Gátjaink (beszélgetés)
Ehhez nem lehet hozzá tenni semmit!
Gratulálok a megfogalmazáshoz!
Mi a csudát tudunk a világról?
Sokkal több vagyok, mint azt gondolom. És még ennél is több lehetek! Hatással lehetek a környezetemre. Az emberekre. Hatással akár a világűrre. És a jövőre is. Ezekért mind felelős vagyok. Én és a környezet egyazon dolog részei vagyunk. És kapcsolódom hozzá. Nem vagyok egyedül. Tudni, hogy létezik egy kölcsönös kapcsolódás a világegyetemen belül, hogy alapvető szinten kapcsolódunk a világegyetemhez, szerintem ez a spiritualitás legjobb magyarázata. Hitem szerint azért vagyunk itt, hogy kifejlesszük magunkban a szándékosság képességét. És hogy megtanuljunk hatékonyan teremteni. Azért vagyunk itt, hogy teremtsünk. És azért, hogy szétterítsük a világűrben elképzeléseinket és gondolatainkat. A feladatunk, hogy kezdjünk valamit az élettel.
Hello,
A legelfogadottabb álláspont szereint, melyet én is osztok, a (nagy)Én az az a Lélek, amelyik itt, jelenleg, a (kis)én-ben öltött testet, s születéstől (fogantatástól...?) a halálunkig bennünk van mint tudatalatti, s Ő tartja a kapcsolatot a kollektív tudatalattival, és Ő távozik el belőlünk halálunkkor, tovább élve a jelen és és előző életünk tapasztalataival.
Nagyon röviden ennyi a véleményem, s ez az elmélet magyarázza meg a jelen életünkben tapasztalt, megélt dolgok legnagyobb részét.
Üdv: Travels
Szerintem sem kell az ego-t lerombolni.....viszont nem szabad engedni, hogy ő legyen az úr a házunkban.
A felettes én v. tudat feletti szerintem az igazi énünk, ami csöndben várja mikor eszmél rá az ego, hogy ő csak egy kifinomult eszköz, ami jelen életünk tapasztalatait hordozza. Ezért fontos a figyelem, amit Kijózanító is leírt.
Sziasztok,
Már írnom kell valamit "ego" ügyben, mert mintha félreszaladt volna egy kicsit a kocsi.
Az ego latin szó, azt jelenti: én/személyes én.
Így nem értem a polémiát az "én" és az "ego" összevetéséről. Tényleg nem értem!
Azt már érteném, ha a tudatos én és a tudatalattiról beszélgetnénk, mivel minél közelebb van a tudatos és a tudatalatti én egymáshoz, annál harmónikusabb egy személyiség.
Kérdés lehet, s beszélgetés tárgya, hogy mik azok, amik eltávolítják e kettőt egymástól (gátjaink...?), s mik azok, melyek közelítik azokat egymáshoz (önmegvalósítás...?)?
Üdv: Travels
En magamban kulonvalasztottam az egot es az enkepet. Az enkep az, amit magamrol gondolok, egy felepitett, idealizalt valami, vagy amit igaznak gondolok-szeretnek latni. Illetve egy csomo dolog, amit meg nem szeretnek magamban latni, ezeket meg elfojtjuk.
Es ezt az enkepet igaznak hiszem, pedig nem az, csak a multbol osszevakart emlekhalmaz: neveltetes, iskola, szulok, hagyomany, vallas, kollektiv tudat, karma, ilyesmik. Az ego pedig olyan eletbenmaradasi osztonfeleseg.
Lehet, mindegy is, ki mit ert egon, de ennek a lerombolasa milyen celokat szolgalhatna? Meg ha veghez is viheto volna.
Szerintem az a karosabb, ha megtagadjuk a "negativ" dolgokat es szamuzzuk. Jobb szembenezni vele, minden csak egy hatas, es megnezni, az miert ugy hat ram.
Érdekes dolgok ezek,csak azt a fránya egot nem kellene folyton "közellenséggé" kikiáltani.
Igen minden ember tisztán születik,de bármilyen furcsa nem maradhat így.
Nem élhet a földön olyan ember akinek nincs egoja,sőt én úgy gondolom,hogy nem is lehet különválasztani az ÉN-től.
Nem lehet róla úgy beszélni ,mit ahogy sokan ezt teszik,mint pl ebben az idézetben is.
Amikor egy ÉN megszületik ,igen,formálja a külvilág,az emberek ,a történések,kapcsolatok,,amiktől talán valóban nem azt az énjét mutatja a külvilág felé ami valójában benne van,de pont ettől a felismeréstől válhat igazi ÉNNÉ.
Ha nem lenne "Ego",nem lenne belső,valódi ÉN sem.
Én így gondolom.
"Nézz meg egy embert - ott térdel a körülmények előtt.
Nézz meg egy varázslót - ott térdelnek előtte a körülmények."
