Egésznek lenni (beszélgetős fórum)

Én 16hónapja vagyok együtt a párommal. Sokáig nem éreztem azt, hogy vele vagyok teljes. Fél éve össze költöztünk és azóta minden nap szebb, minden nap más!!!Jó kimondani, hogy "miénk", nálunk", "itthon", "otthon", "haza". azt nem mondhatom, hogy mi nem kapunk össze, de ezek a veszekedések nem véres jelenetek és véres harcok sorozata. Piti kis dolgok összerezzenés. Hiányzik, ha nincs velem, és tudom neki is ugyan úgy hiányzom, mert felhív telefonon, egy nap többször is, és minden beszélgetéskor elmondja mennyire szeret, ha otthon vagyunk, akkor is többször elmondja. Néha azon tűnődöm, hogy ez lehet hogy csak egy álom, ennyire nem szerethet és mégis hiszek neki, mert érezteti, tettekkel igazolja. Szóval BOLDOG VAGYOK, VELE!!!!

Mindenkinek a legjobb gyógyszer a boldogság!

Sokan vannak így: valami jó történik, erre "mi lesz ha..." felkészítik magukat az esetleges csalódásokra.

Ez számomra nem jelent mást, mint hogy nem bízik önmagában az illető, nem hiszi, hogy ha valami rossz bekövetkezik, akkor is talpra tud majd állni. Szóval a teljesség még odébb van.

A boldogság és teljesség nem ugyanazon fogalmak, erre kell rájönni, én is csak nemrég értettem meg.

Voltak mindig is boldog pillanatok az életemben, még hosszabb boldog időszakok is. De a teljesség érzését idáig nem tapasztaltam meg, -pedig nagyon vágytam rá- csupán az elmúlt napokban. A boldogság/boldogtalanság nagyrészt a körülményeink függvénye, azé, hogy milyen az életünk, mi történik velünk és elégedettek vagyunk-e vele.

A teljesség viszont belülről fakadó érzés, amit nem befolyásol az, hogy éppen jól, vagy rosszul mennek a dolgok. A teljességet ugyanis csak önmagában találhatja meg az ember, ennek semmi köze a párkapcsolatokhoz vagy az életünk eseményeihez. Ehhez hosszú menet vezet az önismeret ösvényén, de mikor az ember elér odáig, hogy teljes biztonsággal felismeri az értékeit, belátja a hibáit, azokat megbocsátja magának, úgy érzi hogy bármire képes, és megbízik önmagában, végre felismeri, hogy ő egy csodálatos ember, büszke önmagára és érzi, hogy teljes egész... Ez maga a csoda. Hasonló érzés a szerelemhez, mint mikor "rózsaszín köd" borít mindent, azzal a különbséggel, hogy a szerelemben a rózsaszín köd hamar szertefoszlik, mihelyt jobban megismeri az ember a másikat.

A környezetemben azt látom, hogy sokan rögtön "szerelmesek" lesznek valakibe, ahogy találkoznak vele és kicsit is szimpatikus az illető. Ők valójában nem a másikat szeretik, hanem csak azt, ahogyan a másik mellett érzik magukat, amilyenné válnak az ő társaságában. Nekik meg kéne keresiük magukban azokat az értékeket, amit csak más társaságában tapasztalnak meg, mert amit valaki ki tud hozni belőlünk, az már eleve bennünk is volt...

És a szerelem elmúlhat vagy vége szakadhat, saját magunkra viszont mindig számíthatunk.

Az igazi szerelem ott kezdődik, amikor a teljességgel járó érzéseket -feltétlen bizalom, értékeke elismerése, elfogadás- másvalakivel szemben is megtapasztaljuk.

Egyetértek. Azt hiszem, ilyenek vagyunk: ha nincs probléma, akkor azért aggódunk, mert majd lesz. :)

Ahogy olvastam a cikket - amin egyébként kicsit el is érzékenyültem -, magamra ismertem. Ugyanilyen "túlaggódós" voltam-vagyok. Igen tárgyilagosan kianalizáltam magam, és rá kellett jönnöm: attól féltem, hogy elveszítem.

Ne féljetek élvezni a boldogságot! Ez mindenkinek jár - éljétek meg, amíg tart! És kívánom: tartson nagyon soká! :)

Húúúúú, ez pont olyan volt, mintha én írtam volna.

Én utáltam a gyerekeket, és karrierista voltam. Most alig várom, hogy legyen egy babánk, és lássam, amint a kezében tartja boldogan, mert a mi piciként. :D

"És mit tennétek akkor - kérdezte a Mester, ha Isten maga közvetlenül hozzátok szólna és azt mondaná:

MEGPARANCSOLOM, HOGY LÉGY BOLDOG, AMÍG CSAK ÉLSZ E VILÁGON! Akkor mit tennél?"