A szerelem az szerelem :) (beszélgetős fórum)

(Esküdni mertem volna, hogy férfi vagy! 🙂)

Sok erőt, hitet és kitartást kívánok!

Ne veszítsd el a reményt!

(Halljunk ám felőled! ☝️)

Gondolom, Te, mint beteg, ugyanúgy "belepakolod" a részed a kapcsolatba.

Lehetőségeidhez képest nyújtod, a tőled telhetőt.

Nem vágod hozzá a poharat, ha uram bocsáss, hideg a kave, nem ellenőrizgeted, nem nyaggatod feleslegesen.

Ez így működhet is.

Baj akkor van, ha nincs egyensúly, mert abba bizony bele lehet roppanni.

Akkor meg is valaszoltuk ( nem 1*) a nyitó kérdést 😉

Viccet félretéve. Igen, az elfogadason van a hangsúly, DE nekünk is tennünk kell érte, hogy elfogadjanak!

Szerintem ők tudják!

[link]

Szerintem a szerzett fogyatékkal élők nem betegek, csak valamilyen módon fizikailag korlátozottak a korábbi életükhöz képest. És itt most a balesetben sérültekre gondolok.

Igen, lelkileg is sérül és ha ezt nem tudja feldolgozni, elsősorban magát a továbbiakban így elfogadni, ezzel együtt élni, akkor nagyon meg tudja keseríteni a környezete életét.

Persze ez csak az egyik változat.

A másik, mikor nem beszélnek a történtekről, csak azt bizonygatják, hogy mennyire szeretik egymást továbbra is. Nem dolgozzák fel, nem mondják ki. Maradnak ebben a helyzetben hosszú évekre, ahol már rég nincsenek érzelmek csak megszokás.

Aztán biztosan van olyan is, ahol igaz szerelemmel szeretik egymást. Elfogadják, hogy ez történ, egyikük így él tovább, de ez nem befolyásolja az érzelmeiket.

Csak egy szerelmes ember boldoggá szeretné tenni a párját. Az a kérdés, hogy valóban boldog-e a másik mindkettőjükben ott fog munkálni. Ez is vezethet szakításhoz.

Még az 50 hez van pár évem, ennyit a nagyi testről :)

Nem okolom magam, nincs miért :)

Ha jön a fehér lovon a herceg csak észreveszem :)

Sok ilyen erős nagymama kellene, aki nyafi helyett önbizalomra tanítja a fiatalokat, szembe nézni az élettel és nem hátat fordítani neki!

Kívánok neked a "fogyatékosság" ellenére is nagyon sok boldogságot, jó egészséget!

Nem értem miért hisz mindenki pasinak. 🤔

Nő vagyok.

Kedves Anonim!

Nagyon együtt érzek veled, és nagyon tetszik a hozzáállásod.

Így, hogy írtál magadról, persze jobban elképzelhető az életed és a lehetőségeid.

Ha ilyen pozitívan állsz hozzá, akkor úgy lesz, hogy ami késik, az nem múlik :)

És nem vigasztalásképp, de azt gondolom, hogy ha eddig nem találtál párt, akkor szerintem az nem a lábad hiánya miatt volt, tehát ezért ne okold magad és ne keresd a hibát magadban.

Szerintem egy nagymama korú nő testét picit nehezebb elfogadni egy férfinak, még két lábbal is, mert hát valljuk be: az a bőr már nem olyan hamvas, stb. Könnyebb annak, aki együtt jutott el a nővel ebbe a korba (nem merem írni, hogy együtt öregedtek meg, mert manapság egy nagymama még nem öreg:)), de valamennyi zsáknak megvan a maga foltja, még ha nehézségek árán is :)

Szerintem a pasasoknak könnyebb végtaghiányosan párt találni.

Nem tudom miért, de nekem ez a tapasztalatom.

Persze nem kis pikirtséggel írtam, azért volt ott a szmájli .

Egyetértek veled, és én hiszek abban, hogy mindenki előtt ott a lehetőség, hogy elfogadja magát, de ehhez, ha kapcsolatban él, akkor nagyon kell a másik fél segítsége és támogatása, mert abban a kapcsolatban (ahogy minden más kapcsolatban) nem én+te van, hanem MI.

Örülök, hogy így gondolod a lábát. A tapasztalataim mást mutatnak. Szerinted egy férfinak vagy nőnek "könnyebb"?

Én nem találom borzasztónak egy kár vesztett vagy így született ember látványát.

Kedves Mindenki!

Köszönöm, hogy érdekel benneteket a téma. Végtag vesztés előtt volt házasságom, nem emiatt lett vége. Anya, nagymama vagyok :)

Mióta ezt a létet élem, mely nagyon sok pozitív dolgot hozott az életembe, egyedül a szerelem ami elkerül.. De ami késik nem múlik.. Reményeim szerint :) A kérdés nem öncélú, hisz nagyon sok fogyatékkal élő ismerősöm jár hasonló cipőben csak nem beszél róla. A kommentekből kitünk sokan nem is tudják hogyan álljanak egy ilyen kapcsolathoz, ami sok esetbe a jó kommunikáció hiánya mind a két fél részéről. Illetve, hogy mind a fogyatékkal élők mind a többségi társadalomnak nyitottabbaknak kellene lenni egymásfelé.

Nyilvánvalóan nem mindenki menekül. Persze, az igazat megvallva, a munkatársam megtanulta egészségesen kezelni a fogyatékosságát és mindent megtett, hogy amije megmaradt, az működjön.

Mondjuk láttam negatív példát is, de ott az illető erősen túlkompenzált, és inkább ez volt a probléma.

Szerintem a kulcs, mint sok minden másban is, hogy mennyire fogadjuk el magunkat.

Nem tudom, nem tudom ebbe a helyzetbe beleélni magam, nem tudom elképzelni egyik oldalról sem.

Nem tudom, hogyan tud egy elhagyásból kilábalni egy amúgy is testi/lelki sérült ember, nem tudom, hogy aki megy, el tud - e számolni a lelkiismeretével valaha is, mert ha nem kontorfalazunk, akkor mégiscsak egy beteg embert hagyott magára a sz@rban ...

Nem látok más megoldást, csak az egymásra utalt tenni akarást.

Azt írod, hogy a látványt nem tudják elfogadni.

Lehet, hogy azért mert benne élek, de a láb hiány nem borzaszt .

A kar szerintem rosszabb látvány.

Ha szeretnél magad mellé párt, így is meg fogod találni.

Egy ideig igen.

De ha nincs változás, csak az örökös viták, hisztik, veszekedések?

Köszönöm, de nem kell, mert ott még nem tartunk.

S a fórum FI megoldásáról szól:-)