Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

H.Gábor Erzsébet - Ez van!

El sem hiszem mivé lettem;

mellem, lóg a hasamon,

már egy hete alig ettem,

mégis nagy a pocakom.

Hej, pedig a szép időkben

megbámultak annyian,

a bókokat alig győztem

hallgatni a buliban.

Keblem dús volt, léptem kecses -

vékony derék, szőke haj,

minden eltűnt, ami becses,

köszvény kínoz, s epebaj.

Pedig akkor, én voltam a

falu legszebb leánya,

Kovács Sanyi kísért haza,

minden léptem vigyázta.

Mellettem van ma is, Sanyi,

de már rám unt - nem csoda!

Bezzeg kéne néki, Manyi!

reá fáj a fogsora!

Manyika, a szomszéd lánya,

épp olyan, mint régen én;

formás, csinos, nincsen hája,

és a melle kőkemény.

Sanyim nyála, ki ki, csordul,

ha a szemét ráveti,

mint egy vadász, lesi orvul -

hogy ne lássam, úgy teszi!

De én tudom, engem szeret

ez a drága, vénember,

ölelkezve alszik el, egy

régi, szexi képemmel!

Zanner Anikó : Édes Hazám

Ide születtem én, ez édes Hazám,

itt nevelt féltően drága Édesanyám.

Itt van az otthonom, itt élek én,

itt ragyog énrám az éltető fény.

Itt szinte minden bokrot, fát ismerek,

erdőket, mely hűvös árnyékával integet,

ősi várakat, melyek a múltról regélnek:

ó, falai mennyi titkot elkendőznek.

Itt nincsenek eget verő, hódítandó csúcsok,

helyette szelíden hívogató ormok:

völgyekben megbúvó, szerény hajlékok,

s réteken itt nyílnak a legszebb vadvirágok.

Idegennek homály ez a káprázatos táj.

Nekem mindenem! Kedves, értékes kristály.

Minden szépség, jóság ez otthonból fakad;

a bánat is könnyebb, ha netán rám szakad,

mert csak itt értik a kimondott szavakat.

Nézem azúr égen úszkáló felhőket,

szebben ölelkeznek, mert itt ismerősek.

Aranyszívű szüleim e földben pihennek,

innen nézett csillagokból figyelnek:

Istennel vezetnek, féltenek, szeretnek.

Nem tudnék máshol létezni!

Idekötnek gyökereim,

barátaim, szeretteim,

gyermekkorom, emlékeim.

Itt akarok továbbra is dolgozni, élni,

hinni a jóban, a jótól szépet remélni.

Nem akarok másutt, csak itt boldog lenni:

én csak itt tudok szívből, igazán szeretni,

édes Hazámban nyugalmat, békét lelni.

Boda János: Amikor már nem kerestelek

Megtaláltalak, amikor

már nem kerestelek,

más szerelmet hittem,

mielőtt megszerettelek.

Csak kopognod kellett,

és én ajtót nyitottam,

te belopóztál a házamba,

s a szívembe titokban.

Megszerettelek úgy,

ahogy nem gondoltam volna,

mert te más voltál,

más hangon szóltál - dalolva.

Nem is hittem el,

míg meg nem éltem,

hogy valaki úgy szeressen,

ahogy álmodtam régen.

Aranyosi Ervin: Szabadságra ment a szívem

Szabadságra ment a szívem,

szeretni nem bír tovább,

ellopták a szép szerelmet,

bezárták az iskolát.

Mi lesz velem ezután majd,

szív nélkül nem élhetek,

szabadságra ment a szívem,

s nélküle eltévedek!

Adj esélyt, hogy újra kezdjem,

tanítgasd a szívemet,

jöjjön vissza, bárhol jár is,

legyen boldog itt, veled!

jöjjön vissza, bárhol jár is,

legyen boldog itt, veled!

Hadd írjak még egy dalt hozzád,

kérlek, adj még ihletet!

Kérlek, hozd vissza a szívem,

nélküled én nem vagyok,

kihunyt a Nap is felettem,

éjben csillag sem ragyog!

