Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Féltem, féltettelek, de mégis bíztam Benned! cikk

Féltem, féltettelek, de mégis bíztam Benned!


Nem volt könnyű, az semmiképp nem volt, sőt a legtöbbször eszméletlenül nehéz volt egyedül, az érzelmek viharában, egy elég komplikált terhesség, de, mint mondani szokták, megérte... és még mennyire, hogy MEGÉRTE!

Kisebbik Gyönyörűségem, Naomi Niké születésének történetét szeretném megosztani veletek.

Féltem, féltettelek, de mégis bíztam Benned!

Ő az, akiért olyan sokat aggódtam és sírtam, már az állapotosságom legeleje óta.

Az Ő megszületésére nem sok esélyt adott egy orvos sem, de én legbelül mindig is bíztam Benne!

Tudtam, hogy nagyon erős az én Kicsikém, bár az Ő kis szívecskéje tartotta életben a fejlődésben elakadt ikertesót is (ráadásul ez csak a 12. héten derült ki) de mindvégig éreztem, hogy Naomi egészséges kisbaba lesz!


2010. július 15-én be kellett feküdnöm a kórházba, mert az aznap reggeli CTG-n gond volt Manócska szívverésével, minden mozdulata hatására leesett 60-70-es értékre.

Nagyon rossz érzés volt, mert természetesen féltettem, így egyértelmű volt, hogy befekszem, de Amirát, az akkor még csak 16 hónapos kislányomat még arra a pár napra is szörnyű volt "magára" hagyni.

Bepakoltam a cuccaimat, ami még nem volt benne a kórházi pakkban és elindultam - egyedül... Anyu Amirával maradt itthon, Nővérem éppen Pesten volt, így nem tudott bevinni, a "Párom" pedig.... ezt most inkább hagyjuk...,aki olvassa a naplómat esetleg már régebbről is, az tudja, hogy Rachid van, de nincs velünk soha, így akkor sem, amikor még szükség is lenne rá!

Tehát bementem a kórházba, megvolt a betegfelvétel, mindenki emlékezett rám, ugyanis az első állapotosságom alatt is két hónapot feküdtem bent.

Aranyosak voltak a szobatársak is.

Miután átöltöztem csináltak kontroll CTG-t és mindent rendben találtak, így nyugtázták is, hogy biztos csak valami bekavart a reggeli CTG-be.

Tök jó, gondoltam, akkor még itt fekszem vagy két hétig, ugyanis a 38. hétben jártam.

16-án semmi sem történt egész nap, a CTG még csak jósló fájásokat sem mutatott.

Aznap éjszaka pont a szülésznőm, Kriszti volt ügyeletes és hozzá mentem át a másik osztályra beszélgetni. TV-ztünk, de többször fel kellett, hogy álljak, mert görcsölt a hasam.


Tehát már akkor elkezdődött valami, gondoltam úgy lesz, mint Amirával volt... Görcsölgetek még két napig, fokozatosan tágulok, így könnyebb lesz a szülés-reméltem, hogy így lesz majd!

Kriszti másnap reggel elköszönt és mondta, hogy a hétvégén sajnos nem tud bejönni (ha riasztom sem), mert nem tudja hová tenni a kislányát. Mondta, hogy hétfőn nappalos lesz, akkor szüljek! Viszont én már sejtettem, hogy addig nem fogom kihúzni.

1 óra körül visszamentem az osztályra és lefeküdtem aludni. Pontosabban csak lefeküdtem, de 4-ig nem bírtam elaludni, mert folyamatosan görcsölt a hasam már fekve is, nemcsak ülve.

Ezek még nem voltak erős görcsök, de azért kellemetlenek.

Mértem az időt: jöttek 12, 10 és 8 percenként, aztán 4 órakor minden abbamaradt. Elkenődtem rendesen, de tudtam, hogy Amirával ugyanígy volt (1 nap + 1éjszaka fájdogálás, másnapra semmi, aztán aznap este megszültem), tehát reménykedtem tovább.