/Duncan Shelley: Amer tánca/
Sietség
Mindenre van időd, amíg el nem kezdesz sietni. Hadd fejtsem ki.
Amikor megszületsz, teljesen üresen jössz a világra. Nem tudsz semmit, nem kötődsz semmihez. Egy teljesen tiszta, új ember vagy, nem vagy teli (na mivel? ). Ez az ember vagy te (nyilván), ez a valódi éned (mi más lenne).
Aztán rövidesen elkezdenek negatív hatások érni: éhes leszel, fázol, aztán fáj, és szép lassan megtanulod, hogy mitől kell megóvnod magad. Telnek az évek, már kommunikálsz, saját tudatod van és már nem csak a fizikai fájdalmakból tanulsz, hanem a lelkiekből is. Megfontolod a lépéseidet, a múltban történt csalódások és fájdalmak alapján meggondolod, hogy mit mondasz, miket cselekszel. Szert teszel különböző tárgyakra, emberi kapcsolatokra, helyek ismeretére és akaratlanul is magadhoz kötöd őket: ez vagyok én, ezek a barátaim, itt lakom, ezt tettem a múltban, ez vár rám a jövőben, ez az én életem, az én sztorim. Ezzel megszületik az ego, amit hamis énként is emlegetnek: a kép, ami csak a te fejedben létezik arról, hogy ki is vagy „valójában”.
A legtöbb ember az ego-jából él és teljesen azonosul vele. Amíg nem hallunk róla, általában fel sem merül bennünk, hogy lehet magasabb szinten is létezni. Az ego-val ugyanis van néhány probléma.
A fő probléma, hogy teljesen félelem-alapú. Tudod, az a belső kis hang, aki egész nap beszél a fejedben: mi van ha ez történik, mi lesz ha ezt teszem, csak ez ne következzen be, stb. Az egész a sztoridról szól, hogy jól jöjj ki belőle, minél több objektumot magadhoz csatolj, minél jobban megerősítsd, hogy ki is vagy Te. Ez egy elég önző folyamat, hiszen végig abból áll, hogy elhatárold magad másoktól, legyen egy saját énképed ami Te vagy és nem ők. Az egésznek az a célja, hogy minél több lábon állj, ezzel biztosítva a túlélésedet: a létezését annak a képnek, amit te állítottál fel magadról a fejedben. Innentől kezdve jön a képbe az állandó félelem: nehogy elveszítsem azt, aki vagyok, azt, amim van, mert akkor ki leszek én?!
A másik nagy probléma az ego-val, hogy az emberi szenvedés örök forrása. A nyugati társadalmakban azt gondoljuk, hogy az életet alapból élveznünk kellene, de mégis sokat szenvedünk. Ha érdekel a saját sorsunk, próbálunk változtatni rajta: kitűzünk célokat, elérjük őket. Szerencsés esetben jön a siker, de aztán szembesülünk vele, hogy ebből a szempontból hiábavaló volt az egész hajsza: mégsem ez volt, amit kerestünk. Megmarad a szenvedés, talán alkohol, talán drogok, végül véget vetünk az életünknek mert már „elértük”, de mégsem jó: elveszik az illúzió, hogy majd eljön az az élethelyzet és akkor majd végre jó lesz minden (hello amerikai sztárok).
Szóval ha most is keresed azt, vagy még nem jutottál el oda, de már közel vagy, csak még egy kicsit és akkor már jó lesz, akkor vedd észre végre, hogy ez egy ismétlődő minta. Folytathatod, még játszhatod ezt egy ideig, ha még nem elég fájdalmas, de mindig ugyanarra fogsz jutni. Einstein-től szokták idézni, hogy a komoly problémákat nem lehet azon a szinten megoldani, ahol felmerültek: ha meg akarod oldani, gondolkodj a dobozon kívül.
Nyilván ugyanaz az ember vagy, aki világra jött csecsemőként évekkel ezelőtt. Dobd el a sok sz@rt, ami rádragadt az évek során és kezdj el a jelenben élni (nem keverendő össze a népszerű „élj a mának” = bulizd szét az agyad módszerrel). Amikor a jelenben élsz, akkor mindig a valódi énedből létezel. Viszont abban a pillanatban, ahogy elkezdesz a múlton vagy a jövőn elmélkedni, azonnal visszaestél az ego-dba és megint a sztorid alapján élsz. A múltat elképzeljük, a jövőt elképzeljük, a fejeden kívül egyik sem létezik most (próbáld ki: most tapsolj egyet holnap, vagy tegnap).
Könnyűnek hangzik, hogy élj a jelenben, de valójában nem az. Életünk nagy részében a múlton és a jövőn elmélkedünk, ahelyett, hogy egyszerűen jelen lennénk. A legkönnyebb módja, hogy visszakerülj a jelenbe, hogy kezdj el az ego helyett a szemlélő lenni. Figyeld magadat és a helyzetet amiben vagy. Ne bíráld, mert a bírálás a múltbeli tapasztalatokon alapul és megint a sztoridból jössz. Csak figyeld.
