Angyalok, égiek kísérik az életemet (beszélgetés)

Az állat nem csak hideget és éhséget érez.

Hogy holnap mit eszem ebédre, azt én se tudom. :D

Ezt azért nem lehet ilyen kategorikusan kijelenteni.

Még azt sem merem állítani, hogy csak az emlős állatok éreznek-gondolkodnak.

Sokkal kevesebb a különbség köztünk és az állatok között, mint a hasonlóság.

Ha pedig az ösztönömet figyelmen kívül hagytam, mindig rápacsáltam!

Az egyébként olyan szimbolikus dolog. A tao szerint is az az ideális állapot, mindig a jelen pillanatban lenni.

De mivel ezt leginkább az állatok tudják megvalósítani, azért elgondolkodtató, hogy talán mégis mi tudunk kicsivel többet... Már ami a múlton való töprengést illeti. A jövővel azért az állatok is foglalkoznak, lehet hogy tudattalanul. De amikor súlyt szednek magukra tél előtt, vagy a madarak fészket építenek, mégiscsak a jövő miatt teszik. :-)

A jelen az tényleg nem határozok közötti, de mivel az szigorúan véve mindig csak az adott pillanat, abban nem lehet gondolkodni. Abban csak élni lehet.

Én nem érzem a jelent ennyire határok közöttinek, és nem is kapaszkodom bele.

Nap mint nap kapok valamit, és örülök neki.

A saját kis emberi dolgaim között csak azzal a feladattal kell foglalkoznom, amit régebben eléggé nyilvánvalóan megkaptam. Még mindig van rajta mit dolgozni.

Nem is lehet állandóan, folyamatosan foglalkozni egy problémával. Sosem foglalkozni vele, csak szándékosan vagy szórakozottan "elkalandozni" szintén nem lehet állandóan.

Valahol a kettő között. :-) Ha tudod, mi a probléma, már az is pozitív. Van aki nem tudja...

Csak a jelenben lehet tenni valamit, de az már a jövőbe mutat, és arra is gondolni kell, a jövőben mit akarok elérni. Átgondolni, tervezni, meghatározni a fő vonalakat, de ez ne ábrándozás legyen... És ne is valami kínos törpölés. Csak pár pillanat...Igazad van, érdemes azzal foglalkozni, ami ott van az orrunk előtt. :-) A fájdalmas emlékek idővel úgyis feldolgozódnak. De időt kell adni nekik.

Kezdem érteni, mire gondolsz.

De ha én béna voltam, szerintem tudtam hogy az vagyok, például mindig túlságosan tekintélytisztelő voltam, annyira nem kellett volna.

Nem álltam ki magamért, időnként alulértékeltem magam. Végülis ezt is tudtam, és túlfényezni tényleg nem szeretek.

De olyasmi, hogy én x ideig valamit tévesen ítéltem volna meg és amikor erre rájöttem akkor összeomlott a világom, olyan nem volt, nem tudok róla.

A traumákat tisztességgel megéltem, nem menekültem, csak addig hagytak nyomot a lelkemben amíg az szerintem teljesen normális, nem vagyok hajlamos semmit sem elfojtani.

Nem szenvedek attól, hogy őszintén figyeljek befelé, az nekem nem nehéz hanem természetes. Mindig is ezt csináltam.

Ja, és nincs olyasmi amiben én szentül hiszek. :-)

A tao a kedvenc szemléletmódom. Hagyjuk a szellemet szabadon, ne kötődjünk semmihez.

Egyébként az életed másról is szól, mint erről?

Priviben is válaszolhatsz.

Ha az őszinte szándék megvan, az már egy jó pont és előre visz, önmagad megismerése felé. De vannak olyan dolgok, amikkel nem merünk szembesülni, mert akkor be kéne ismerni magunknak, hogy hülyék vagyunk. Vagy traumákat kéne újra átélni, mert azokat se véletlenül temettük el magunkban jó mélyre. Csak egy példa. Mondjuk 10 évig, vagy egy fél életig szentül hittél egy dologban, arra építetted az életedet, ahhoz igazodott a személyiséged, meg ahogy láttad a világot és egyszercsak kiderül, hogy egy nagy baromság és csak áltattad magad. Akkor egy világ omlik össze benned, mert arra építettél mindent, ha tudatában vagy, ha nem. És ez egy fájdalmas katarzis lehet. Bár ki hogy éli meg. Igazából ez egy pozitív dolog, mert az igazság felszabadít akkor is, ha a fél életed megy a kukába, mert értéktelenné válik a számodra. Éppen ez a fájdalmas benne, a tudatlanság, hogy nem szembesültél időben. Ez egy teher. Sok olyan dolog van a tudatalattinkban, ami irányítja az életünket, csak azt nem látjuk. Pont ezért tudatalatti. De más néven sötétség, vagy becsapottság. A legtöbb ember tudatlanságban él. Szerintem pont azért vagyunk itt, hogy eloszlassuk a sötétséget legalább magunkban.

Mi magunk alkotjuk a gondolatainkat, de valahol mégsem, mert ott van a tudatalatti és nem tudod, hogy az a gondolat miből bontakozott ki, milyen szándékból, milyen élményből... Mert ha egy rossz élményt élsz át újra és abból táplálkozik az a gondolat, de annak nem vagy tudatában, az máris nem igaz. Mert ha magadba nézel, akkor lehet, hogy átértékeled. És minél többször nézel magadba, annál többet változol. Csak az emberek nem szeretnek magukba nézni. Mondjuk nem is könnyű. Szenvedéssel és erőfeszítéssel jár, mert túl sok a kísértés, hogy ne magadra figyelj, hanem a külvilágra.

Nem izgulok. :-) Nade komolyan gondolod? Hogy a lehető legőszintébb szándékunk mellett is mindig csak hülyítjük, becsapjuk magunkat? Ez rendkívül szomorú lenne.

Tisztában vagyok vele hogy én nem tudhatok mindent, a testemről például biztosan nem, nade a gondolataimról - miért ne tudhatnék? Azt amit én alkotok?

Azt már nem írom, hogy amit az én agyam alkot, mert kicsit megrendült a "tudásom" a Balogh Béla könyv után. Szerinte nem az agy alkotja a gondolatokat. Az csak egy adó-vevő. :-)

A tudatlanság egyben becsapottságot is jelentene?

Az emberiség folyton átdobta magát, milyen sokáig gondolták például a földet laposnak és mozdulatlannak, szegény Giordano Bruno.

Az amit ma igaznak hiszünk, holnap megdönti valami másik felfedezés, jó.

De amit én magamról kristálytisztán tudok és hiszek is, az miért ne lenne igaz?

Kényelmes természet vagyok, de nem fogom azt mindig valami objektív dologra. Ha nem tudok fogyni, nem valami hormont vagy akármit teszek azért felelőssé, hanem magamat.

Satöbbi.

Kifejthetnéd akkor, hogy mire gondolsz.