Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Egyéb témák » A művésznő esete a kobratulajdonossal III cikk

A művésznő esete a kobratulajdonossal III


A művésznő formás kis bokáját megcsodálta egy éppen arra járó idősebb úr.

Na pont ez hiányzott még csak a művésznő elgyötört lelkének. Idegei elpattantak, mint egy túlfeszített húr és kiöltötte a nyelvét az idősebb úrra, aki a bokáját merte megcsodálni.

A művésznő esete a kobratulajdonossal III

Előzmény:

A művésznő esete a kobratulajdonossal I.

A művésznő esete a kobratulajdonossal II.


- Maga meg mit bámul itt? -förmedt a művésznő a megrökönyödött idősebb úrra.

Most hirtelen minden dühét a bámulóra zúdította még nagy hamarjában azt is odalódította neki, hogy:

-Vén kecske magának se nincs jobb dolga mit fiatal hölgyeket zaklatni. Fújjj, hogy micsoda undorító alak maga...

S azzal a lendülettel felpattant a padról és sietős léptekkel elindult a színház felé. De előtte még mérlegelte pár pillanatig, hogy felképeli az idősebb urat is, mint a kobratulajdonost, de azt már erős túlzásnak érezte. A bámulás bűne nem állt egyenes arányban a kobratulajdonos bűnével ezért ezt most elhagyta a jelenetből.

Az idősebb úr megnyúlt arccal sóbálvánnyá meredten bámult utána.

De mit törődött már azzal a művésznő! Felőle aztán gutaütést is kaphatott volna ott helyben az idősebb úr, az se hatotta volna meg.

A kobratulajdonos visszasompolygott a színházba. A művésznő odabenn futkosott fel-alá kipirult arccal. Sehogy se tudott felülkerekedni a történteken.

Amikor meglátta a kobratulajdonost orrcimpái kitágultak a dühtől és orkánként söpört végig a színpadon, hogy mielőbb elhagyhassa ezt az elátkozott helyet. Saját magát mindig ártatlannak és tisztának képzelte! Soha se gondolta volna, hogy bemocskolódik egy napon. Ráadásul a cigányasszony el is átkozta... Most már aztán mi jót várhat az élettől?

A kobratulajdonos még időben észhez kapott, és sebesen a művésznő útját állta mielőtt az elszökhetett volna előle. Megragadta a karját és magához húzta.

- Ne merjen hozzám érni! -sziszegte a művésznő hideg hangon.

- Jaj, de erkölcsös lett valaki...pedig ...

- Maga szánalmas majom! Mit képzel rólam, hogy én...

De a művésznő nem mondhatta végig a becsmérlő beszédét, mert a kobratulajdonos olyan erővel szorította magához, hogy kishíján elalélt a karjaiban. Próbált még ellenkezni, mint a foglyul esett galamb ki szabadulni próbál a macska karmaiból, de mindhiába. A becstelenség már tanyát ütött a lelkében.

Tudta jól, hogy hiába minden igyekezet, elveszett... végleg elveszett. A színház sokat látott ódon falai szemet hunyhatnak a történtek felett, de ő a művésznő, hogy tehetné ezt?

Gyűlölte gyengeségét, hogy valami szerelemféle ébredezett a lelkében a kobratulajdonos iránt.

A szerelem a gyengék játéka mindig így gondolta! Egyébként is csak puszta kémia... illúzió semmi több.

És most valami nagyon félresikerült! Végig robogott valami furcsa érzés a testén, szapora lett a pulzusa tőle, a feje meg egészen kábán ült meg a nyakán. Szinte beleszédült ebbe az egészbe. Megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá a művésznőn.

Minden idegenné változott!

Futni szeretett volna, menekülni innen, hogy levegőt kapjon, hogy ne érezze ezt a borzalmat, ami belülről mardossa. A szégyen erős lúgként égette a bőrét, a tüdeje megtelt valamiféle fojtogató füsttel, szemét savként mardosta az elfojtott könny.

A kobratulajdonos semmit se vett észre ebből, mert őt nem égette a szégyen, pedig éppoly bűnös volt mindenben, mint a művésznő. Benne egészen másféle tűz égett. Felforrt a vére a művésznő puszta látványától. Már nem volt szűkség semmiféle színjátékra! A művésznő egész lénye beette magát a kobratulajdonos bőre alá.

A művésznő sötét szeme beleveszett a kobratulajdonos égszínkék szemébe. Érezte tudta, hogy most meg kell halni... hogy ebbe most bele kell halni.

Behunyta hát a szemét és várta a halált!

De a halál sehogy se akaródzott érte jönni. Helyette az asszony tépte fel a színház díszes ajtaját.

Rögtön észrevette a kobratulajdonost.

S ím a gyanúja valósággá változott! Ott látta szemérmetlenül hűtlenkedő emberét ahogy a művésznőt tartja a karjaiban. Első pillanatban azt hitte káprázik a szeme, hogy nem jól lát. De, a látomás sehogy se akart szerte foszlani. Még a szemét is megdörgölte, hogy jól látja-e, amit az ablakon beszűrődő kinti fény oly sejtelmesen világít meg.

