Anyák napi történet

Ha közeledik egy családtag születésnapja, már jó előre elkezdünk gondolkodni az ajándékokon és felköszöntésen. Próbáljuk kitalálni, hogy minek örülne. Megkérdezzük, vágyik-e valamire, van-e kedve és ideje idén az ünneplésre. Ha minden összejön, nagy bulit csapunk. Drága étterembe megyünk, és messziről hozatunk lehetetlennek tűnő ajándékokat (például télvíz idején nemes rózsatöveket). Ha nem akarnak a dolgok összeállni, és nyögve-nyelve vergődünk felette, mert a családból – a körülmények miatt – senkinek nincs se ideje, se kedve, se inspirációja megszervezni egy ünneplést, akkor a felhajtás elmarad. Az ünnepeltnek pedig bevásárlás közben választunk valami kedves apróságot, vagy kap egy csilli-villi gifes üzenetet.

Ahhoz nyilván extrém jajnak-bajnak kell történnie, hogy valakiről teljesen megfeledkezzünk, de sajnos ilyen is előfordult már az évek alatt. Mi pedig ezt is képesek voltunk fájdalommentesen feldolgozni, mert a szeretetünk egymás iránt nem megkérdőjelezhető.

Ma reggel virágba öltöztetett szívvel ébredtem, hiszen anyák napja van. Korábban keltem, mint a családom, bár sosem tudok olyan korán kelni, hogy a lányomat megelőzzem. Dorothy – főleg vizsgaidőszakban – korán fekszik és korán is kel, már hajnalban kidobja magából az ágy, mert tanulnia kell. De rólam még sosem felejtkezett el.

Felkelés után tehát az volt az első dolgom, hogy megnézzem a telefonomat. Biztos voltam benne, hogy valami szívmelengető anyák napi üzenet vár majd a lányomtól. Csalódottan vettem tudomásul, hogy egy sort sem írt. Sebaj – gondoltam – még biztos a tanulás foglalkoztatja, de később majd bepótolja a mulasztást.

Szokásomhoz híven – még pizsamában – kimentem a kertbe, hogy a növendék pipikéimet megitassam, körülnézzek a növényeim között, és begyűjtsem a következő napok legsürgősebb kerti tennivalóit. Mikor bejöttem, ismét ránéztem a telefonomra, de Dorothy továbbra sem üzent. Közben felkelt Noel is – a kisfiam –, aki a szimpla hétköznapokon is szerelmes versek és mezei virágcsokrok tömkelegét zúdítja rám, de ő sem köszöntött fel anyák napján. Őszintén elszomorodtam, hiszen mindig olyan boldoggá tesz az a gyöngéd figyelem, amivel kifejezik felém a szeretetüket.

Mikor elmúlt dél, és kezdtünk belecsúszni a délutánba is, egyszer csak nem bírtam tovább, és felfakadt belőlem a reggel óta gyűjtögetett szomorúság, amiért senki még csak nem is gondol rám ezen a jeles-kedves napon. Keserűen, foghegyről vágtam oda a férjemnek, mintha ez is az ő hibája lenne:

– Engem ma, anyák napján még egyik gyerekem sem köszöntött fel!

Mire ő és a kisfiunk egyszerre válaszolták, csodálkozva:

– Mert ma még csak szombat van!

Ezen aztán mindannyian jót nevettünk...

Később Noelnek, az én drága, érzékeny lelkű kisfiamnak mégis megesett rajtam a szíve, és kis idő elteltével megállt a szobám ajtajában, majd kezeit az égnek emelve hangosan felkiáltott:

– El fogsz olvadni az anyák napi ajándékodtól! Egyszerűen nem bírom ki holnapig!

És a kezembe nyomott egy pompásan felcicomázott, anyák napi borítékot, amivel egy csapásra elűzte a délelőtt undok hangulatait.