Hozd vissza a szép szerelmet,

nélküled nem élhetek,

úgy szeretném újra élni

boldogan az életet!

Pődör György : Kell lenni egy hídnak....

Valahol lenni kell egy hídnak,

amerre csak szép szavak hívnak,

amelyik sok embert összeköt,

nem rombolják le vad ösztönök,

nem húzzák kétfelé oldalak,

nincs szegecs és beolvadt varrat,

nem korhadó fa, mely tönkremegy,

s nem tankoknak acélszörnyeteg.

Valahol lenni kell egy hídnak,

honnét virágként utak nyílnak,

áthidalhat gyönyörű völgyet,

felnéznének hatalmas tölgyek,

megcsodálnák ormok várromok,

és intenek: - nem kell várnotok!

Vele minden seb majd beheged,

kiásott árok csak eltemet.

Valahol lenni kell egy hídnak

egy jövőbe ívelőnek, vígnak,

hol masszív bizalom a hídfő,

mindkét oldalhoz odaillő,

stabil alapon minden pillér,

és megbecsült a szorgos fillér.

Erős tartók adják a vázat,

munka, becsület és alázat.

Valahol lenni kell egy hídnak.

amire azok lépnek, kik bíznak,

és nem álmokból szőtt szivárvány,

vagy hivalkodóknak ív - márvány.

Tenyerek tartják azt, meg karok

lélektől lélekig font dalok,

a hídpénz az arcon egy mosoly,

nem takarja álarcként gomoly.

Valahol lenni kell egy hídnak,

egy, az egész világra nyíltnak.

Pillére váza ott van benned,

hogy átjuss rajta, meg kell lelned.

Helyetted ezt nem teszik mások,

az ívét figyeld, ne a rácsot,

mert ez a híd csak te vagy magad,

csak egy oldallal nem vagy szabad!

Radnóti Miklós: Naptár

Augusztus

A harsány napsütésben

oly csapzott már a rét

és sárgáll már a lomb közt

a szép aranyranét.

Mókus sivít már és a büszke

vadgesztenyén is szúr a tüske.

József Attila - A DUNÁNÁL

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

Mintha szívemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt - néztem a határt:

egykedvű, örök eső módra hullt,

színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a múlt és övék a jelen.

Verset írunk - ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

Anyám kun volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt - ez az elmúlás.

Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős -

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e múltnak már adósa

szelíd jövővel - mai magyarok!...

Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a múltat be kell vallani.

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

(1936. június)

Zanner Anikó : Rohanó nyár

Hamarosan messze suhan a nyár,

hajamba lopózott a sok ezüstszál.

Riogat csendben, de biztosan,

eljön a tarka ősz hamarosan.

Amikor eljön, nem esem kétségbe,

annak is megvan a maga szépsége.

Talán lassúbb vagyok, de bölcsebb is,

a bölcsesség mindig előbbre visz.

Talán nem vagyok a régi menyecske,

de ott lapul szívemben a nyár melege.

Ott lapul a rezgő falevélben,

a csendesen fújdogáló szélben,

a Nap lenyugvó vörösében,

az éjjeli Hold huncut fényében

s mindenben, ami szép és szolid:

mert amíg lelkemben él a szeretet,

a közelgő ősz nem veszi el kedvemet.

Szerencsés Tünde: Elsuhantak az évek

Fejem fölött suhannak az évek,

Volt benne édes és keserű,

Olykor vissza-visszanézek,

A pernye szirommal vegyült.

Jártam a rögös ösvényem,

Akkor az volt a természetes,

Szívemben levelek hulltak,

Hol meg a nap gyújtott tüzet.

Könnyet de sokat ejtettem!

Darabokra törtek színes álmaim,

De a remény újra meg újra éledt,

Zakatoló lelkem kergette vágyaim.

Szivárványom nem hagytam úszni,

Hamis ábrándjaim tovafújta a szél,

Nem perzselt feltörő lángom,

A hamuval mit kezdtem volna én?

És még mindig izzok,

Nyílik kezemből vörösen virág,

Ugyan lassabb megy már minden,

Bennem a szívem is halkabban jár.

Horváth M. Zsuzsanna: Hamis emlékképek

Arcok, amit nem feledek soha,

a múlt emlékeit hozza vissza.

Ismerős, barát mindegy ma már,

ami volt foszlány, talány...

Hamis a mosoly, a szem árulkodó,

álca mögött gúnyosan megbújó.

Becsületet, őszinteséget adtál,

tőlük mégis gyűlöletet kaptál.

Ne feledd, az élet néha kegyetlen,

de az igaz barátok őszinték, szeretnek!

A kép csak emlék, nézed de nem felel,

szíved békével, jósággal van tele.

A bizalom drága kincs, van ki ezt nem érzi,

a szívharagot jó messze kell űzni!

Hamis, csalóka árnyak, vissza-vissza térnek,

a távoli képek mára, lélekszirommá értek.

Gyökössy Endre: Csöndben, némán

Sírtál-e már úgy,

hogy nem folyt a könnyed?

Nevettél-e úgy,

ahogy nem fogsz többet?

Daloltál-e úgy,

hogy nem hallotta senki?

Sétáltál-e úgy,

hogy nem kellett elmenni?

Álmodtál-e úgy,

hogy az nem volt álom?

Játszottál-e már

húrtalan gitáron?

Repültél-e már,

fűben hanyatt fekve?

Kószáltál-e már,

csillagtalan este?

Temettél-e már,

sok szép halott álmot?

Tettél-e jót úgy,

hogy csak Isten látott:

csöndben némán?

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Kun Magdolna: Ha szíved hazahúz

Ha szíved hazahúz régi otthonodba,

hát fuss gyorsan, semmi ne tántorítson vissza,

mert szíved az, melynek áldott dobbanása,

életet és reményt visz a jó szülői házba.

Ha érző lelked vágyja, anyád, szép szavát,

s ha még magadénak vallod apád oltalmát,

akkor ne tétovázz, indulj, mert minden perc számít,

hisz lehet. hogy a holnap már tőlük elszakít.

Ezért hát ne sajnáld az időt, és ne sajnáld a pénzt,

mert nem számítnak már, ha az élet véget ért,

hisz ha nem lesz otthonod, és nem lesz szülőházad,

előbb-utóbb megöl a hiány és a bánat.

Nagy Ilona (pirospipacs) : A pillanat...

A pillanat az semmi más,

fénysugár, tán látomás,

egy hangfoszlány, villanás,

csak rezzenésnyi dobbanás.

Pilleszárnyon szállt idő,

felvillanó csöppnyi kő,

alabástromragyogás,

tiszta gyémánt... csillogás.

Ködbe rejtett mély varázs,

kósza felhőcsobbanás,

káprázatos képzelet,

hiszed mégis... Létezett!

Apró csoda, gyöngyvirág,

hálón ringó képvilág,

tökéletes és számtalan,

ám tova szökik... hangtalan.

Aranyosi Ervin - ODAFENTRŐL VIGYÁZ…

Habos felhők mögül vigyáz rám egy angyal,

ha szomorú vagyok, gyakran megvigasztal.

Éppen úgy, mint egykor, mikor gyermek voltam,

mikor látta fiát bánatosan, szótlan.

.

Ő már felköltözött távoli mennyekbe,

én meg azért mászom dombokra, hegyekbe,

hogy közelebb legyek gyönyörű szívéhez,

s elmondjam az enyém, nélküle mit érez.

.

Elmondhassam neki, mennyire hiányzik,

mikor rágondolok, szemem könnyben ázik.

Bárcsak itt lehetne, örömmel ölelném,

elszállt gyermekkorom mellette meglelném.

.

Hiányzik jó lelke, melyből öröm áradt,

a két szorgos keze, mely el sose fáradt.

Barna, meleg szeme, mely óhajom leste,

mesemondó hangja, ha eljött az este.

.

Ha eljön az este, csillagokra nézek,

sok régi emléket sorra felidézek,

és amikor végre rám talál az álom

az édesanyámat benne megtalálom.

Zanner Anikó - Valaha

Valaha gyermek voltam én is,

nőni akartam fel az égig.

Irigyeltem szüleimet, öregeket:

Nahát! Ők mindent megtehetnek?

Szeretgettek, majd megdorgáltak,

tőlem engedelmességet vártak,

de ölelő karjuk mindig kitárták,

ha baj volt, könnyeimet felitatták.

Elmúltak a gondtalan gyermekévek,

velem maradtak a csintalan emlékek.

A pajkos kislányból szerető anya lettem,

óvóan, gondosan neveltem két gyermekem.

Egyszer ők is féltő szülőkké válnak,

kicsinyeikre aggódó szívvel vigyáznak.

De nekem örökre gyermekek maradnak,

s ha kell, két karomban vigaszra találnak.

(2022. május 26.)

Aranyosi Ervin: Adjon az Isten!

Adjon az Isten szebb világot,

szebb világot, boldogságot!

Adjon az Isten békességet,

háborúknak vessen véget!

Adjon az Isten emberséget,

méltóságot, tisztességet!

Szeretetet, egyetértést,

szívhez szóló kedves érzést!

Adjon az Isten igazságot,

tisztán lássuk a világot,

jövőképet, egészséget,

összetartó magyar népet!

Adjon az Isten ételt, italt,

ami elég, ami kitart,

a munkának becsületet,

jó szándékhoz lendületet!

Adjon az Isten, hadd fogadjuk,

mások hitét visszaadjuk!

Reménykedjünk, s adjunk hálát,

fogjuk meg az Isten lábát.

Adjon az Isten szeretetet,

s adjuk tovább, mikor lehet!

Emeljük fel a világot,

ha Isten ad, te is látod!

(2023-07-27.)

Reményik Sándor : Margaréta

A bükki rét, - a margarétás rét.

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret

A margarétától soha.

Nem kellett más,

Csak fehér virágszirom-mosolya.

Mely úgy lengett az alvó rét felett,

Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet.

Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret

A margarétától soha.

Aranyosi Ervin: Ha megöregedtél…

Ha megöregedtél,

hát húzd ki magadat!

Ezt a kort elérni

nem könnyű feladat!

Ne siránkozz folyton,

hogy itt fáj, ott sajog,

ne engedd a kórnak

ellátni a bajod!

Figyelmedet inkább,

jobb céloknak szenteld,

melyekre még ifjan,

elég időd nem telt!

Most végre szabad vagy,

időd, mint a tenger,

bölcsességgel áldott,

élet-látott ember!

Mondd csak, volt-e álmod,

ami álom maradt?

Nyisd ki kalitkádat,

engedd el madarad!

Képzeleted szárnyán,

nyugodtan repülhetsz,

repít a gondolat,

szél hátára ülhetsz.

Utazhatsz szabadon,

ismerd meg hazádat,

járj be szép erdőket,

ismeretlen tájat!

Élvezd a természet

milliónyi báját,

hagyd el otthonodat,

lelked kalitkáját.

A beszélő dobozt

be se kapcsolt többé,

hadd váljon számodra

láthatatlan köddé!

Légy végre, aki vagy,

szabad, tiszta lélek,

kiben felszikrázik,

s tenni kezd az élet!

Váltsd valóra álmod,

mit régen nem mertél,

amit szebb időkre,

egykor félretettél!

Mert eljött az idő,

és a lehetőség,

hogy a napjaidat

álmaid kitöltsék!

A sok idős ember,

haldoklik és fáradt,

betegségek gyötrik,

lelkéből bú árad!

Az utolsó pénzét

orvosokhoz hordja,

az elesettségért,

világát okolja!

Pedig nem kéne más,

csupán változtatni,

minden egyes naphoz,

új kalandot rakni!

Észrevenni végre

a viccest, a szépet,

a csodát, amit még

tartogat az élet!

Örökké mozogni,

menni, menni, menni,

az élő világtól

boldogabbá lenni!

Kezdd el egy lépéssel,

egy kis tervezéssel,

aztán indulj is el,

megtenni ne késs el!

Derűs szemüvegen

nézd ezt a világot,

örülj minden szépnek,

amit szemed látott!

Keress jó társakat,

akik elkísérnek,

hidd el, a barátok

nagyon sokat érnek.

Velük megoszthatod

újkori csodádat,

a friss élményeket,

amik rátok várnak!

Bosszantsd a világot,

légy fitt, egészséges,

csupán el kell hinned,

bármi lehetséges!

Hisz megöregedtél,

de lelked fiatal,

ma is boldogulni,

ez ám a diadal!

Ha megöregedtél,

hát húzd ki magadat!

Engedd lelked szállni,

legyél boldog, s szabad!

Zanner Anikó : AMEDDIG LEHET..

Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök,

úgy érzem, hogy lassan elmerülök.

Rabul ejt a gyötrelem, a félelem;

Istenem! Miért történik ez velem?

Cserben hagy a jó. Mért oly szívtelen?

De...

Ameddig csak lehet, remélek,

bár számos esetben kétkedek.

Nem tudom, mi lesz a sorsom;

jó vagy rossz lesz a holnapom.

Aztán megszólal a biztató énem:

soha ne veszítsem el reményem!

Csak akarjam, és mellettem marad,

mint hegyet ölelő sziklafalak.

Amikor lent vagyok a mélyponton,

az éltet sokszor a fájó napokon,

ha velem van a remény, az irgalom,

akkor talán jobb lesz a holnapom.

(2023. január 17.)

Kálnay Adél: KÉRDÉS

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra fácánra,

koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki,

kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porba,hóba,

más baját sosem hozni szóba,

békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni,

tökéletesre lelni egy madár dalában...

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szívemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt,

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Zanner Anikó: VIHAR

Villámlás, hangos égzengés,

félelmetes, tépázó viharkezdés.

Néhány perc, lesújt hirtelen,

nappali fényt éjjé tesz mérgesen.

Sötét felhők nyitják ajtajukat,

sűrűn öntik a földre haragjukat.

Utcák hömpölygő folyóvá alakulnak,

félő madarak hallgatnak, elbújnak.

Tombol a szél, mordan süvít,

mit csak tud, magával röpít.

Röpít, felkap, messze sodor,

jókedvében tetőket ostromol.

Majd elhallgat a morajló ég,

sötétség helyett fényözön, kékség.

Pusztítás után csend honol,

úszó lomok, roncsdarabok mindenhol.

Kálnay Adél – KÉRDÉS

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,

sétálni télen kigombolt kabátban,

szalonnát szúrni fagyos ágra,

nem vadászni nyúlra fácánra.

Koldus kezébe kenyeret nyomni,

csábítók között hűnek maradni,

házad kapuját kitárni,

hadd jöjjön hozzád akárki.

Kisgyerek könnyét letörölni,

senkivel soha nem pörölni,

dermedt verébért hajolni porka hóba,

más baját sosem hozni szóba.

Békét, nyugalmat, szépséget akarni,

adni, adni, mindig csak adni,

tökéletesre lelni egy madár dalában…

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Markó Hajnalka: Nyári este az erkélyen ülve....

Ha nincsen mit tenni,

csak levegőt venni,

ne gondolj a mára,

dőlj inkább csak hátra,

szél fújja a hajad,

kapcsold ki az agyad.

Tekinteted távol,

lehetsz most már bárhol,

képzeleted messze,

végleg el vagy veszve,

szél fújja a hajad,

kapcsold ki az agyad.

Ellazult a tested,

percek óta tesped,

lábad ma már futott,

légvételed nyugodt,

szél fújja a hajad,

kapcsold ki az agyad.

Társaságod nincsen,

semmi bajod sincsen,

nincs is több üzenet,

hang üti füledet,

szél fújja a hajad,

kapcsold ki az agyad.

Körülötted röpköd,

hallod ahogy zümmög,

csapd le hogyha csipked,

vakard hogyha viszket,

szél fújja a hajad,

bekapcsolt az agyad.

Juhász Gyula: Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

1912.

Aranyosi Ervin: Ha megöregedtél…

Ha megöregedtél,

hát húzd ki magadat!

Ezt a kort elérni

nem könnyű feladat!

Ne siránkozz folyton,

hogy itt fáj, ott sajog,

ne engedd a kórnak

ellátni a bajod!

Figyelmedet inkább,

jobb céloknak szenteld,

melyekre még ifjan,

elég időd nem telt!

Most végre szabad vagy,

időd, mint a tenger,

bölcsességgel áldott,

élet-látott ember!

Mondd csak, volt-e álmod,

ami álom maradt?

Nyisd ki kalitkádat,

engedd el madarad!

Képzeleted szárnyán,

nyugodtan repülhetsz,

repít a gondolat,

szél hátára ülhetsz.

Utazhatsz szabadon,

ismerd meg hazádat,

járj be szép erdőket,

ismeretlen tájat!

Élvezd a természet

milliónyi báját,

hagyd el otthonodat,

lelked kalitkáját.

A beszélő dobozt

be se kapcsolt többé,

hadd váljon számodra

láthatatlan köddé!

Légy végre, aki vagy,

szabad, tiszta lélek,

kiben felszikrázik,

s tenni kezd az élet!

Váltsd valóra álmod,

mit régen nem mertél,

amit szebb időkre,

egykor félretettél!

Mert eljött az idő,

és a lehetőség,

hogy a napjaidat

álmaid kitöltsék!

A sok idős ember,

haldoklik és fáradt,

betegségek gyötrik,

lelkéből bú árad!

Az utolsó pénzét

orvosokhoz hordja,

az elesettségért,

világát okolja!

Pedig nem kéne más,

csupán változtatni,

minden egyes naphoz,

új kalandot rakni!

Észrevenni végre

a viccest, a szépet,

a csodát, amit még

tartogat az élet!

Örökké mozogni,

menni, menni, menni,

az élő világtól

boldogabbá lenni!

Kezd el egy lépéssel,

egy kis tervezéssel,

aztán indulj is el,

megtenni ne késs el!

Derűs szemüvegen

nézd ezt a világot,

örülj minden szépnek,

amit szemed látott!

Keress jó társakat,

akik elkísérnek,

hidd el, a barátok

nagyon sokat érnek.

Velük megoszthatod

újkori csodádat,

a friss élményeket,

amik rátok várnak!

Bosszantsd a világot,

légy fitt, egészséges,

csupán el kell hinned,

bármi lehetséges!

Hisz megöregedtél,

de lelked fiatal,

ma is boldogulni,

ez ám a diadal!

Ha megöregedtél,

hát húzd ki magadat!

Engedd lelked szállni,

legyél boldog, s szabad!

Kovács Sándor - Mezei virág

Köszöntelek te kis virág,

Veled szebb ez a nagy világ,

Díszíted a mezőt, rétet,

Festőpalettán a képet.

Lányok kezében a csokor,

Hajukban is illatozol,

Méhek dongnak, gyűjtik mézed,

Édenkertet felidézed.

De most változik a világ,

Mi lesz veled te kis virág?

Múlik a nyár, ősz közeleg,

Zord időben mi lesz veled?

Ha jönnek az őszi szelek,

Hullanak a falevelek-

Földig lehajtod a fejed,

Nem kedvez a hideg neked.

Mielőtt december eljő,

Magvakat sodor a szellő-

Megforgatja őket szépen,

Aztán szétszórja a réten.

Átalusszák ők a telet,

Fújhatnak a hideg szelek,

Tavasszal majd felébrednek,

Mezei virágok lesznek.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyüléptű szivében megterem

az érett és tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.

1944. április 30.

Márai Sándor - Mosoly játsszon az arcodon...

Álldogáltam a tenger partján,

A víz színén a hold pihent.

Mélységes nyugalom áradt

Odafent és idelent.

A pillanat elvarázsolt.

Szívemet béke járta át.

Ott kint a végtelen, nagy tenger,

Lelkemben bent a nagyvilág.

Hogyan lehetnénk boldogabbak?

Álmodjunk együtt szebb jövőt!

Tenger nyugalma ránk ragadjon,

S hagyjuk elmenni a múlt időt!

Éljünk a mának! Ma is, és holnap.

Élvezzünk órát, s perceket!

Mosoly játsszon arcunkon mindig,

És szeressünk, hogy szeressenek!