„Az vagyok, akit a pillanat megkövetel tőlem.” (Harv Eker)
Ha vannak életcéljaid és lassan haladnak, szinte garantált, hogy ennek az az oka, hogy az ego-d gátol az elérésükben. Folyamatosan figyelmeztet rá, hogy mi mehet rosszul és mindig megtalálja az okot, amiért végül most kivételesen éppen ezért és ezért nem teszed meg a következő lépést a céljaid elérése érdekében. Mindegy mi az ok. Mindig van ok. Az egész a sztorid. Ha nagy dolgokat szeretnél véghezvinni, nem hagyhatod, hogy a sztorid gátoljon.
Az a probléma, hogy nehéz felismerni, hogy nem a jelenben vagy. Annyira hozzá vagyunk szokva, hogy a fejünkben élünk (a múlt miatt emésztjük magunkat vagy a jövőért aggódunk), hogy fel sem tűnik, hogy ismét visszaestünk a csapdába.
Egy nagyon jó módszer: figyeld a sietséget.
Amikor sietsz („kapkodsz”), a sztoridból élsz. Ez nem feltétlenül baj, de egy biztos: nem segíti az életedet.
Próbáltam hozzátenni,kiokoskodni -e mellé valamit még,de nem ment.
Tökéletes jó tanács.
Csak ennyi!
Azon segíthetek!:)
Semmi értelme azon tűnődni,hogy unokáid mit és hogyan fognak megélni,az nem a te dolgod és nem a te életed.
Te most tehetsz valamit ,hogy jobb legyen a jövő,azt hiszem ezen érdemesebb meditálni.
Ha mindenki már most legyintene,hogy "Á,itt a világ vége",akkor el is jön.
A jövő ,nem a te világod,az majd más embereké lesz.
Majd megoldják.
Szia,
Ha nekem szólt ez a gondolat, akkor elmondhatom, hogy Isten kegyelméből nekem megadatott, hogy kb. 10 éve éppen azt tehetem, amit leírsz.
Amihez érzékem, adottságom van, s amivel építeni és pozitív dolgokat átadni tudok.
Kívánom mindenkinek, hogy találja meg a maga helyét - mert ott tud a legtöbbet kihozni magából mások és önmaga javára. (Nem könnyű...)
Üdv: Travels
Én is úgy érzem, hogy itt az ideje az embereknek jóvá tenni amit kell. Valószínűleg, ha most elkezdenénk, még van rá esély, de tényleg számít az idő. A környezetszennyezés és a természet kizsákmányolása olyan mértékű, amin változtatni kellene. Komolyan veszem ezeket, már a munkahelyemen is lekapcsolgatom mások után a villanyt, amikor kimennek és úgy hagyják. A műanyag szemetet külön gyűjtöm, mert jobb lenne ha újrahasznosítanák.
Ha valaki megbántja a másikat már nem fordulok el szemlesütve mint régebben, hanem megmondom neki, hogy gondoljon bele ,ha vele viselkednének így, milyen lenne. Minden mosoly és emberséges megnyilvánulás számít mindenhol, mert azzal bíztatjuk egymást.
Talán az emberiség legnagyobb igazsága, hogy mindenki képes valami rendkívülit véghezvinni, ha van valami rendkívüli véghezvinni valója. Amint egyszer eldöntöd, hogy mit is akarsz igazából, a többi dolog rögtön a helyére kerül. Minden reggel úgy ébredsz, hogy tudod, van értelme felkelned az ágyból. Az életed értelmet nyer, mert értelmes munkával töltöd ki. Végre ki tudod használni a tehetségedet, az idődet és a lehetőségeidet, mert van már valami célod.
Találd ki, hogy mit is akarsz. Nem azt, amit akarnod kellene, vagy azt, amit valaki más akar tőled, hanem azt, amit te a szíved legmélyén akarsz magadtól. A legegyszerűbb módja, hogy megtudd, mit is akarsz magadtól az, hogy megkérdezed magad.
Hello,
Igen, én sem látom felhőtlennek a világot - naív lennék, ha ezt tenném.
Sajnos, van egy olyan visszatérő gondolatom, hogy az emberiségnek csupán néhány évtizede van hátra.
A világ exponenciálisan gyorsul, családok, személyiségek esnek szét és semmi féket nem látok.
Van két kisgyermekem, s nem vagyok benne biztos, hogy akár az unokáim is megérik-e az ősz öregkort.
Tudom, "világvégét" már gyakran "láttak" a történelemben, de most a realitás valami óriási turbulencia bekövetkeztét mutatja az emberiség sorsában, melynek kimenetele enyhén szólva kétséges.
Üdv: Travels