Miután a döbbenettől tátva maradt száját sikerült becsuknia, hatalmasat lélegzett a színház kissé dohos levegőjéből, és örült sebességgel robogott a színpad felé. Borultak az útjába került székek, kellékek, minden repült szerteszét.

Egyenesen a művésznőt vette célba. Belemarkolt a művésznő dús fekete hajába, és tébolyult módjára tépni kezdte. Mert hát ki más lett volna a bűnös ebben az egészben... szegény szerencsétlen kobratulajdonost csak levadászták! Ő semmiről se tehet csak áldozat! A kobratulajdonos döbbenten állt, mint egy kőszobor és értetlen arccal nézte a jelenetet. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel se fogta mi történik.

A művésznő meg mivel úgyis halni készült még az imént, úgy gondolta nem fejt ki semmiféle ellenállást. Rongybabaként billent hol erre hol arra, ahogy éppen az asszony rángatta, tépte.

Az asszony a dühtől megvadulva akkorát lökött a művésznőn, hogy az mellé lépet a színpadnak, és lezuhant.

Zuhanás közben nem érzett semmit, se félelmet, se haragot, se fájdalmat, se szerelmet. Csak az elmúlást érezte amire vágyott. Tudta, hogy nem élhet ily teherrel a lelkében.

Az asszony fentről elégedetten nézte a művésznő összetört mozdulatlan testét. Megérdemelte a büdös lotyó! Majd máskor nem kívánja meg azt, ami a másé! Karon ragadta a kobratulajdonost és vonszolni kezdte maga után kifelé a színházból.

A kobratulajdonos szeretett volna visszamenni, és újra belebámulni abba a szédítően éjfekete szempárba, ami még az imént az övébe mélyedt, de az asszony olyan erősen ragadta meg a karját, hogy nem mert ellenkezni.

Odakint minden élettel teli volt szikrázott a közeli szökőkút vize, az autók gondtalanul hömpölyögtek a nagykörúton, és senki se sejtette miféle dráma zajlott le alig pár perce odabenn a színház falai között.

A kobratulajdonos félúton kitépte karját asszonya szorításából és megindult vissza a színház irányába. Az asszony sebesen utána iramodott és becsimpaszkodott a karjába. Egészen közel hajolt hozzá és hideglelősen a fülébe súgta:

-Remélem meghalt!

A kobratulajdonos meggyorsította a lépteit, de az asszony lépést tartott vele és rezzenéstelen arccal közölte a kobratulajdonossal, hogy ha most visszamegy, ő fel fogja hívni a rendőrséget, és azt fogja mondani, hogy dulakodás hangjait hallotta kiszűrődni a színházból...aztán ha ott találják a kobratulajdonost majd lesz mit megmagyaráznia... már ha megtudja magyarázni a történteket.

Mindeközben a színház bejáratánál a cigányasszony telepedett le a szokásos helyén, hogy az arra járóknak jósoljon, vagy éppen átkot vegyen le bárkiről vagy tegyen bárkire. A színház díszes ódon kapuja sarkig nyitva ásítozott.

A cigányasszony kíváncsiságát felingerelte a nyitott kapu. Olyan ritkán hagyják nyitva. S mivel kedves szórakozása volt besurranni hátha elcsíp valami jó kis előadást most is beóvatoskodott. Gyanús volt, hogy nincs itt semmi látnivaló mert túl nagy volt a csend mindenfelé. Ekkor odabent a félhomályban megpillantotta a művésznő mozdulatlan testét a földön heverni, mellette egy hatalmas fekete kandúr ült. Abban a pillanatban mikor a kandúr meglátta, hogy közeledik valaki felnyávogott. A cigányasszony kishíján összevizelte a bokáját a félelmében erre a szürreális jelenetre. Hamarjában keresztet vetett magára és minden bátorságát összeszedve közelebb lépett a művésznőhöz. A kandúr felbuzdulva a cigányasszony tétova mozdulatain elindult felé.

- Jájjj takarodj mán innét te borzalmas állat !- ripakodott a fekete kandúrra. Gyorsan kiköpött hátrafelé háromszor, és összeszedve a maradék bátorságát lehajolt a művésznőhöz, hogy levegye róla az átkot.


Néhány nappal később a művésznő gipszes karral meg enyhe agyrázkódással üldögélt a színház egy félreeső szegletében. Miután a cigányasszony levette róla az átkot már nem volt mitől tartania. A napfény barátságosan cirógatta szép arcát. Már nem gondolt szerelemmel a kobratulajdonosra. A nyiladozó szerelem tulipánbimbóit széjjel tiporta az asszony…

A kobratulajdonos engedelmesen ült asszonya mellette és szánta bánta bűneit. Persze legbelül, tudta, hogy ha széjjel is veri az asszony a fejét egy kővel akkor se fog kisétálni onnan a művésznő. Ő már örökre ott marad.




Írta: Sóvárgó Panni, 2021. október 18. 09:35

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook