Becsüld meg a lehetőséget, hogy segíthetsz és nem te szorulsz rá! (beszélgetős fórum)

Nézd, a "rászorulók" is ugyanolyan emberek, van köztük bunkó ugyanolyan százalékban, ez biztos, de mitől lenne másképp, hiszen ugyanolyan emberek..

A megjegyzés abban az esetben szerintem arra vonatkozott, hogy ő nem vár más segítségére - ahogy én is írtam - hanem eleve olyat vett, jelen esetben aluvázasat, hogy fel tudja emelni.. Nem önmagában azzal dicsekedett, hogy drága vagy nem, hanem azzal, hogy lám, ő nem vár a segítségre.. Ezzel meg lehet is dicsekedni valamelyest.

Mert azért legyünk őszinték, aki tudja, hogy mennie kell sokat, és ennek ellenére nem gondol erre, és mindig másra vár, csak mert ő kismama, és mások emelgetik a 30kg-os nagybabakocsit, azért az is gáz.. Ma már tényleg olyanok a fizikai lehetőségek, hogy amit viszont meg tudunk oldani, oldjuk meg..

Inkább erre célzott a hölgy szerintem.

Amint mondtam a segítség nem egy kötelezően letudandó napi cselekedet, hanem abból kéne fakadjon, hogy a másiknak jó legyen. Ha a másiknak az a jó, hogy most nem segítesz, akkor az a segítség.

Én már, ha egyedül vagyok, csak messziről pillantok, vagy intek a babakocsisoknak, hogy menjek-e, ha hív megyek, ha ácsit mutat, visszamosolygok, hogy értettem..

A nem köszönöm azt értem:-)

Közlekedtem babakocsival sokat, ismerem az átfogós, hamar felteszem mozdulatot.

Csak ő még meg is isdokolta, hogy van neki klassz kis babakocsija majd megoldja.

Amúgy van aki hálás ha segít az ember.Ilyennel is találkozom.

Több év közlekedés van a hátam mögött babakocsival, és volt amikor jól jött a segítség:-))).

nem vagyok sértődős fajta, csak lehet más elkezd morogni magában, hogy na az ilyennek segítsél legközelebb....

Igen, ez pontos kép.

Lám ott is az volt a tapasztalat a kerekesszékes fiúval, mint nálunk.

Persze, őket - és nyilván sokakat másokat is - minden további nélkül lehetne szinte bármikor integrálni, de kétoldalú pszichológusi segítséggel az elején. Aztán már ha tök megszokott dolog lenne, akkor már nem kell.

De azért addig még a pedagógusi-óvónői szemléletnek, meg feltételeknek is óriásit kell változni. Egy kerekesszéket óvodásban, kisiskolásban tuti, hogy a legtöbben a több munkát látnák, azt, hogy mégiscsak kiemelt figyelem kell neki... Tisztelet a kivételnek persze..

És ezen sajnos az elkövetkezendő 3 éves kortól kötelező óvoda nem fog segíteni, mert a legtöbb helyen ez még nagyobb zsúfoltságot, túlterheltséget fog jelenteni, és kisiskolában is..

Szóval kétszer ennyi hely, kétszer ennyi fizetés a tanároknak (legalább), és kétszer ennyire szabad választási lehetőség már önmagában is enyhíthetne a helyzeten.. De hát ez is az álom kategória.

Nézd, lehet, hogy ez rosszul esett, de az az igazság, hogy ezt én is így szoktam tenni. Nem mordulni, hangsúlyosan nagyon kedvesen, de visszautasítani. Pont valóban azért, mert aki tényleg napi szinten buszozik, tényleg úgy alakítja ki, hogy neki egy megszokott mozdulat legyen, mert nem lehet másokra várni, mert mi van, ha nincs senki, meg amúgy sem. Ma már nem szívesen kér segítséget az ember egyfolytában..

Csakhogy a buszra felszállás egy gyors művelet, és gyorsan kell döntést hozni. Ha valaki elkezdi rángatni a babakocsit, mert "csakazértis" segíteni akar, azzal elég nagy bajt, nehézséget tud csinálni. Tehát egy határozott "köszönöm nem"-et még a legjobb szándékú adakozónak is el kell fogadni..