A reggel 10 órási CTG megint nem mutatott semmit, a szívhang rendben volt továbbra is, azt mondták még nem akar kibújni.

Szórakozott velem a Csajszikám, mert ahogy levették rólam a szalagokat, újból elkezdtem görcsölni, akkor már rendszeres 10 percenként.

A szomszéd csajjal lementem a kisboltba vásárolni, de meg-meg kellett állnom, mert azok már olyan görcsök voltak, amiket úgy igazán éreztem!

Mindez olyan 11 óra körül volt.

12-kor végül szóltam az osztályos nővérnek, hogy én úgy érzem, ezek már igazi fájások.

Akkor már rendszeres 6 és 5 perceseket mértem, amik fél percen át is kitartottak.

Persze senki nem akart nekem hinni, hisz 2 órával azelőtt csinálták a CTG-t, amin síkegyenes volt a fájásmérő. A nővérke leültetett egy székre, vett egy órát a kezébe és mondta, hogy szóljak neki, amikor jön a fájás, akkor mindig a hasamra tette a kezét, nézte mennyire keményedik és hogy mennyi ideig tart.

Na, Csajszikám megint úgy gondolta, hogy megszívatja az Anyukáját, mert ahogy leültem arra a székre, mintha minden abbamaradt volna, teljesen rendszertelenül jöttek a fájások, szinte azonnal abbamaradtak és a hasam sem keményedett be rájuk. Tutira azt hitték, hogy egy hisztis pi**a vagyok, aki nem tűri el még ezeket a jósló fájdogálásokat sem.

Na, ahogy felálltam a székről a szobáig már vonszoltam magamat, olyan erős fájásom volt.

Lefeküdtem, de nem volt jó, felültem az ágyon, de már ülni sem bírtam, járkálgattam, dőltem jobbra-balra, szenvedtem egymagam, mert közben a szobatársaim elmentek ebédelni. Nem mertem már szólni a nővérnek, mert tudtam csak hülyének nézne. Kezdtem elhinni, hogy tényleg csak jósló fájásaim vannak és csak én nem tűröm jól a fájdalmat. Bepánikoltam, gondoltam, most még azt is visszakapom, amit anno Amirával nem szenvedtem és most majd vajúdhatok napokig.

Az órát néztem egyfolytában, 3 perces rendszeres fájásaim voltak.

14 órától babamutogatás volt, így már a folyosóra sem mertem kimenni, hogy ne lásson senki.

14.45-kor Anyu csörgetett, hogy menjek ki, jöttek Amirával.

A telefonba csak annyit bírtam mondani, hogy nem tudok. Erre elindultak befelé, de a nővér rögtön rászólt, hogy nem lehet bejönni. Erre Anyu kiosztotta, hogy miért ne jöhetnének be, ha én már kimenni sem bírok?!

Mintha még a "kedves" nővérkének állt volna feljebb: vajon melyik kismama nem tud kimenni még az ajtóig sem? Mikor meglátta, hogy én lennék az, megkérdezte, hogy csak nem múltak el a jósló fájások?? Én meg nem akartam leugatni, de elég mérges hangvételben azt feleltem, hogy rohadtul fáj, de mintha már említettem volna!

Erre (mint, aki hatalmas áldozatot hoz értem) felhívta az ügyeletes dokit, miközben volt fogadott orvosom is, akit már a legelején hívnia kellett volna hozzám, hogy jöjjön és vizsgáljon meg. Csak megjegyzem már a vizsgálóasztalra alig bírtam felmászni, ő meg bámult, szerintem még akkor is azt hitte, hogy csak hisztizek.

Megérkezett a doki, fájás közben megvizsgált, azt hittem leugrok az ágyról. Nagyon meglepődött, azt mondta irány azonnal a szülőszoba, mert 4 ujjnyira ki vagyok tágulva.

Kaptam gyorsan egy kórházi hálóinget, amit úgy kellett összefognom magamon, mert nem érte be a hasam és a „kedves” kis nővérke már vezetett is a szülőszobára.

Ja, a doki még utána szólt, hogy azért hamarabb is szólhatott volna vagy tán ő akarta levezetni a szülést?! Ezen azért jót kacagtam magamban, egy kis kárörvendés ezek után belefér. :)

Na, tehát bementünk a szülőszobára, a szülésznő, aki aznap reggel csinálta a CTG-t, mikor meglátott megkérdezte: megkezdődtek az igazi fájások? Még egy pofára esés!

Felfeküdtem az ágyra - ugyanazon született Amira is - és néztem az órát, 14.55 volt.

Negyed órán át szurkáltak, mert nem volt olyan vénám, amibe be lehetett volna kötni az infúziót. Mondanom sem kell, hogy totál belilult mindkét alkarom, de ebből szerencsére nem sokat éreztem, mert akkor már másra, más Valakire koncentráltam.

Negyedkor megérkezett a fogadott orvosom is (később az osztályon fekvő csajok mesélték, hogy a folyosón rohanva öltözött, nehogy elkéssen) és végül ő kötötte be az infúziót.

Burkot repesztett és elment a papírokat töltögetni, meg mindenki más is otthagyott, csak pakolásztak, mert nem volt ugye idejük előkészíteni nagyon semmit.

Ha az első szülésem lett volna, fogalmam sem lett volna se a levegővételről, sem arról hogyan és mikor nyomhatok, mert senki nem volt ott, hogy mondja.

A nővérke, gondolom, mert szégyellte magát egy kicsit, oda-odajött hozzám és simogatta a fejemet, mintha nekem pont az ő simogatása hiányzott volna akkor.

Na, de legalább ő odajött!

Ránéztem az órára, percek teltek csak el mióta megérkezett az orvosom, de nekem hosszabbnak tűnt jóval.

15.24 volt és én már nagyon azt éreztem, hogy Naomi ki akar bújni, de azonnal!

Persze nyomni nem mertem, egy az, hogy nem mondták, a másik meg, hogy tényleg nagyon lent éreztem már a feszítést, tudtam, hogy nem sok hiányzik és kikukucskál,

azért nem ártana, ha valaki odajönne, és legalább elkapná.

Jeleztem is a dokinak, de gondolhattam volna, hogy nekem úgysem hisz már megint senki, ő is csak elnevette magát, hogy az még korai azért, csak nem gondolom, hogy ilyen gyorsan megy?! Mégis odanézett és azon nyomban kiadta a "parancsot": Kössék fel a lábakat, mert látom a fejét! Ja, és vagy 2 méterre ült, na, ha már onnan látta a fejét, akkor csak nem hazudtam! :)

Épp, hogy felkötötték a lábaimat, kettőt nyomtam és már kint is volt az én Tüneményem.

Néztem az órát, nehogy ezt is félrenézzék; 2010. július 17-én, 15 óra 27 perckor felsírt Mimi baba. Szinte csak egy pillanatig sírt és ahogy rám fektették nagyra nyílt szemekkel nézelődött.

Végül a 38. hétre, 4200 grammal, 52 cm-rel és 9/10-es Apgar értékekkel jött a világra. Gyönyörű és ami a legfontosabb, hogy egészséges kisbaba volt.


Amíg Naomika odabent volt, nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen lesz, ha már két kis csöppségnek leszek az anyukája?

Akarva-akaratlanul teszek-e majd különbséget Közöttük? Tudok-e majd egyformán viszonyulni Mindkettejükhöz vagy Amirát közelebb érzem-e majd magamhoz azáltal, hogy Ő az első gyermekem, vagy esetleg Naomit azért, mert Ő a kisebb és Ő igényel több törődést az elején?

Féltem a saját érzéseimtől! Nagyon...

Azóta azonban nem kételkedem már, mert tudom, ÉRZEM, hogy igenis lehet két Gyerkőcöt ugyanúgy szeretni, ugyanolyan intenzitással, de mégis másként.




Írta: szrencsi_shpirt, 2011. július 25. 10:08
Fórumozz a témáról: Féltem, féltettelek, de mégis bíztam Benned! fórum (eddig 23 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook