt, és csak akkor toltak át a MUK (Mutter und Kind – anya és gyermek) részlegre, ahol teljesen egyedül voltam a szobában. Csak én és a kislányunk. /Rooming in./


És hogy mit is akartam ezzel elmondani? Én tipikusan az az ember vagyok, aki nem hisz a homeós bogyókban, az akupunktúrában es egyéb hasonló dolgokban. Nem szedek gyógyszert, csak ha már végem van, nem kérek nagyon semmilyen segítséget senkitől, inkább kínlódok egyedül. Azt vallottam, hogy ha fáj, inkább kérek PDA-t, minek szenvedjek, hiszen ezért van. Ártani nem árt a gyereknek, és tévhit, hogy akkor nem érzed a szülést. Akkor is fáj, akkor is megvannak a tolófájások, csak máshogy. Arról nem beszélve, hogy mire ehhez a részhez érsz, ki is kapcsolják. De nincs ott az a nagy fájdalomérzet, mint nélküle. Egyszerűen könnyebb. Viszont megvan a hátránya is a dolognak. Ha nem jól érzed és nyomsz, szakadsz, repedsz, elfáradsz, stb.

Hannával nem terveztem semmit az elején. Gondoltam majd alakul valahogy.

Egy kedves ismerős anyuka hatására aztán egyre inkább elhatároztam, hogy mivel sok mindenben igaza van, és kiindulva az első szülésem rossz élményeiből, miért ne próbálnám meg természetesen, minden beavatkozás nélkül végigcsinálni, ha lehet? És igen, szkeptikus voltam, de örülök, hogy mégis hallgattam arra amiket mesélt és mondott, mert nem bántam meg. A bába egy szuper dolog, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Hozzáértő, kedves, foglalkozik az emberrel, tudja a női test minden jeléből, hogy mi következik még mielőtt a nő maga tudná, hogy mi lesz. Nem vizsgál összevissza, nem könyököl a hasadba, ha nem jön a baba magától, figyel és segít. Biztat, ha látja, hogy veszted az erőd és hited, ha kell mutatja, hogy csináld a légzést, milyen pózt vegyél fel, ami segíthet, veled van végig. Nincs orvos és más benn, aki magyaráz, vagy csak figyel, csak te, az általad bevitt személy és ő, az egész légkör nyugodtabb és meghittebb. Végeredmény egy olyan szülés, ami bár fájt, de elmondhatod, hogy jó élményekkel fogsz rá visszagondolni, és nem az fordul meg a fejedben, hogy én többet nem szülök.

És a legfontosabb, mindez természetes úton, gyógyszeres és fizikai beavatkozások nélkül. A legcsodásabb az egészen, hogy ha valóban hallgatsz rá és koncentrálsz, egy közel 4 kilós babát is megszülhetsz gátvédelemmel! Aki már szült és varrták az tudja, hogy ez bizony nem mindegy.

Természetesen, ha bármi gond lenne, ugyanúgy el tud látni, mint egy orvos, ugyanúgy alkalmaz bármilyen beavatkozást, de amíg lehet, vár és hagyja, hogy természetesen menjen végbe a születés csodája.


Nem akarok senkit semmire rábeszélni, oktatni, okoskodni. Mindkét módot kipróbáltam, és bizony össze sem lehet hasonlítani. Csak annyi lenne az irományom lényege, hogy legalább gondolja át minden kismama, hogy mi lenne ha… ha például alternatív módot választana a jól megszokott „futószalagos“ (kérem nem félreérteni, de ezek után nem tudom máshogy nevezni a másikat) szülés helyett. Egy gondolatot legalább megér!! Egy biztos, egy ilyen szülés után nem fél az ember a következőtől!




Írta: ad04b33206, 2010. május 2. 10:03
Fórumozz a témáról: Hanna születése, férjem és bábám segítségével fórum (eddig 3 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook