Egy férfi portré (beszélgetős fórum)

Drága Hanka!

Nem biztos, hogy egyetértek veled abban, hogy minden férfi egyforma. Abban viszont lehet valami, hogy valakit azok az emberek vonzanak, akik hasonló személyiség jegyekkel rendelkeznek, és ezért látja, gondolja őket egyformának. Ők sem egyformák, közöttük is van eltérés: az egyik erős, határozott, ellentmondást nem tűrő, a másik olyan tutyi-mutyi, tedd ide, tedd oda, határozatlan, majd a másik dönt tipusú. A harmadik semmivel sem törődve csak a pillanatnyi kedve szerint él és senki mással nem törődik.

Mi nők sem vagyunk egyformák, hidd el, ők sem azok. És ne feledjük el: a rossz házassághoz is két ember kell, nem csak a jóhoz!!!

Szia Napsugár8!!

Köszönöm, ha lélekben mellettem állsz, Én mindig csak a JÓ hozzáállást nézem. Elég öreg vagyok már , ahhoz, hogy a rosszindulatú bejegyzések érdekeljenek, végre elegendő az önbizalmam, elég biztos vagyok atapasztalatainban.

Sokszor írták , NEM JÓ a cím , én azt mondom, ha egy férfit ilyen jól ismersz, mindent ismered.

Szia Hanka! Örülök, hogy látlak, olvaslak. Írj, csak írj, ha úgy könnyebb. Írd ki magadból mindazt, ami kikívánkozik. Hidd el, többen vagyunk itt, akik megértünk, mint akik "osztják az észt".

Csak sokunknak nincs mersze megírni, hogy életünk során hol, mikor, mit rontottunk el. Mindenki életében vannak tévedések, csak leginkább még magunknak sem valljuk be saját hibáinkat, nemhogy megosszuk másokkal. Találd meg mielőbb lelki békédet, dobd a hátad mögé a múltat, és fordulj a fény felé, fordulj a holnap felé.

Ahogy a tanítás mondja:

A nap terád is süt, csak menj át a napos oldalra! :))

Szia Napsugár!!

Köszönöm, hogy megérted miről is akartam írni. Talán ,mert már egy kicsit jobban ismersz. Nem akarom magam sem felmenteni, Elrontottam sok mindent, de sok kívülálló okom is volt rá.

Az emberi hibákban meg sajnos a férjem bővelkedik jobban.

A hazugság talán a legnagyobb , amivel meg lehet vezetni és boldogtalanná lehet tenni.

Több ponton nem értek egyet.

-Egy nőnek ne "segítsen" egy férfi, hanem osszák meg a terheket. Jóban rosszban, tudod.... :)

-Legyen okos annyira egy nő, hogy nem játszik óvodást büntikkel, mert azzal saját magát is bünteti, meg olyan méltatlan ...

Szerintem egyre inkább "menő" hűségben élni, nem csak a régi családokban.

A férfinak mindent viszont rettentően elavult dolog.

A nők maguknak is akarnak mindent :))) Az a jó, ha ott van az IS, és nem csak maguknak ... A nagy emancipációnak köszönhetően.

Emlékszem, nagyanyám még az asztal mögötti kis hokedlin kanalazta be a levesét, mint Veres Péter novellahősei. Mindig ugrásra és szolgálatra készen, mindig alárendelve magát az urának. Ez az idő már rég elmúlt, és ennek ellenére még a mai időkben is rengeteg nő szolgamód él.

Talán mert így tanulták, talán szeretetből, hát megérdemli az a drága jó ember! .... Aztán ahogy lanyhul a szerelem perzselő lángja, úgy lesz a drága jó emberből egy mocsok lusta disznó, akit ki kell szolgálni. Aztán ki szoktatta erre rá azt a drága jó embert?!?!? 😏😀

Van benne igazság, de szerintem egy mai 70 éves simán válhatott.

A nénikém is 70 éves és lazán elvált a férjétől elég korán. Talán 25 évesen a második gyerekük kb. 2 éves lehetett. Senki nem dorgálta meg érte:)

Amikor megláttam ki írta, nem olvastam tovább.

Hanka ha emlékeztek több ilyen fórumot nyitott, nem, vagy alig válaszolt.

Ő egy csapdába van ahonnan nem tud szabadulni évtizedek óta.

Kiírja magából, talán megkönnyebbül.

Ez nagyon megható, hogy vannak ilyen nagyszülők. Az enyémek (egyik ágról sem) voltak különösebben kíváncsiak rám és a bátyámra. Egyik öregapám szerint nekem már meg sem kellett volna születnem, minek két gyerek. Ha volt is valami kapcsolat velük, csak fájdalmat kaptunk tőlük vagy igazságtalanságot.

Viszont a szüleim szerettek minket és igyekeztek jobban csinálni, más kérdés, hogy a kapcsolatuk borzalmas volt, Faterom pedig pluszban személyiségzavaros. Rossz kombináció.

Én a nagyszüleimnél nőttem fel. Nevelőapámmal 16 éves koromtól finoman fogalmazva sem volt jó a kapcsolatom. De 7 éve eljutottunk odáig, hogy már nem is köszönünk egymásnak. Szerencse volt két csodálatos ember, akitől minden szépet és jót megkaptam és azt hiszem embert neveltek belőlem.

Én szerencsés voltam, mert ott voltak hátországnak a nagyszülők, így anyunak sem kellett őrlődnie, hogy a férje és a fia közül ki mellé álljon.

Én a korszakra fognám!

Minta házasság volt a nagyszüleimé, mégis a 3 gyerekükből 3 elvált, szörnyű múltot hagytak a hátuk mögött. Majd mi unokák mind házasságban, csendesen élünk.

Nem mindig a rossz példa hozadéka.

Valakinek ez sem elég. :(

Az a szörnyű, hogy szinte alig ismerek embert, akinek legalább nagyjából normális családja volt. Gondoltam arra is, hogy ez a korszak hozománya, mert ha szétnéztem az általános iskolai osztályomban, a 90%-nak zűrös háttere volt. Közben meg az én szüleimnek is borzasztó szülei voltak, úgyhogy meg is cáfoltam magam.

Sajnálom!

Nekem mákom volt. 10 éves lehettem mikor elkezdem könyörögni anyámnak hogy váljon el. Apám józan bolond volt. Verekedett. Mikor előkerült a konyhakés és megvágta anyámat pillanatokon belül kettecskén maradtunk.

Sokszor az az érzésem az ilyen sztorikat hallva, hogy a nők egyszerűen félnek kilépni újra a "világba", gyerekkel/gyerekekkel új párt keresni, és akkor jön "a gyerekek miatt nem megyünk szét" duma.

És akkor van az a fajta csönd, amikor áll a kés a levegőben, meg az, hogy a szülők suttogva üvöltöznek egymással, a gyerekek meg egy életre sérülnek az egésztől, de legalább együtt a család.

Én nagyon örülök, hogy anyám elvált apámtól, nem marad benne abban a hígfosban.

Hanka Kedves ! Nem tartozik ide szorosan, de magyarázd meg légy szíves mi az, hogy nagymama vagyok, de nem szégyenlem.

Mi is itt sokan nagymamák vagyunk, de mi nagyon is büszkék vagyunk erre.

Valamit elszúrtál a nagyisággal is ?, vagy a korodra gondolsz ?

A kor az érdem és nem szégyen, - szerintem.

Én úgy érzem, ez egy "számvetés az életről", az előző cikkével együtt: "Amikor közeledik a 70..." egy visszaemlékezés, az élete fonalának visszapörgetése, hogyan kezdődött és milyen események során jutott odáig, ameddig.

Ebben a cikkben benne van annak férfi tipusnak a portréja, aki a teremtés koronájának hiszi magát, aki mindenkinél mindent jobban tud, aki mindenki fölött áll. Talán a férfi saját nehéz fiatal sorsa tette ilyenné, amikor az élete rákényszerítette arra, hogy mindenben maga döntsön, hogy reá hárult apja helyett a családfői kötelesség, és lett belőle egy önző, öntörvényű, "majd én megmondom, hogy neked mi kell, és hogy neked mi a jó" tipus.

És benne van annak az asszonynak a portréja, aki talán pont ezért nézett fel férjére, mert a nehéz helyzetekben minden döntést meghozott a férj. És észre sem vette a 3 gyermek és a férj mellett, hogy szinte észrevétlenül került partvonalra, hogy egy idő után már nem partnere a férjnek, csak egy bábu.

Hanka ezek szerint a 60-as, 70-es években már tudta, hogy a házassága nem úgy alakul, ahogyan ő azt megálmodta. De akkoriban még nem volt "megszokott", hogy egy asszony gyerekkel együtt a válást válassza. "Te szakajtottad, hát szagold!" volt az általánosan elfogadott nézet. Kevesek merték meglépni azt, ami ma már szinte természetes, különösen, ha egy kisebb településen élnek, éltek, mert a falu az asszonyt "vette a szájára", hiába is látták, tudták, hogy leginkább a férj a ludas.

Hanka itt és az előző cikkében is, nem tett mást, mint kiírta magából az érzelmeit, az emlékeit. Tudja ő jól, hogy talán még 15-20 évvel ezelőtt is lett volna értelme lépni. Nem tette meg. Nincs már jövőkép előtte, csak a múltja van.