A mostani 70-80 évesek mennyire tudják érzelmileg megérteni a fiatalabb generációt? (beszélgetős fórum)

egy nagyinak az borzasztó,ha azt látja az unokája vagy a gyereke szomorú,

a szivem szakad meg,ha azt látom hogy bánatos valami nyomja a lelkét,és én is addig faggatom,még el nem mondja,

össze tehetnéd kezed-lábad, hogy van aki törődik veled,

majd örülnél még neki ha valaki megkérdezné,

,,,hogy vagy kicsim,,,?

ne légy meglepve, ha egyszer azt mondja: csinálj amit akarsz.

közel a 70-hez elmondhatom, hogy nem vagyunk egyformák. gyerek koromban velünk beszélgettek a szüleink /bár rideg tartáson voltam/, de az asztalnál csend volt. mi az asztalnál beszélgettünk vacsora közben,vagy amikor nagyon kikívánkozott a fiaimból. de azt látom sok családban kiveszett a kétirányú komunikáció. a technika átvette ezt a szerepet, a gyerek hülyének nézi a szülőt/nagyszülőt -mit beszéljek veled úgysem érted-, ráadásul csak pénzforrásnak tekinti őket, anélkül, hogy tenne is érte valamit, mert az neki jár. ki kell ábrándítsam az ifjúságot. nem hülyültünk el teljesen, csak lelassultunk és olyan gondok foglalkoztatnak, amiket meg sem értenének, sőt nem is kíváncsiak rá, tisztelet a kivételnek. de ezeket meg kellett élnünk. én sem értettem a szomszéd nénit, míg nem kezdtem el az ő cipőjébe járni,de az még mindíg nem az ő útja. nem értettem, hogy mit nem ért, hogy mit foglalkozik velem, miért gondolkodik ennyire másként /begyepesedetten/ miért nem jó soha semmi amit csinálok. ma már tudom, hogy csak törődött velem és tanított. mindig is voltak és lesznek generációs problémák, de nem szabad egyoldalúan nézni a dolgokat. az új generáció sem érti a mi problémánkat. sőt nagyobb baj, hogy ha nem is érdekli.szóval nekünk is vannak még álmaink, vágyaink, ami néha nem sok. néhány kedves szó, egy ölelés - mert az unoka felülírja a józan gondolkodást és olyasmikre késztett, amit a saját gyerekeinkkel csírájában elfojtottunk volna. és nem vagyunk gondolatolvasók. csak akkor tudunk segíteni, ha tudjuk miben kell. ha kirekesztenek csak örlődünk a tehetetlenségtől.

Felnőtt már 2-3 generáció úgy, hogy a család életében nincs meg egy nagyon fontos dolog: a közös beszélgetés. Nincs rá idő, mindenki szalad, este holtfáradtan már mindenki örül, ha behúzódhat, elhúzódhat a többitől, és senki sem kérdezi meg a másiktól, mesélj, milyen napod volt, mi történt ma?

Az én gyerek koromban még hétköznap a közös vacsora (este 6-kor) vasárnap a közös ebéd (12-kor) és ott ültünk mindannyian, és elmondtuk, megbeszéltük az eseményeket. És az u.n. érzelmi jellegű problémákat, ha az nem tartozott mindenkire, majd külön-külön evés után beszéltük meg egyik vagy másik szülővel.

A lényeg, volt idő az ilyesmire, és ez olyan biztonságot, erőt, hitet adott nekünk, mert a családnál összetartóbb közösség nincs.

A nagynamádnak igaza van: orvosra szorulsz. Egyszer az a problemad, hogy nem érdeklődik irántad, utána meg az a problemád, hogy nem hagy békén. Döntsd el mit akarsz, hogy tőrödjenek veled, vagy ne tőrödjenek veled ?

De megfordíthatom a kérdést, a mai negyvenes generáció megérti a hetvenes-nyolcvanas gondolkozását ? Vagy csak a folytonos segítséget várják el.

Amint az a fórumaidból is kiderül, egyáltalán nem a nagymamáddal van a baj.

Van még rokonod, akivel nyűgöd van? Mert a tesódról már nyitottál, a nagyidról is, a barátnődről is.

Ki következik?

Igaza van a nagyidnak, nem vagy normális.

Én azt mondom, hogy ilyen korra sokak gondolkodása beszűkül és csak a saját problémájukkal vannak elfoglalva. Vannak akik szinte gyerekként viselkednek. A saját gondjuk a legnagyobb, nem tudják a fiatalabbak helyzetébe képzelni magukat. Ha belegondolunk 15-20 éve nyugdíjasok, nincsenek tisztában a mai viszonyokkal, nehézségekkel.

Persze vannak kivételek, de én látok ilyet is.

Sokakkal nem értek egyet.

Én 67-ben születtem a tesóm 66-ban, de nem hagytak minket sírni és mindig érdekel a családomban mindenkit, hogy mit érzünk.

Van néhány nénikém, akik elmúltak 70 évesek, de észre veszi és érdekli is őket, hogy mi van velünk. Nem, nem felejtenek el dolgokat (ez is genetikus jellemzően), sőt! van, hogy úgy érzem nem figyelt rám és teljesen ledöbbenek, amikor órákkal, napokkal, hetekkel később rákérdez:D

Igen, vannak problémáik, de inkább foglalkoznak pl. velem, mert addig sem kell a saját nyűgjeiken agyalniuk.

Szeretnek beszélgetni. A nagymamám 80 évesen halt meg és elég beteg volt az utolsó hónapokban, de a halála előtt 2 héttel még kíváncsi volt az új télikabátomra, a dédunokájára, stb.

Tehát, azt gondolom, hogy ha valaki nyűgnek érzi, ha pl. a nagymamája érdeklődik, akkor bizony vele van a baj és nem a mamával.

Én még messze vagyok a 70-től, de már most nem bírom, ha egy fiatal állandóan savanyú pofával közlekedik. Nem ez a megoldás a gondokra. Attól nem lesz jobb, ha hüppögve, magányosan, bezárkózva élünk.

Én azt tapasztalom, hogy az időseknek sokszor már nincs energiájuk foglalkozni mások problémájával. Meg vannak a maguk gondjai. Itt-ott fáj, a mindennapi teendők is egyre nehezebben mennek nekik, elfelejtenek dolgokat, stb...

Elég az embernek ezzel megbirkóznia.

+ Amit te is írtál, hogy az őket nem úgy nevelték, hogy lelkizzenek. Csinálta mindenki a dolgát és nem agyalt feleslegesen a sok hülyeségen.

Én pl azt vettem észre a saját nagymamámon, hogy az ilyen elektronikai kütyükkel meg tud bírkózni, de az emberi érzésekkel nem. Ha rossz napom van s megkérem, hogy hagyjon békén, folyton azzal jön, hogy mert elvisz orvoshoz, nem vagyok normális. Az meg se fordul a fejében, hogy valami kiváltó oka kellett legyen annak, hogy a sírás környékez, de az nem érdekli.

Ennyire nem foglalkoztak az ő idejükben az emberek érzelmi világával? Más hogy tapasztalja?