Ugyanis ha valaki valóban segíteni akar, tehát azt akarja, hogy a másiknak jobb legyen, akkor ez is egy opció.

Persze ezt kötelező a legudvariasabban, és nagyon megköszönve tenni, de esetleg a helyzet miatt ez lehet, nem mindig hangzik így, ne vegye senki a szívére..

Viszont ettől még meg kell a következő babakocsist is kérdezni, akit látsz, mert lehet, ő nem így van vele, és szüksége van a segítségre..

Sajnos én viszont tapasztaltam rosszabat is.

Van a környékünkön egy anyuka akit eddig csak a kislányával láttam eddig.Mindig buszon viszi.

Egyszer pont akkor szálltak fel amikor én.....Kérdeztem, hogy megfogjam elöl a kocsit feltenni a buszra??

Ő komolyan rám hördült..azért van alumínium vázas kocsija, mert ezt egyedül is meg tudja emelni.

Sokszor tényleg nem tudod hogyan segíts...

Tudjatok en sosem tekintettem "ferde" szemmel a fogyatekkal elok fele.

De azt kell, hogy mondjam, akkor tanulsz empatiat igazan, amikor a sajat eletedben is felmerul ez, es a reszedde valik.

Koszonom emiatt a sorsnak, hogy megtanitott empatikusnak lenni. Bar sajnos nagyon kemeny lecke ez. De maskent tekintek az emberekre, maskent kezelem oket, eletcelomma valt, hogy segitsek.

A másik oldal alatt a pozitívat értettem.

Sajnos nagyon sok időnek kell eltelnie vagy sohasem fog, hogy változzon a világ a jó irányba. Sőt én inkább a negatív változást tapasztalom. Nem is erről beszéltem. Hanem, hogy másként hogyan is lehetne. Nagyon nagyon távoli jövőnek tűnik. De nem lehetetlen.

A buszon a sok fáradt, elcsigázott, rossz kedvű ember nem fog pozitívan viselkedni talán soha. Egy-két kivétel, aki másként gondolkodik.

Lehet, hogy én azért tűnök derűlátónak, mert minden apró dolognak tudok örülni, és minden negatív dologban először a miértet keresem. Mire eldöntöm az okát már lehet, hogy másként látom a dolgokat, vagy elpárolog a hirtelen dühöm. Persze vannak tüskék bennem is. Jó mélyen elrejtem és próbálok megbocsátani.

És a nyolc éves fiadnál nem tapasztaltad azt, hogy a szülők még akkor is elviszik a körzetes iskolából a gyereküket, ha van egy barnább bőrű tanuló? Anélkül, hogy ismernék? Képesek költözni, vesztegetni, üvölteni magukból kikelve, ha nem a legjobb hattannyelvűbe körzetes a gyerek, netán elutasították a felvételijét...

És mindezt azért, mert ha ottvan egy pusztán potenciálisan gyengébb gyerek, akkor az már akadályozza a többi gyerek normál ütemű fejlődését.. És akkor az ő jogai sérülnek.

Én sajnos ezt látom.

Persze ha nagy tömegű a "baj" egy iskolában, a fenti megállapítás kezdhet igazzá is válni. De eleve a szülők őrült teljesítményközpontú szemlélete nem azt tükrözi, mint akik nagyon szeretnek befogadni..

És itt öröm minden ellenpélda..

Nincs másik oldal. Egy oldal van.

Csak irigyelni tudom a derülátásodat, engem ennél azért jobban megtörtek, és nem látom reális esélyét, hogy a buszon nagy mennyiségű fröcsögő csürhéből 40 éven belül normális társadalom legyen. Ettől még vagyunk, megvagyunk köszönjük..

Persze, hogy nem jó nekik. De attól mi még nyelünk be egy csomó olyan sértést, amit nem kéne, ha normálisabbak lennének..

Lehet, én járok rossz felé, de sajnos nagyon sok rosszat tapasztalok, nem csak fogyatékosokkal, hanem úgy általában egymással.

