Miért olyan elítélendő, ha egy nő nem akar gyereket, és nem is szereti őket? (beszélgetős fórum)

Persze, hogy két ember kell.. Legalább egy kicsit. Hogy legalább, még ha nem is érzi pillanatnyilag úgy, hajlandó legyen egy terápián részt venni. Igen, nyilván egyedül nem lehet jó kapcsolatot tartani. :-)

Igen, nagy kockázat, de azért ha teszünk érte, már ott, hogy ésszel választunk, - netán meghallgatjuk más véleményét is - később meg tudatosan építjük a dolgokat, akkor picit csökkenthető a kockázat.

De úgy őszintén: miről szólna az élet, ha ezek a dolgok biztosak lennének?

Nagyon szar lenne.

De ez szerintem elsősorban nem a gyerek miatt érdekes, hanem saját magunk miatt.

Tudod annak nagyon örülök, hogy nekem korábban jött az első gyerek annál, minthogy ezeken a kérdéseken filóznom kellett volna.

Mert ha akkor nem jött volna, most nagy valószínűséggel depis lennék a nyakamra zúduló gyerek-kérdés problémakörtől, ugyanúgy, mint sokan itt..

Ezt tényleg nagy szerencsének tartom magamat ismerve.

Viszont ehhez kétségtelenül kellett még egy szerencse: a férjem.

Egyrészről nagyon nehéz vele, másrészről meg pont a biztonságot adja meg. (Mindemellett én mindig úgy élek, hogy mi van, ha másnaptól nincs, elvben mindig van B terv. Persze nem lenne egyszerű.)

A 4 gyerek meg sok, marha sok. A negyedik nálunk már nagyon meglepi baba volt, persze imádjuk..

Most érzem csak igazán, hogy mennyire sok, hogy már dolgozom is. Nagyon szeretek dolgozni, de még 2-3 évig valamit ki kell találnom, hogy legyen heti 1 hétköznapi szabadnapom, mert máskülönben meg fogok bolondulni, és fontos dolgok maradnak el.

Én is ezt látom... agyonhajszoltak, fáradtak, és már emiatt sem sugározhatják magulból azt a fajta boldogságot, ami ha nincs meg valakiben, mást, másokat sem tud boldoggá tenni. Pedig a cél ez lenne a gyereknevelésben..

Az egész arról szól a gyerek 6 éves kora után, hogy szegényke vigye valamire.. suli, napközi, majd magánórák, és persze sport, este pedig még lecke. Közben a szülő mindezt próbálja összehozni úgy, hogy átlagos esetben valamilyen munkahelyi probléma, stressz is van az életében.

Persze a nő maradjon nő, szánjon időt magára, hogy kívánatos legyen a férjének. Van, aki megcsinálja, akinek van kire bízni a gyereket addig, meg ketten keresnek annyit, hogy megtehetik a kikapcsolódást, ami ugyebár igencsak költséges.

Az átlag viszont nem ez. Az átlag nem tudja kifizetni a lakáshitelt...

"Az egyedüláló anyukák pedig küszködnek."

"a gyerek pedig nem kapja meg a megfelelő figyelmet emiatt."

Manapság mintha mindenki küzködne...elnézem az enyéimet, reggel elmennek, este hazamennek, állandóan rohannak, komoly logisztikát igényel, hogy a gyereket eljuttassák az ovódába, meg onnan haza, este van egy közös órájuk a családra...milyen az már? Pedig nekik csak egy van. Nekem nézni is fárasztó.

A hétvége még rosszabb, akkor mindent pótolni akarnak, amire hétközben nem volt idő. Percre be van osztva a szabadidő is.

Komolyan mondom, amikor hazajövök tőlük, két napig alszom.

nézd, Szurikáta, nekem nem kell mondanod, én neveltem gyereket

de van barátnőm, aki nem szült, és tudod miért? mert egyszerűen nem szereti a gyerekeket...még az enyémet is nehezen viselte, ameddig az kicsi volt...

ő egyáltalán nem is akarta elképzelni, milyen gyerekkel az élet, mert egyszerűen nem érdekelte

pedig hozzá hasonló rendes, okos, megbízható embert keveset ismertem...van ilyen

úgy rémlik, neked sok gyereked van ...3 vagy 4?

látod, én például megzakkantam volna ennyi gyerekkel... van egy másik barátnőm, 3 leányzója van, pörög náluk az élet, imádok náluk lenni, de aztán örülök ha hazamehetek a magam kevésbé pörgős otthonába

sokan vagyunk sokfélék...nem mindenkinek való sok gyerek, sőt, nem mindenkinek való gyerek...és az a jó, ha ezt idejében felismerik az érintettek

Ez a te ügyed, de ne hangoztasd. Nem elitélendő, életmód kérdése.

Szerintem kevesen szeretik a más gyerekeit, csak nem vallják be (én sem, az első és az utolsó baba akinek közelségébe kerültem 24 éve a saját gyerekem volt, se addig, se azóta ) Kifejezetten idegesitenek a gyerekes ügyfelek, vásárlók - fiam kiskorába mi nem akadályoztunk senkit, azóta megváltozott a világ, de n em érdekel, nem foglalkoztat.

Szüleim, nagyszüleim is így éreztek, csak a gyereküket, unokájukat szerették, - de mindent megadva- mégis teljes életük volt.

"Az a helyzet, hogy intelligencia, erkölcsi tartás és akarat kérdése, hogy felismerjük az a pontot, ami nehéz egy házasság során, amikor kezd múlni a kémia, azt tudatosan kezeljük, akár külső segítség bevonásával is. És ha ezt megtesszük, akkor jutalmul jön egy újféle kapcsolat, amit szintén méltán lehet "szerelemnek" nevezni."

Ezzel egyetértek, és itt is kell egy DE... mert ehhez mindkét fél kell... és honnan vagy benne 100% osan biztos, hogy a másik képes erre, és benne is meg van a szándék? Mert ehhez egyedül kevés az ember... sokan ilyenkor kezdenek el szeretőt tartani, 10 házaspár ismerősből kb. 9 nek szeretője van... ez meg mindent tönkretesz és úgyis kiderül.

Hatalmas kockázat ez, mert ha nem jön be az elmélet, akkor símán elcsúszhat a gyerek élete. Oké, amíg pici addig cuki meg minden, meg mondjuk a kapcsolatban dúl a szerelem, de mi lesz a gyerek kamaszkorában? Ez az amit nem lehet tudni. Persze, vannak jó példák is, csak sajnos annyira kevés.

Egy részével nem értek egyet:

Az a "szerelem" mindenkinél elmúlik, mégse megy tönkre minden kapcsolat, és nem minden gyerek elhamarkodott. Sőt, sok elvileg nem elhamarkodott gyereknél is gond van, pont ők szoktak a "tökéletes" családok lenni. Az talán a legrosszabb. Pedig minden tökéletes, kor, körülmények, végzettség, a társ.. És mégis. Pont ez a tökéletesség nyírja ki az élet spontaneitását, és ezt legalább úgy nem bírják a gyerekek.

Az a helyzet, hogy intelligencia, erkölcsi tartás és akarat kérdése, hogy felismerjük az a pontot, ami nehéz egy házasság során, amikor kezd múlni a kémia, azt tudatosan kezeljük, akár külső segítség bevonásával is. És ha ezt megtesszük, akkor jutalmul jön egy újféle kapcsolat, amit szintén méltán lehet "szerelemnek" nevezni.

Aki meg ehhez nem elég "ember", az szülhetne akár 50 évesen is, akkor se lenne másként.

Lehet bármit gondolni, irónikus megjegyzéseket írni, nem érdekel. Sajnos a munkám során nagyon sok olyan 16-24 éves fiatallal találkoztam, aki drogfüggő lett, és bűnöző életmódot folytatott, és minden esetben az volt a történetük legmélyén rejlő ok, hogy a szülőkkel gáz volt. Vagy elváltak, vagy nagyon rossz volt a kapcsolatuk, persze sokszor úgy hogy a külvilág előtt takargatták a terrort.

És a szerelem is elmúlik... sokan akkor válnak el, amikor eltűnik a köd és rádöbbennek, milyen emberrel élnek együtt. És ott a szerencsétlen gyerek... aki majd megszívja az elhamarkodott köcsögségük miatt.

Miről beszélünk??

Mint már írtam Neked, sajnos a bunkó kérdezősködés nem gyerek-téma függő.

Ha nem ez a téma, akkor más, a bunkóság konstans..

