Az élet utolsó éveiben (beszélgetős fórum)

Veled értek egyet. Sose értettem, miért van valakinek szüksége a vallások bármelyikére.

Nem félek a haláltól. Az élet része, olyan természetes, mint a születés.

Voltam már a közelében, több napig, eszembe se jutott imádkozni. Egyszerűen ez a késztetés hiányzik belőlem.

hm.

a hit az bizonyosság is - nyilván a bizonyossághoz utak vezetnek, úgy léptem rá évekkel ezelőtt, hogy megbizonyosodtam ... az ellenkezőjéről :) De ez hosszú történet.

én a materializmustól roppant szomorú leszek. Te nem? és mi a baj a szubjektivitással? csak kérdezem, nem tudom elképzelni, mert az olyan jó!

Én semmiben és senkiben sem hiszek. A szó "hit", egyszerűen nem szerepel a szótáramban, -szinte- soha, semmilyen vonatkozásban nem használom.

Nem tudok ugyanis HINNI, csak megbizonyosodni valamiről vagy annak ellenkezőjéről - azaz TUDNI vagy nem tudni.

Jó pár évvel ezelőtt kezdett kialakulni bennem ez a kőkemény materialista világnézet, amit cseppet sem bánok, mert a dolgok, helyzetek ennek köszönhetően leegyszerűsödnek, átláthatóbbá válnak, mert egyre több szubjektív tényezőt tudok ennek köszönhetően kiszűrni.

A hitről én is sokat szoktam gondolkodni,főleg azon mi hajtja azt aki vakon hisz és mi akadályozza azt aki tagad mindennemű hitet.

Hogy értsetek engem én valahol a középmezőben vagyok,van hitem de nem gyakorlom,ismerem az imádságokat de nem használom rendszeresen,a tízparancsolat az amit úgy látom minden embernek ismernie kellene és betartani.Azok is elgondolkodtatnak akik hitet váltanak,nem saját elhatározásukból,hanem rábeszélésre.Falu helyen akaratlanul is,szinte hetente havonta elhalálozás is vegyül a mindennapokba,ismert,kevésbé ismert emberek távoznak el,akikkel az ember élete során,ha csak köszönés formájában is,de egyszer biztos összefutott.Szerintem nagyon sok tényező befolyásolja a valamiben való hitet.

Ezért is írtam, hogy jó azoknak az embereknek, akik másként fogják fel.

Én ateista vagyok; nem hiszek a túlvilági létben sem. Gyereket nem akarok, így nem lesz kire hagynom az "életművemet". De ez csak és kizárólag az én problémám, én is fogok megbirkózni vele.

A mai öregek sem új bőrök :) Talán a mostani generáció, amikor megöregszik Iphone-nal a kezében, elszigetelten.

Hit vagy nem hit, szkepticizmus, tagadás, miegymás. Weöres írta egyszer: "Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra"

Erősen hiszik, tudják, hogy van egy msáik élet, ami az örök élet, Isten jelenlétében.Ezért derűsek.Ezért nincs félelem!"

Nem értek egyet ezzel!

Talán a régi öregek ilyenek voltak, de a maiak tuti nem.Az öregkori kinlódó/szenvedő betegségeket nem is emlitem.

Ki hisz vagy nem Istenben, az is egy másik téma

Én szkeptikus vagyok ebben.

Lényegesen eltérünk az eredeti témától, de nem hagyhatom említés nélkül Sinkovits Imrét, ha már a jellegzetes hangú színészekről beszélünk. Imádtam a hangját...

[link]

De kell Gáti Oszkár hangja is!

OFF de félelmetesen borzongató ez is

[link]

Erre szavam sincs... :'-(

És az a zene, a Schindler's List soundtrack!... Nem mondok semmit, mert ezt a tökéletességet a szavak csak elrontanák.

Márai fogalmazza meg a legjobban!

[link]

Szépen leírtad. Sok dologban magamra ismertem.

Az öregedés, az elmúlás, a leépülés tragédia. (Maga a lét is az.) Jó annak, aki nem így gondolja...

Boszi gratulálok, végre egy elgondolkodtató cikk!!

Csukotszemmel, nagyon jó volt olvasni a hozzászólásodat.

Mindkettőtök írásához van hozzászólni valóm, csak most nincs időm leírni.

Már egy ideje, talán a kisfiam születése óta kavarognak bennem is ezek a gondolatok...

Köszönöm, hogy leírtátok és összegeztétek őket! (Katinkaboszi és csukottszemmel)

Nagyon jó a cikk!