Az meg, hogy egy-két esetben van egy-egy sikeresen beilleszkedő gyerek, még nem jelent semmilyen tömeges változást. A legtöbb helyen - végigjártam egy párat - még a fiam napirendi papírkájáról sem szeretnének hallani, mert az macera... Vannak jó példák, de sajna 50-ből 1.

A másik meg, hogy még ha látszólag nincs is probléma, azért sokszor bizony a gyerekek nem teljesen tudják jól kezelni a dolgokat, akár magukban, nem csak kifele. A 90-es években járt hozzánk egy "sánta" srác általánosban. Akkor az nagy dolog volt, hogy felvették. Tudom, ahogy 11-12 éves lelkünkben váltogatta egymást fél naponként a segíteni akarás, meg a "bezzeg neki többet lehet irigykedő-kötekedő" érzés. Megvoltunk, de nem volt az igazi. Lehet, egy pár órás felkészítés, pszichológusi segítség segített volna a még jobb viszony elérésében. Ettől még ez akkor nagy eredmény volt, és ott is le lehetett írni, hogy lám, beilleszkedett, de ha az igazat akarom mondani, messze volt a tökéletestől a helyzet.

És ezt a felnőttek lehet, észre sem vették..

Pedig egy teljesen normális, jóképű srác volt, tényleg semmi extra. Mégis más volt. Ezzel nem azt mondom, hogy nem jó, hogy együtt voltunk, vagy vannak ilyen gyerekek. Csak azért ez nem annyira magától értetődő, és nem annyira könnyű, mint hinni szeretnénk. Kell a segítség és a fokozatosság az egészségeseknek is, hiába nyomjuk mi sérültek szülei az ellenkezőjét...

Azért ezt, meg főképpen a kommentjeit ajánlom figyelmedbe, meg mindenkiébe:

[link]

Nem volt semmi indulat a feltett kérdéseimben. Csak pont egy sorstárstól nem értem ezt a fajta hozzáállást. Komolyan kérdeztem. A te "lelkem" megszólításod azonban már üti a határt.

Ha a részedről nem ide tartozó dolgokat meg tudod magyarázni a gyermekednek, akkor a másságot miért kell elhallgatni? Erre akartam rákérdezni.

A másság csak addig új, szokatlan, megbotránkoztató amíg az illető nem találkozott vele, vagy kisgyereknek nem magyarázták el. Egy idő - súlyosságtól függően nő ez az idő - megszokják és utána nem foglalkoznak vele. Azért írtam, hogy nevelés kérdése, mert ha már kicsi kortól erre nevelnék a gyerekeket, akkor nem fintorognának az utcán ha sérült gyereket látnak.

Tudom, van a gyerekek között egy versenyszellem. Mindegyik a vezető, a legjobb, legszebb szeretne lenni. Ebből adódóan lenézik a gyengébbet, a sérültet. Erről beszélsz te 5-6 éves kor után. De ez az egészséges gyerekek között is megvan. Neked nincs pénzed, nincs márkás ruhád, te gyenge, kövér stb. vagy. Miért kellene ezt külön kezelni a fogyatékossági megkülönböztetéstől? És persze ezek is nevelésre visszavezethető dolgok. Ahol gazdag családban arra nevelik a gyereket, hogy csak akkor jó, ha mindene megvan és a szegény, csóró buta gyerekből nem lesz semmi. Ahol a szegény, csóró családban, vagy történetesen egy aluliskolázott szülők között nevelkedő gyereknél pedig az erő fog (mivel mása nincs) a "fegyver" lenni.