Engem pl. egy időben azért csesztettek sokan, olyan 23-26 éves koromban, hogy milyen lúzer vagyok, hogy nem veszek fel lakáshitelt, és a szüleimnél lakom. Én egy ideig megpróbáltam elmagyarázni, hogy a mi világnézetünk olyan, hogy azt veszem megszerzettnek, amire már meg is kerestem a pénzt. Nincs bajom azzal, ha más nem így gondolja, de miért akar beleszólni ebbe a magán jellegű döntésbe...

Aztán persze a válságnál rájöttek sokan... De ez már másik kérdés..

Szerintem az a helyzet, hogy az emberek a kisszerű szürke problémás életüket másokra akarják kivetíteni, és ezért szólnak bele mások életébe. Illetve próbálnak, és ma már mosolyogva szerelem le ezeket az embereket, de kellett ehhez az, hogy a 30-as éveim közepén járjak, és az önbizalmam a helyén legyen.

Értelek én, és a lényeggel egyet is értek.

De az bizony mégis axióma, hogy akinek van gyereke, az össze tudja a két állapotot hasonlítani.

Akinek meg nincs, az nem tudja. Legfeljebb feltételezni tud valamit.

A gyerekezés valósága meg általában baromi messze áll az elképzelésektől.

Történetesen baromira igaza van, a 30 fős osztályból 10-12 ilyen gyerek van. Mindamellett, hogy a szülők előtt így is le a kalappal, mert a legtöbb mindent megpróbál kihozni az adott helyzetből, de akkor is nagyon gáz..

Bárcsak ne lenne igaz, de ez van.

Egy gyerek vállalásához még egy valami kell, egy nagyon stabil kapcsolat, egy teljes mértékű bizalmon és egymás tiszteletén alapuló kapcsolat, ahol kölcsönös a szerelem. Na úgy igen.

Sajnos nagyon ritka az ilyen :( És mennyi az egyedülálló szülő... mennyi az elvált stb, vagy az olyan család, ahol mindennapos a vita, veszekedés, szóbeli agresszió, vagy pusztán a romboló közöny.. és az ebből fakadó türelmetlenség a gyerekkel szemben, mert rajta csattan az ostor.

Az egyedüláló anyukák pedig küszködnek. Belekényszerülnek bármilyen számukra nem megfelelő munkahelyen robotolni, mert ott a gyerek. Küzdenek a létfenntartásért, a gyerek pedig nem kapja meg a megfelelő figyelmet emiatt. Számtalan ilyet láttam sajnos.

Igen, azon a kijelentésen én is kiakadtam...

Nekem pl most totálisan más céljaim vannak, amivel jelenlegi helyzetemben teljesen kimaxolom a boldogság szintem. Másnak lehet nem jelentene örömet, de nekem már régóta életcélom, van egy konkrét tervem rá :)

Aztán ha az megvan, vagy eljutok arra a pontra, akkor lehet elgondolkozunk a gyereken párommal, de jelenleg őt is a számomra izgalmas téma tüzeli fel.

Senki nem egyforma, van akit a gyerek, van akit teljesen más dolog tesz boldoggá. Attól még az egyik élete sem merő depresszió, ahogy a másiké sem merő öröm.

nézd, én ezzel azt akartam mondani, hogy sokszor látom-hallom, hogy aki eleve lemond a gyerekről, nem tudja mit veszít... pedig ha tudná...

értem én, hogy aki gyerek nélkül el sem tudná képzelni az életét, sehogyan sem érti, mások miért hagyják ki szándékosan...

dehát nem is kell megérteni...csak azt kell elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák

valaki azt írta itt, hogy akinek nincs gyereke, sem öröme, sem bánata...

engem ez kissé felháborít...nekem a gyerek elött is volt életem, örömmel-bánattal megtűzdelve

és amikor már volt, akkor sem minden örömöm és bánatom kapcsolódott hozzá

"Nyilván akinek nincs gyereke, fogalma sincs arról, milyen érzés az, milyen pluszt ad."

Nyilván...és aki saját akaratából nem szül, nyilván nem is akarja kipróbálni. Nem hiányzik neki.

Tudod, van egy barátnőm, aki ejtőernyőzik...azt mondja, el sem tudom képzelni, milyen szenzációs érzés. Hát tényleg nem tudom elképzelni, de valahogy nem is érdekel.

Ki dönti el, hogy mi a "normális"?

Neked más, nekem is más, neki megint más...