Csendes ember (beszélgetős fórum)

Kilenc napja távozott a Nagypapám....

Ő az első, akit már eszemnek, értelmemnek tudatában veszítettem el.

Jobban fáj, mint 'vártam'.

És a búcsúztatás még csak most jön :(

Nekik idén volt az 50.

De még csak meg sem ünnepeltük....

Édesapám egy héttel az 50. házassági évfordulójuk előtt ment el. Esküvőt terveztek, mindent megbeszéltünk.

Drága keresztanyám szavait tudom nektek csak idézni, nekem is mindig ez jut eszembe:

"Ne csinálj belőlem se szentet, se vértanút ha meghalok, mert én nem tudok majd nyugodni odalenn. Amúgy se fogok nyugodni talán, mert borzasztóan fel leszek háborodva, hogy meg kellett halnom – persze, mindez csak tréfa és csacsiság, tudom, hogy a holtak nem éreznek...

...Ne keress! Ne gyászolj! Persze ne rögtön – ez embertelen volna, talán lehetetlen is. Majd, mikor már az idő is segít... felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés.

Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztél meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj, s arra gondolj: nahát, hogy szerette a sült krumplit, és ha kirándulni mentünk, mindig feltörte a cipő a lábát."

Én vagyok. Nagyon sokan vagyunk, akik még nem tudunk sírás nélkül sem beszélni, sem gondolni rájuk. Azokra, akik elmentek. Nekem apukám képe ide van téve a monitor fölé. Ha felnézek, rámosolygok, de közben csillagosodik a szemem. Pedig lassan 12 éve, hogy nincs. És közben mondom neki, ne hívd, még ne hívd őt! Biztos marhaság, de értem, hogy érti, és tudom, hogy segít.

Sokan kérdezik, hogy újra férjhez mentem, mert karikagyűrűt hordok... Nem, ez édesapám megszentelt gyűrűje, amit anyumtól kaptam a temetése után. Azóta nem vettem még le, csak ha nagyon szükséges volt. Ilyenek vagyunk mi... de egy idő után könnyebb lesz, csak előbb bele kell halnia az embernek...

Most már maximálisan értelek ... :(((

sajnos :((

Mint minden cikked ez is nagyon tetszik.De ez most nagyon is könnyeket csalt a szemembe,mert 14.-én volt egy hónapja,hogy az imádott férjem elveszítettem hirtelen,semmilyen előjele nem volt,hogy ez be fog következni.1,5év boldogságot kaptunk,és annyira boldogok voltunk,hogy talán más 30éves házasság alatt nem.Azt hittük "oda fent az égiek"meg sajnáltak minket,hogy idáig mind kettőnknek annyira rossz"mocskos"élete volt.De csak a mézesmadzagot húzták el előttünk,és vége is lett hirtelen...

Nagyon hiányzik,soha nem fogom tudni elengedni úgy érzem!

Én is nap mint nap beszélek a fényképéhez,vagy csak bele a levegőbe.Néha úgy érzem itt van és vigyázz rám,meghallgat.De mikor nagyon el vagyok keseredve,mosolygok magamon,hogy ilyen hülyeségben hiszek,hogy láthatna,figyelhetne,óvhatna aki már soha-soha nincs...

De akkor is vele kellek,vele fekszem,ővé az első és az utolsó szavam minden nap akár hallja,akár nem...

Még egyszer köszönöm ezt a szép cikket,hogy megirtad!

Gratulálok Lyrian! Nagyon szépen leírtad a gondolataidat, érzéseidet.

Találtam a történetedre egy kedves kis idézetet:

" Aki nem érti hallgatásod, valószínűleg szavaidat sem értené."

"Felcihelődöm a földről… adok még egy cigarettát… a liliom ott, a vázában… olyan csálén áll szegény… mint az életem… megigazítom… végigsimítom a márványlap erezetét"

Gyönyörű mondat.

Mostanában nem olvastam ilyen jó cikket. Csak gratulálni tudok...

Átéreztem:-(

Elolvastam.... el is gondolkodtam... én is elvesztettem az apukáimat. Az édeset még 3 éves koromban a nevelőapámat 3 éve. Mindkettő pont szeptember 9-én halt meg.

...az emlékek előtörnek...

Lyrian! Rávilágítottál most valamire Nálam...

Tényleg édesapámról írtam (ez a beszélgetés hagyomány nálam, mióta elment), s hogy irodalmi vagy sem, azt mindig az olvasóra bízom, bármit is írok és bármiről is írok.

Köszönöm, hogy olvastál, olvastok... ez a legnagyobb ajándék, amit tőletek kaphatok.