Én teljes mértékben elfogadtam, hogy a lányom fogyatékos (Csúnya szó, én ezt nem szeretem használni, de a magyar nyelv ezt használja erre a hiányosságra, másságra. Én inkább gyengébb képességűnek nevezném.). Épp ezért büszkén felvállalom mindenki előtt és bárhol. Kiskorától kiviszem a játszótérre, viszem el rendezvényekre, utazunk buszon. Van, hogy nem épp úgy viselkedik, mint ahogy a korosztályától elvárnák, de ha valaki furcsán néz rám megmagyarázom az okát. Nem agresszív, csak a megszokottól eltérően viselkedik. (Szerencsére nem volt még rossz tapasztalatom.)Inkább az elfogadást, a szimpátiát és a segítőkészséget érzem. Volt rá példa, hogy kivette egy hölgy a férjem kezéből és simogatta, puszilgatta, mert imádja a dankákat. Ez volt a legmeglepőbb elfogadása a másságnak részemről. Nem lakom túl nagy városban (kb. 10000 fő), de nem is falu ahol élek. Itt elfogadják, hogy vannak fogyatékkal élő emberek. Nem nézik le és nem tesznek megjegyzéseket. Bár, ehhez az is közrejátszhat, hogy itt működik egy olyan intézmény, ahol a sérült gyerekeket gondozzák, oktatják. Ők nagyon kiállnak a sérült gyerekek mellett. Rendezvényeket csinálnak stb. Így sokan ismerik a mássággal (értelmi és egyéb sérüléssel) élőket. A bölcsődébe az intézményvezető hívott minket. A többi gondozó és a gyerekek is imádják a lányom. Az óvodánkban (nem a kisegítőben, mert az is van) felkészültek a sérült gyerekek gondozására mind eszközökkel mind nevelőkkel. Ha fogyatékkal élő gyermeket a Ped. Intézet normál oviba enged, akkor súlyosságtól függően akár egy saját nevelőnőt kap. Van fejlesztő pedagógus a nevelők között, aki nem csak külön a beteg gyermekkel foglalkozik. A kisegítő iskolán kívül (ahová csak a súlyosan sérült gyermekeket irányítják) a sérült gyermekeket beintegrálják a normál iskolába. Tudok olyan kisfiúról, aki - a betegség nevét nem tudom - idegi sérüléssel (nem egészen értelmi fogyaték) került be normál iskolába. Viselkedési zavara van, néha agresszív és nem mindig kontrollálja a cselekedeteit), de a legfontosabb, hogy a mozgását nem tudja mindig irányítani, a kezét pl. íráskor. Egy osztályba jár az egészséges gyerekekkel, csak néhány órája van külön. Írni soha nem fog megtanulni a fenti okok miatt, de megtanították gépelni, és számítógépen írja a dolgozatait stb.

Lehet, hogy nekem szerencsém van. De pontosan innen látom, hogy lehet másként is. Ez csak nevelés és hozzáállás kérdése. És minél hamarabb kezdik, annál gyorsabban fogadják el a gyerekek. És a felnőtteknek is van még mit tanulni.

Sajnos a legnagyobb felháborodást azok között tapasztaltam - mert azért ilyen is van - akiknek fogalmuk sincs a fogyatékosságról, a betegségekről. Őket csak sajnálni tudom a tudatlanságuk, az érzelmi intelligencia hiányuk miatt. Nem biztos, hogy nem ők a boldogabbak.

Bocs, hogy ilyen hosszúra sikerült a hozzászólásom, csak azért írtam le ilyen sok mindent, hogy lásd te is a másik oldalt.

sajnos ez így igaz.Amikor az első neveltkém a családunkba került ő Niki,az egész családnak és főleg a fiamnak akiről azt "hittem " hogy úgy neveltem hogy elfogadja a "fogyatékosokat",idő kellett amíg összeszoktunk sokszor esténként együtt sírtam a fiammal de tudtam ha feladom azzal még sokkal rosszabbat teszek neki ,de ma már például tegnap este is könnyes szemmel néztem ahogyan együtt játszik az én nagyfiam a

Nikivel és ma már természetes mindenkinek hogy ő velünk él hozzánk tartozik.

Egyébként meg nem értem a hangnemedet. Teljesen érthető és normális, hogy másként látsz valamit, nem kell azért így beszélni, hidd el, a sorstársak között ez még nagyobb nézetkülömbségeknél se megszokott..

Egyébként meg hidd el, hogy én örülnék a legjobban, ha ez olyan egyszerű lenne, mint gondolod. Én örülnék, ha 3 év múlva leírhatnám, hogy teljesen igazad volt..

Csak tudod én már régebben csinálom ezt, mint ahogy te egyáltalán szültél, van még két gyerekem, és amiket leírtam, nem csak az én véleményem, hanem szakembereké, szakintézményeké, és más szülőké. Meg a sajátom is..

