"A baba csak biztos helyre születhet!"

Mivel én csak magamból tudok kiindulni, ezért elmesélem röviden az élettörténetem.

Az érettségi után ismerkedtem meg az első férjemmel, aki egy zátonyra futott házasságból akart menekülni minden áron. Első látásra egymásba szerettünk. Rengeteget beszélgettünk, megnyert a kellemes közeledésével, a figyelmével. Teljesen más volt, mint a korban hozzám illő fiatalok, pedig csak 6 évvel volt idősebb. Mesebeli szerelem volt, és mivel minden percünket együtt töltöttük, egy év után összeházasodtunk.

Egy időre egymástól távol dolgoztunk, de ez kibírhatatlan volt, így egy kis kölcsönnel és hitellel vásároltunk egy saját lakást a férjem szülővárosában. Egyedül voltam az ismeretlenben, csak a férjem szüleit ismertem, akik nem kedveltek, mivel úgy tartották, hogy ha én nem lépek színre, akkor megmenthető lett volna a házasságuk. Nehezen teltek a napjaim, így felvetettem a kisbaba születésének a lehetőségét. Azonnal igent mondott rá. Beindítottuk a babaprojektet.

Márciusban pokolian éreztem magam, nem bírtam enni, hányingerem volt, de mivel az epém elég lassan működött, így ennek tudtam be tüneteket és diétázni kezdtem. Semmi zsíros, semmi nehéz étel, csak gyümölcs, zöldség és fehér hús. De amikor egy hazalátogatás alkalmával az éppen orvosi egyetemre járó unokatestvéremmel találkoztam azonnal rákérdezett, hogy mióta vagyok terhes?

Meglepett és örömteli volt a pillanat, amikor elhurcolt a nőgyógyászatra és megvizsgáltatott. (1990-ben nem sok kórház rendelkezett ultrahanggal és hol voltak még akkor a terhességi tesztek?)

Mivel fogamzásgátlót szedtem január végéig, és a mellékhatások között szerepelt, hogy pár hónap elteltével lehet újra rendszeres menzesz, eszembe sem jutott, hogy teherbe eshettem. De a visszaszámláláskor kiderült, hogy már kb. 8 hetes terhes vagyok.

Amikor elmondtam a férjemnek, nevetve annyit kérdezett, hogy máris? Nem hitte, hogy ilyen hamar teherbe esek. Nagyon fájt a megjegyzése, de nem mondtam semmit. Hazautaztunk és teltek a napok.

Anyósom, amikor tudomást szerzett a kisfiamról felhívta a szüleimet és számon kérte rajtuk, hogy miért nem akadályozták meg, mert még korai, túl fiatalok vagyunk a gyerekhez. Pedig én 21 a férjem 27 évesek voltunk.

Az én férjem lassan megváltozott. Egyre többet maradt ki éjszakánként, haverokkal járt el szórakozóhelyekre, olyannyira, hogy már szeptemberben a megélhetésünk is bizonytalan volt. Rendszeresen a szüleinél volt munka után, és már nem is evett otthon. Megbeszéltem a szüleimmel, hogy ha már az unokatestvérem orvosához járok tanácsadásra, szeretném, ha visszafogadnának a baba születéséig, mert ott nagyobb biztonságban érzem magam. Beleegyeztek és összecsomagoltam és mivel nem volt kinek szólni levélben írtam meg távozásom okát és körülményeit, a szomszédom segítségével elutaztam a szüleimhez.

A szüleink csatáztak egy jót, mert az anyósom szerint cserbenhagytam a férjem és ezt még akkor sem kellene megtennem, ha várandós vagyok. Vita, viszály, és a férjem október elején már odaköltözött hozzánk, mert kiderült, hogy az anyósom a háta mögött azon mesterkedett, hogy a volt nejével újra összehozza. Megint rendbe jöttek a dolgok, aranyos volt és segítőkész. A szüleim imádták.

Október 21-én pontosan egy hónappal a kiírt időszakhoz viszonyítva, 5 óra kemény vajúdás után megszületett a kisfiunk. Egy csoda volt, csak az volt a baj, hogy mindenki kisajátította magának. Nem engedték, hogy vele lehessek, mindig valaki fogta, vagy fürdette, vagy éppen sétálni vitte. Asztmával küszködtünk, éjjelente alig aludtam, figyeltem a légzését, nehogy megfulladjon. Kiborító volt.

Aztán leköltöztünk, ekkor a kisfiam már 11 hónapos volt. Csodálatos volt csak egymásra figyelni, sok rossz dolgot kellett kiküszöbölni és sok jót megtanulni így együtt. Meg tanultuk kezelni a kisfiunk betegségét és már könnyebb lett minden. Kezdtünk igazi család lenni. Az anyagiak miatt a férjemnek dolgozni kellett, így keveset volt velünk, és hónapok elteltével egyre kevesebbet. Sokat járt el a barátokkal és ez kihatott a családi életünkre. Eladtuk a lakást és egy faluba költöztünk.

Soha nem éltem addig faluban, szokatlan volt, hogy mindenki érdeklődéssel kíséri a családi életünket, a barátok itt is hamar meglettek, és jól ki is használták az én naiv férjemet. Magába roskadt és még az is rátett egy lapáttal, hogy meghalt az édesapja. Kerek egy évig nem láttam őt többé józanul. Reggel elment dolgozni, hazajött ebédelt és a kocsmában volt zárásig. Hazajött részegen és lefeküdt. Többször elbocsájtották az italozás miatt a munkahelyéről, a végén már munkanélküli segély sem járt neki.

Válni akartam tőle, mert csak nyűg volt nekem, és a gyermeknek. Rólunk beszélt a falu, nagyon bántott, ahogyan kitaszítottak minket ahelyett, hogy segítettek volna. Az apósom halálának egy éves évfordulója reggelén elmondtam neki, hogy beadtam a válókeresetet, de ha megváltozik, visszavonom.

Megemberelte magát, megint egy jó család lettünk ez tartott kb. 3 évig. Dolgozott, sőt maszekolt is hogy jobb legyen. Ebben az időszakban fogant meg a kislányunk. Nagyon örvendtem a hírnek, mert mivel rendszeresen jött a havim, nem is gondoltam, hogy terhes vagyok. Az epémre gyanakodott még a családorvosunk is. Az ultrahangon derült fény a picire, aki már akkor 11 hetes volt. Amikor a férjem meglátta a kismama könyvemet őrjöngeni kezdett és követelte, hogy vetessem el, mert ő nem akar több gyermeket. Rám kiabált kígyót, békát, hogy amióta megismerkedtünk csak a bosszúság van mellettem, neki semmi nem sikerül, neki semmiben nincs szerencséje. (Teljesen irigy volt rám, hogy én megálltam a helyem a munkahelyemen és szívesen vártak vissza.)

28 éves voltam, amikor a kislányom született, a fiunk már 5 elmúlt, ideálisnak tartottam a korkülönbséget a két gyermek között. Minden újrakezdődött. Ha segítségre szorultam a kisfiamra számíthattam csak, mert a férjem sehol nem volt. A szüleim messze tőlünk. A kisfiam nagyon szerette a kisbabát a hasamban, folyton figyelte a mozgásait és elkísért terhes gondozásokra. Mivel magas volt a vérnyomásom, figyelmeztetett, hogy pihennem kell, vagy, hogy majd ő segít, nem kell hajolgatnom. Egy kincs volt számomra.

A 36. héten már négyujjnyira ki voltam tágulva. A doki attól félt, hogy ha egyedül vagyok, nem vagyok biztonságban, inkább tervezzük meg a szülést. Megvártam az oviban a nyári szünetet és a kisfiamat elvittem édesanyámékhoz. Június 13-ra voltam kiírva, de a doki már előtte 1 héttel berendelt a kórházba. Június 9-én megindította a szülést és másfél óra alatt megszületett a kislányunk. Csodálatos gyönyörű baba volt. A kisfiam szinte ujjongott örömében, amikor meglátta, nem értette miért nem lehet hazavinni azonnal.

Megjelent a büszke „édesapa „is, aki jól leégetett a kórházban, mert munka után délután jött be teljes illuminált állapotban. Maradt egy fél órát, és már ment is, mert dolga volt. Közben az ápolók elcsípték a folyóson, hogy a kötelező aláírásokat elkérjék, és hogy kikérhesse a baba születési anyakönyvi kivonatát. Azt mondanom sem kell, hogy persze az anyasági segély is a markába került, amiből kaptunk 2 liter üdítőt és egy csomag betétet.

Hazakerültünk a kórházból, letettem a babát és elmosogattam, összeporszívóztam, mert a 2 hét távollétem alatt semmi efféle tevékenység nem történt a lakásban. A gyermekágyi pihenésből nem sok lett, mert a dolgomat folyamatosan kellett csinálnom. Édesanyámat hátgerinccel műtötték, sajnos nem tudott minden nap segíteni. Maradt a kisfiam, és persze én. Mikor melegebb lett az idő a férjem vitte sétálni a kislányt, a kisfiunkat pedig kezdte szidni, becsmérelni, amiért segít és mellettem van egész nap. Ez így ment minden alkalommal, amikor felöntött a garatra. Telt az idő, megint munkanélküli lett, ekkor megállapodtunk, hogy ő lesz gyesen. A szüleim telkén kibővítettük a házat és így legalább a munka is halad és a gyerekek is figyelem alatt vannak édesanyám mellett.

Telt az idő, de a férjem modora nem változott, olyannyira, hogy már a szüleim is figyelmeztettek, hogy a férjem ellenséget csinál a két gyermekből.

Ekkor újra beadtam a válást és végre elváltunk. Albérletbe költöztem, hogy megszabadulhassak tőle, és hitelből újra lakást vettem. Közben volt férjem is szülői segítséggel vett egy kis házat és elköltözött. . Fél évig a gyerekek felé sem nézett, utána is csak kéthavonta érdeklődött, hogy vannak. Bár egy városban laktunk, nem élt a láthatás jogával. Két évig gyerektartást sem fizetett.

Sokáig nem tudta megemészteni, hogy elhagytam, még a munkahelyemen is gyakran zaklatott sokszor idegen emberek előtt. Főleg az után, hogy megtudta, megismerkedtem valakivel és lehet, elköltözöm.

Megfenyegetett, hogy ha egyedül vagyok, este az utcán véletlen baleset fog érni. Szó szerint idegesítette, hogy dolgoznia kell, hogy eltartsa magát és a kis házát, emellett pedig levonták tőle a gyerektartásdíjat, amit nekem utaltak és ő nem tehet semmit, mert a bíróság által voltam kénytelen letiltatni a jövedelméből.

Lehet, hogy a történetemben nincs semmi tanulság, de bizonyítja a tényt, hogy egy család élete nem egy forgatókönyv, amit leírnak, és az úgy van. Az életünk egyáltalán nem hasonlítható a szüleinkéhez, akik biztonságban voltak a munkahelyükön és az alapján tudtak számolni a jövedelmükkel. A mostani élet csupa stressz és kiszámíthatatlan.

Ha két felnőtt ember nem tudja kezelni az életét és megoldásokat keresni a gondokra, inkább a másikban keresi a hibát, akkor tényleg nem alkalmas szülőnek. Ha pedig harmóniában vannak egymással és szeretik egymást, ne hagyják magukat megfosztani attól a kellemes élménytől, hogy reggelente jön egy pici manó, aki az ágyunkba bújik és a hideg lábacskáit befészkeli a mieink közé. Ránk mosolyog és a pici puha kezével átölel mindkettőnket, szeretetet sugározva olyan erővel, amivel csak az ártatlan angyalkák tudnak.