Amúgy nem hiszem, hogy a fiatalok többsége lenézi az öregeket, csak nehéz megérteniük egymást, nagyok lehetnek a különbségek, tisztelet a kivételeknek!

milyen furcsa is, hogy én mindig féltem, vagy csak eluralkodott rajtam, nem tudom. Amikor dédi nagyonöreg volt és összetöpörödött a kék linóleumos alacsonymennyezetű házban, akkor. Hogy kongatta a zöld fazakat a tejberizshez, főzött magának és nekünk. Az ablakban ketyegett az óra, akkor sem szerettem az órák ketyegését, főleg este, mikor mind az öt-hat ketyeg lassan és gyorsan, csak az van és a csend és nem lehet elaludni tőle. Akkor kinéztem az ablakon a szőlődombokon túlra, ő ült a kereveten és arra gondoltam, nagyon szomorú lehet az öregség. Aztán nem gondoltam többet rá huszonöt éves koromig, amikor szembenéztem mindennel és beálltam nővérkedni az öregotthonban.

Aztán, amikor megszülettek a gyermekeim, akkor kezdtem megint félni. Amikor a hátam fájni kezdett két terhesség után és 26 voltam és elvesztettem a lányos rugalmasságom, akkor. Aztán a szülőágyon, mikor a Középső útnak indult belőlem, akkor én is útnak indultam magamból, egy pillanatra, nem vesztettem el az eszméletem, csak, mintha kiszálltam volna egy kicsit, odaátra, majd valamilyen örvényszerű úttal ismét vissza. És a minap is, amikor a csillagokat bámultam, újra pedzegetni kezdett az érzés. Mindig a tarkómból jön, szétkúszik a testemben, előbb a fejembe, az arcomba, a szívembe, és a végtagjaim is hidegek lesznek tőle. Talán a csillagok miatt van, talán egyéb, valami más, hogy eszembe jut, hirtelen bevillan a parányiságom. Az én parányiságom. És a tárgyak körülöttem, ahogy elrendezve állnak, mozdulatlanul, ahová én raktam őket, úgy. Hogy ezek, az ajtó is, az ablak is, a szekrény is, apró ékszerek a dobozban, mind úgy áll majd, nem változik semmi, ha én egyszer meghalok. És ez olyan könyörtelen, könyörtelen az egész. És megint félni kezdtem, furcsán félni, megint ez a gondolat, az a pillanat, hogy vajon milyen lehet. Biztos a Lélek olyankor valahogy másképp van, másfajta állapotban, ha útra készül, és le kell küzdenie az indulást Leginkább a testnek. Vagy a testtel együtt. Hogy beszippant valami, elránt magával, vajon gyors lesz-e, szédülni fogok, fázni fog a lábam, összepisilem magam, vagy csak úgy örvénylek... hogy elégedett leszek-e azzal, amit kaptam, akarok-e menni vagy csak beletörődöm, hogy mindent itt hagyok, ennyi volt, egy egész életnyi boldogtalanságban-boldogságban, ezeregy dologgal és érzéssel, nem rajtam múlik már semmi, mert sokkal erősebb nálam. S hogy mivégre van mindez, hogy az élet egy előszoba, mivégre hát, ha úgyis egyszer vége, van-e cél vagy valami másik, hogy újra élhetek-e valahol máshol, egyszer, vagy ez az egyetlen, amit kaptam, az örökkévalósághoz képest semmi. És milyen lesz az a pillanat, amikor kiránt messzire, amikor az utolsó levegőm is elfogy, micsoda színeket látok majd, fájni fog-e egy kicsit, s hogy lesz-e valamilyen körülvevő feltétlen Szeretet, gondoskodás, kellemesség, hogy ne féljek... vagy csak amolyan madáchi magány, hogy fölékerülök a világnak, minden olyan nagy, olyan végtelen, nincsen ruhám, csak a lelkem, ki érti ezt, mert én nem. Hogy érzem-e majd, ha megérkezem valahova, hogy hazajöttem, ahová való vagyok? És a gyerekeim. Hogy életet adtam nekik és odaadtam a halált is, nekik is, ahogy én, majd ők is egyszer, és, hogy nem tudom ettől őket megóvni, egyszer nekik is kell majd, s hogy ők egyedül lesznek-e vagy lesz mellettük valaki, aki fogja majd a kezüket.

Valahogy rendet kell raknom magamban. Még 50 éves korom előtt. De nem tudom, hogyan kell. Szeretném egyszer, ha olyan nyugodt lennék, mint azok az öregek, akik a padon ülnek a ház előtt a szomszéd utcában, két öregasszony mindig együtt, macskákkal, előttük tulipánok virítanak, nekem hangosan köszönnek és szólnak, menjek oda, szakajtsak a virágokból, rakjam vázába és néha betotyognak a házba, ha kezdődik a kedvencműsor vagy látogatóba jön a kamaszunoka, aztán intenek könnyedén a kapuban, ha már mindenki hazamenni készül, és este van, fölkapcsolják a villanyt, pöszmögnek, majd leoltják, aludni térnek egyedül, és nem félnek. Vagy lehet, ők is pont így félnek a takaró alatt....