De ettől még lehet a tied más, sőt, jó, ha így van, csak egy kicsit nyugodj meg, és ne beszélj így, pláne ne meggondolatlanul ne keverj ide olyan dolgokat, amik nem tartoznak ide.

Pedig még egy normál gyerek normál életkori hisztijén se kellene észt osztani, meg kiakadni. Ez a világ legtermészetesebb dolga, így-vagy úgy minden gyerek átesik rajta. Persze, lehet más mértékben, de ez sokszor nem a nevelésen múlik.

Egy-két évig ezt nehéz elkerülni, és utálom, aki úgy csinál, mintha az ő gyerekével ez soha nem fordult volna elő. Minden gyerektől azt lehet elvárni, amit már képes felfogni. Ő még ésszel nem képes felfogni, hogyha koszos lesz a néni nadrágja, akkor kellemetlenség éri a munkahelyén...

Férre ne értsetek! Természetesen szólni kell neki, meg kell akadályozni a további rugdosódást, és el kell neki magyarázni a dolgokat. De, ettől még nem lesz egy napon belül jobb a helyzet. Ha éppen ezt csiálja a gyerekem, és rászólok, hogyan meri bárki feltételezni, hogy azért csinálta, mert én nem nevelem?? Nevelem, csókolom, csak az egy hosszú folyamat, és nem megy egyik napról a másikra..

Ja, hogy szíjjal lehetne elég hamar idomítani? Azért talán már nem ezen a szinten kéne lennei.. Annak ellenére, hogy egy kérelegyintéstől én nem esek kétségbe, arra mindenki hamar rájöhet, egy ilyen kellemetlen helyzetet normális ember nem csapkodással old meg, mert attól nem lesz "jobb" a gyerek, csak még jobban ki fog borulni.. Akkor meg jön hátulról a buszon a beszólás, hogy "üti a gyerekét, fel kell jelenteni"..

Szóval elég gáz ez fogyaték nélkül is, hát még esetleg vele..

A fiamat pont az országos nagyothallókkal foglalkozó, tanító intézet egy kis magatartászavaros csoportja fogadta be..

Bizony, érdekes, hogy az ember nem is gondolná, milyen nagy fogyatékosság az.. Mivel nem hallanak, ezért eleve minden információ sokkal nehezebben jut el, és a nevelési kérdések is.. Ezért általában időben lassabban fejlődnek, és vannak magatartásproblémáik, sokszor tünetileg az autizmushoz hasonlóak... Ennek oka igazából az, hogy itt is, ott is a "kommunikáció hiánya, vagy nehézsége" a kiinduló pont..

De ők is eljuthatnak bárhova, csak lassabban, más módszerekkel..

Ők például tipikus példái annak, akiket nehéz integrálni.

Év elején, amikor egészséges közösségből a fiam odakerült, bizony még el-el sírtam magam egy-egy kis hallókészülékes gyerek láttán, meg azon, ahogy erőlködnek a beszéddel, próbálkoznak..

Ma már - pár hónap múltán - a világ legtermészetesebb dolga..

Viszont azt is látom, ahogy a játszón mások próbálják levegőnek nézni őket, meg bolondnak..

SZóval kell az a szoktatás, még az eredendően jó embereknek is..

Te alapvetően értettél férre valamit, vagy nem olvastad el figyelmesen, amit írtam..

Egy mai átlag gyerek bizony nem szembesül általában a fogyatékosokkal, mert bizony a legtöbben nem viszik a játszóra, vagy ha igen, akkor is elég vegyes a fogadtatás. Meg nem lakik minden játszónál fogyatékos. Ne mond, hogy hozzátok mindenki édesdeden odamegy, és még egy fejelfordítást se láttál.. Azért az én fiamat, pedig rajta nem látszik semmi, kerülgették rendesen, sőt, még a testvérét is, aki teljesen egészséges!! Persze, ha nem akartam volna, nem veszem észre, de nem szeretem magam becsapni.

Amit én mondok, aszerint meg - "egy épületen belül, és közös programokkal" - bizony napi valóság lenne fogyatékosok közelsége. Egyébként nem kell ehhez sok ész, nyugaton, amerikában, ahol megtehetik, már erre rég rájöttek, és ezt csinálják...

Persze, nyilván létezik a felsős kor előtt is egy olyan mérték, lépték, ami jó. Valóban, egy jó állapotú down szindrómásnak még jó lehet egy bölcsi, ovi, HA ÉPPEN OTT ELFOGADJÁK. De azért szerencsédi is volt, mert éppen elég lett volna egy-két ilyen-olyan szülő, akik megkeserítik mindennapodat, vagy egy nem olyan elfogadó gondozó.

De ennek ellenére egyetértek veled, ez belefér, sőt jó is.

De Te is másként fogsz később gondolkozni, amikor már a gyermeked lemaradása egyértelmű lesz. Meg amikor a 4-5-6 éves társai igenis észre fogják venni, hogy más. És mivel már ahhoz meglesz az értelmi szintjük, hogy ezt lássák, de ahhoz még sokáig nem, hogy kezelni is tudják, fogsz még sok sebet beszerezni - bár remélem minél kevesebbet..

A legjobb pszichiáterek a gyerekek, hidd el. A kisfiamról 3 éves korig nem is sejtettük, hogy valami baja van - neki is jót tett a bölcsi, a gyerekek közelsége. Utána jöttek ki a gondok, és végül azért vittem szegregáltba, mert már nem bírtam a többi szülővel, meg a fáradt, 25 gyerekkel lestrapált óvónők fásultságával.. Meg azzal, hogy a kortársai - ebben a korban már - fél perc alatt levágták, hogy ő más, pedig az orvosok még hajtogatták, hogy semmi baja.. Aztán én csaptam az asztalra, úgy adtak beutalót a pszichiátriára, ahol 5 perc alatt megmondták, hogy valóban van baj, auti. A gyerekek már rég tudták...

Ha mondjuk egyébként csendes a gyermeked, és fizikailag nincs vele sok baj, szóval "elvan", akkor ha szerencséd van, és nem kerülsz nagyon gáz emberekkel össze az oviban - akik szerint a te gyerekedtől lesz rosszabb eredménye az övének az oviangolon - akkor szerencsés esetben az ovit végig tudjátok csinálni. De utána??

Megnézném azt a sulit, ahol a szülők, tanárok beleegyeznének abba, hogy oda járjon. Bár én lennék a legboldogabb, ha így lenne, hidd el..

Amiért ez a cikk íródott,vagyis amikor elöszőr éreztem azt hogy valamit tennem kell.

Az idén januárban szintén kora reggel a Héven,nagyon sokan voltak mint mindig ,de kivételesen mi ültünk a lánykámmal,a kicsi fiam pedig a babakocsiban ,hideg volt de nem esett semmi és a cipője hozzáért egy utas nadrágjához aki végig a majd 1-órás úton provokált ,beszólogatott,közölte hogy csak egy hülye k,,, vagyok aki persze hogy csak hü,,, gyerekeket tud szülni és a végállomáson majd elintéz engem és a kölykeimet is ,velem volt a vérszerinti gyerekem is aki 11-éves ,és a Niki aki az állapotából adodóan kevés ideig tud nyugodtan ülni így neki igen megterhelő volt az út ,a tömeg és ezt ki is nyílvánította (ugrál,hangoskodik,veri a fejét ilyenkor)a végállomáson soha ilyen gyorsan az emberek nem hagyták el a szerelvényt hiába jeleztem és látták ők is az őrjöngő pasit ,talán azt gondolták hogy ez egy "családi" vita nem tudom de senki nem segített de le kellett szállnom ha nem akartam vissza jönni mert indult a hév.egyetlen egy ember volt aki egyszer csak megállt megkérdezte mi történt én elmondtam ,hívtam a rendőrséget 6-szor ami kb 5 percre van és mi nd a hatszor a válasz az volt hogy jönnek,de nem jöttek és nekem indulnom kellett az oviba és fáztunk ,ezért a megmentőnk javasolta hogy elkisér a villamosig ,neki is keményen beszólogatott a zaklatóm,de ő ,megvárta amíg elindul velünk a villamos csak azután ment a dolgára.Este a párom megköszönte a segítségét mert megadta a telefonszámát ha feljelentést tennék,amit ugyan megpróbáltam de szó szerint tárt karokkal kérdezte a rendőr hogy ő most mit tegyen hiszen semmi "bajunk" nem történt.Igaz fizikailag nem de lelkileg igen ,azóta a nagyfiam legalább 10-szer hív reggelente hogy rendben van-e minden amikor oviba viszem a kicsiket.

Ez egy abból ami velünk történt az elmúlt 2-év alatt de kaptam jó pár nevelési tanácsot hány pofonnal nevelné meg a lánykámat toporzékol,veri magát,szaladgál vagy éppen sikít.Ma már edzettebb vagyok lelkileg ,de még mindig megviselnek az emberi "butaságok",de a döntésemet hogy nevelem a gyerekeimet és főleg a két kicsit akikről szó van ,soha nem bántam meg hogy vállaltuk őket annyi mindenre megtanítottak ,és az a szeretet amit ők sugároznak felénk őszinte és pótolhatatlan.

A hallássérültek csoportját sokan egy kalap alá veszik a szellemileg elmaradottakkal :(

Ez is láthatatlan...

Az integráció egy direkt felülről jövő utasítás, mert nem veszi figyelembe a fogyatékossággal élő egyén személyiségét és az erőszakos beillesztés nem sokat lendít. Inkább az inklúzió híve vagyok, mert a mellérendeltségi viszonyt előnyben részesítem.

Együttérzésem minden fogyatékkal élő személynek és családnak a mindennapi küzdelem miatt az elfogadtatásért.

Néha elég lenne egy kedves szó, ugye?

Bocsi, ha hosszú voltam.

A gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint azt gondolnánk. A felnőttek nagyobb ügyet csinálnak ebből. Ezért alakul/t ki ez a szégyenletes viselkedés. A szülő tanítja meg így viselkedni a gyermekét. A kisgyerek azt fogadja el, amit lát.

Amit sikerült három hozzászólásban leírnom, az mind tapasztalaton alapul.

*tanítónő

És amikor egy drogos vagy alkoholista részegen megy veletek szemben kikerülhetetlenül, a mai fiatalok csoportba verődve, huligánkodva vonulnak végig, a lányok mindenüket közszemlére téve, botrányosan viselkedve ordibálnak akkor azt hogy kezeled le? Vagy ezek természetesek?

Nem értek veled egyet. Down-szindrómás kislányom van. Mivel ez értelmi fogyatékkal jár, le van maradva korosztályától. Három éves és két éves szintjén teljesít. Most normál bölcsődébe jár. És nagyon sokat fejlődik, mert látja az egészséges csoporttársaitól, hogy hogyan is kell a dolgokat csinálni. Tőlük tanul utánozva. Az egy év alatt, amit a bölcsiben egészséges társai között töltött hatalmas fejlődést eredményezett. És nehogy azt hidd, hogy otthon nem foglalkoztunk vele! De kellett a hasonló korosztály. A gyerekek nem foglalkoztak azzal, hogy ő más. Egy-két alkalommal szóltak a nevelők a gyerekekre, ha erősebben lökdösték vagy éppen verték volna. De úgy gondolom, ezt akkor is megtették volna, ha történetesen ezt egy egészséges gyermekkel teszi.

A te felfogásod szerint akkor a beteg, sérült gyermeket a játszótérre se vigyem ki tíz éves koráig, mert esetleg az egészséges gyerek valami számára különöset lát? A te értelmezésedben amikor a sérült, fogyatékos gyerek valami nem elfogadottat produkál akkor az óvónő, tanítőnő vigye gyorsan másik terembe, hogy az egészséges gyerek ne lásson olyat? Akkor hogy tanulná meg azt kezelni? Mit csinálna, ha az utcán látna olyat?

Hidd el, hogy amikor fejlesztésre és gyógytornára visszük a gyerekeinket nem egészséges társai között van. Az esetlen lépéseiket, küzdelmeiket nem látják. A többi meg az élet része, és meg kell tanulni kezelni.

Felvet ez a téma messzebbi kérdéseket is, amik pedig visszavezetnek az itt említett problémához.

Mégpedig az integráció kérdése. Az együtt nevelés, meg a nem együtt nevelés...

Felvetődött itt is, de más fórumokon még többet, hogy "félnek", undorodnak a "fogyatékosoktól". Tulajdonképpen ez valahol érthető, ne tegyünk úgy, mintha ez nem lenne kicsit szokatlan, kicsit furcsa. Persze ez sokszor nem is a valós kép alapján, hanem a sztereotípiák alapján alakul ki (mint a 15.hsz-ben írtam), de mégis van.

Ez úgy enyhíthető - persze évek alatt - társadalmi szinten, ha már a gyerekek korán kezdenek ahhoz hozzászokni, hogy vannak, akik kerekesszékkel élnek, van, akiknek a fülében hallókészülék van, és mondjuk úszásnál, ha kiveszik nem hallanak, és vannak, akiknek mindig egy rajzolt napirendet kell a kezükben tartani ahhoz, hogy el tudjanak szünetben menni wc-re..

Mindezzel együtt - szerintem a legtöbb ténylegesen sérült gyereket nevelő szülő egyetért - a teljes integráció sem lenne jó. Tehát nem kell mondjuk óvodában feltétlenül látnia egy egészséges gyereknek mondjuk egy Pethő intézetes gyerek első esendő lépéseit, hasraeséseit, vagy nem kell látni, amikor a fiam enyhe értfogy-os társa a szoba közepére kakil, vagy éppen a fiam közli, hogy meg fogok őrülni... és mivel még nincs módszere a levezetésre, elkezd rohangálni, rázkódni, stb...

Ezt ugyanis még nem kell tudni kezelni egy óvodás, kisiskolás gyereknek. Tényleg nem kell, és nem csak azért, mert lelassítja mondjuk az órát, és Pistike 8 angol szóval kevesebbet fog tudni, hanem mert egy egészséges gyerek se érett erre 10 év alatt.

Addigra meg a sérült jól használja a mankót, az autista a napirendjét, a vak az írógépét, stb..

Szóval az ideális az lenne, ha óvodában, kisiskolában egy épületben, de külön csoportokban, osztályokban zajlana a munka. Tehát a folyosón, ebédlőben lássák egymást, lássák, hogy van keresesszékes is, legyenek rövid, irányított közös programok, de még a napi "kínlódással" ne kelljen együtt élniük. Aztán felsőtől már lehetne vegyes osztályokat csinálni. De akkor már nem lenne szokatlan sem a látvány, sem az, hogy egy kerekesszéket meg lehet tolni, és a benne ülővel is lehet ugyanolyan jót röhögcsélni, mint bárki mással.

Persze ez hihetetlenül vágyálom, hiszen nagyon sok gyereknek még a nappali ellátása - semmilyen se - megoldott, nemhogy közelítenénk bármiben is az ideálisat..

De legalább sejtjük, mi lenne a jó. Sok kárt tesznek azok, akik a teljes integrációt hangoztatják, akár a sérültek, akár a szociálisan lemaradottakkal. A mindegy, ömlesszük össze őket nézet csak ellenállást, további szakadékot, és rémült szakembereket eredményez.

A fokozatos megismerés viszont elkerülhetetlen lenne az integráció további megvalósításához.

És ez talán fontosabb nevelési tényező lenne a gyerekeknél, mint a 15 helyett 17 angolóra. Csodákra lenne képes.

Szerintem London tenyleg a nyuzsges es a tomeg miatt ilyen. Mi "kisvarosban" elunk, itt semmi gondom nem volt eddig.

Az orvosi ellatas ... ezt nem kommentalom, emberibb, humanusabb. De tudasban sehol nincsenek , ez teny.

Ovi ? Draga, de nagyon jo. Bar Detti iskolat kezd szeptembertol , most nem jar oviba.

Tomegkozlekedni nem szoktam, kocsival jarok, kisvaros leven vannak helyi buszok, akarmikor mentunk, nekunk mindig segitettek. A fogyatekkal elok helyet fenntartottak, ha leultek a babakocsis reszre, akkor is azonnal felalltak, ha babakocsival szallt fel valaki. Nem tapasztaltam soha, hogy huztak volna az arcukat emiatt.