Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Pásztor Mátyás: Igaz barát

Vállamon hordoztam mindenki gondját, baját,

Mert csakis így lehettem igazi barát.

Meglelni csak nagyon nehezen lehet az ilyet,

Mert nem mindenki talál másban megértő szívet.

Egy igaz barát örökké kitart melletted,

Ha baj van akkor sem hagy a gondokban téged.

Megérzi ha nagy baj történt életedben,

S megvigasztal ha tudja mást nem tehet érted.

De ez mind semmi, felesleges, hiába való,

Mert nincs szó, mivel a barátság leírható.

Sosem tágítani, mindig a másik mellett állni,

Ez segít egy igaz baráttá válni.

Az igaz barát továbbra is veled tart a bajban,

Vigasztal, de nem tudja,hogy nagy baj van.

Átveszi mázsás súlyú, kemény terheid,

S végre megtudhatod mik az igazi gondjaid...

Augusztus 15.Nagyboldogasszony ünnepe

Juhász Gyula

Nagyboldogasszony

Holdas, nyári éjszakában

Hűs mezők ölébe fekve,

Messze tájon álmodik most

Ferenc József regimentje.

Magyar fiúk édes álma:

Szép leányok, szabad rónák,

Míg fölöttünk tiszta fényben

Tündököl a nagy mennyország.

S mintha ifjú homlokukra

Rózsa hullna, csillag szállna:

Őrködik az álmaikra

Magyarország Patrónája.

Seress Dezső: Hiába van palotád Budán....

Elmúltak a régi szép idők

Elmúltak a régi szép napok

Ferde sarkú volt a kis cipőd

A szívedben boldogság lakott

Most a fény és pompa vesz körül

Gazdag vagy és van szép palotád

A szíveden mégis bánat ül

S ott zokogsz ahol senki sem lát

Hiába van palotád Budán

Pestre jársz a boldogság után

Feledni hiába akarod

A ligeti korhadt fapadot

Tudom visszahoz téged a vágy

Hiába van fényes palotád

Mert a pompa hazugság csupán

Pestre jársz a boldogság után

Könnyfakasztó őszi éjszakán

Visszasírod az elmúlt időt

Mikor néma csend ül a Dunán

Ott zokogsz a korhadt pad előtt

Fenn a fán a sárgult levelek

Összesúgnak, nem ismernek rád

Csak én tudom, hogy a szívedet

Most még jobban égeti a vágy

Hiába van palotád Budán

Pestre jársz a boldogság után

Feledni hiába akarod

A ligeti korhadt fapadot

Tudom vissza hoz téged a vágy

Hiába van fényes palotád

Mert a pompa hazugság csupán

Pestre jársz a boldogság után

Pál Anna Klaudia: Legyen erőd szeretni

Legyen erőd szeretni, akkor is,ha úgy érzed csak Te adsz...

Hinni a boldogságban... hiába terheket és fájdalmat kapsz

Mosolyogni akkor is.. mikor újra belül összetört az Élet...

Átsiklani a nehézségeken... s megkeresni az igazi Szépet

Legyen erőd elmondani, mit érzel... akkor is ha nagyon nehéz

Soha ne add fel az álmaid...! Légy mindig kitartó és merész

Türelmed, az ellenségeidhez... hiába csak bántani akarnak..

Ne építs falakat.. mert lekésel azokról, kik szeretetet adnak...

Legyen erőd félretenni a büszkeséged, s mindent megbocsátani

Mert, ha magadba temeted a múltad... csak még jobban fog fájni

Hited.. hogy az eső után.. a nap fogja melegíteni az arcodat..

Legyen erőd... s vedd észre a jót... ne csak a kudarcokat...

Legyen bölcsességed, hogy észrevedd.. miért is kaptál akadályt...

Hogy szemet hunyj felette és kikerüld az utat.. vagy vívj érte csatát

Legyen célod és álmod.. amiért érdemes ezen a Földön élned...

S csak szeress... mert ha Tiszta Szívvel teszed.. soha nem kell félned!

Moretti Gemma

Tükör

"Ne számolgasd az éveket,

nem lesz sem több, sem kevesebb,

ha tükröd szemed elé tartod,

ne keresd, azt a régi arcot,

- a napmosolyú, gondtalant. -

Megvívtál néhány kemény harcot.

De hallgatózzál befelé,

s ha felnézel, az ég felé,

tudsz-e még hinni, hogy az égbolt

- mely réges-régen tiszta kék volt -

lesz-e még újra égi szép?

Ha tükröd magad elé tartod,

s nem néz vissza a régi kép,

ne fájjon, hogy a gondtalan,

napmosolyú arcnak ránca van,

nem is egy-kettő. Számtalan.

Ami fontos: szemed a régi fénnyel,

barátkozzon a változó éggel,

s tudj mosolyogni, gondtalan.

Mert a lelkedben béke van."

Laguna Maria : Napraforgó

Haladva utamon napraforgómezőt látok,

Káprázatosak az égre néző tányérok,

Mind tekint fel az azúrnak kék színére,

Várva talán elered az élet-erő nedve,

Milliónyi korong egy irányba néz,

Sárgállik a határ, mint az aranyló méz,

Ott megrezzent pár égbe szökő szár,

Valami állatka lehet az, ki most épp arra jár,

Emberi szemnek e kép az élet egy csodája,

Talán a pipacsmező, ami hasonlít még reája,

Volt, kit megihletett, festett is egy festményt,

Látni ilyet élőben, nyújt maradandó élményt.

Zanner Anikó : Egyszerű szösszenet

Amikor a magas fák zölden hívnak,

Amikor színes virágok nyílnak,

Amikor illatukkal csábítanak,

Amikor a csordogáló patak

Tükrében nézegeti magát a Nap,

Amikor pillangók röpködnek a réten,

Amikor gyönyörködöm az ég kékjében,

Amikor hegyet ölelő sziklák intenek:

- Gyere! Halld titokzatos énekemet.

Amikor csak úgy leülök a csendben,

S ezer lámpás gyullad ki az esti kertben,

Szentjánosbogarak érintik meg lelkem,

Béke és szeretet lakik szívemben.

Ahogy millió csillag odafönn ragyog,

Érzem: a természet gyermeke vagyok.

Peregnek az évek / Vilhelem Margareta

Peregnek az évek,

mosnak sok emléket

mik feltörnek néha,

s törlik érzelmünket,

csodás életünket,

mely oly semmivé lett,

de néha boldoggá tett.

Kopog az ősz,

újból beköszönt,

keresi a nyarat,

mely lassan elillant,

s magával vitte,

legszebb éveink,

a bohém vidámságunk,

s reményteli vágyunk,

s az élet színeit.

Most már csak emlékek,

és lassan halványulnak,

néha el is tűnnek.

ha peregnek az évek,

az emlékek halkulnak,

Szeretem az ősznek,

csendes lépteit,

halk kopogását,

a csendes szélfúvást,

az esőcseppek,

zajos kopogását,

az ősznek a színét -

a lassú elmúlást.

Zanner Anikó: Édesanyám emlékére

Elszáradt virágcsokrok szerény vázában,

magára hagyott ágy egy meghitt szobában.

Itt maradt emlékek, sok kicsi apróság,

nem tudom elhinni, hogy nincsen tovább.

Elfogyott erődről tudomást nem vettél,

féltettek gyermekeid, de mégis mentél.

Verejtékkel, igyekezettel dolgoztál,

rájuk hallgatni te sohasem akartál.

Most megállt dolgos, megfáradt két kezed,

örökre becsuktad csillogó, kék szemed.

Szerető szíved néma lett, többé nem dobog,

gyönge ujjaiddal arcom sem simogatod.

Titokban reméltem, hogy még velem maradsz,

reményem gyorsan elveszett, tovaszaladt.

Elmentél messze a fénylő csillagokba,

ahol nincs több fájdalom, csak békés haza.

Feketébe öltözött a testem.

Feketébe öltözött a lelkem.

Sötét éjeken álomszárnyon suhansz hozzám,

hálás szeretettel, örömmel várok rád.

Vállamra hajtod ősz hajú, kedves fejed,

mint ahogyan pár héttel ezelőtt tetted.

Ébreszt a gyötrő valóság, a kegyetlen,

hisz a szép álom szertefoszlott, elrebbent.

Illúzió volt csupán, csalfa képzelet,

melyet a pirkadó hajnal elkergetett.

Elszáradt virágcsokrok szerény vázában,

magára hagyott ágy egy meghitt szobában.

A szívemben élsz ezután már tovább, de

fáj, nagyon fáj!

Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú

Összegyűltünk, búcsúzkodunk

indulásra készen.

Szemünk végigjáratjuk még

ezen a vidéken.

Hosszú útra indulunk és

lassan neki vágunk.

Ez a sorsunk – költözni kell –

ilyen a világunk.

Ám ez itt a szülőföldünk

nem hagyjuk el végleg.

A tél után, meglátod,

a gólyák visszatérnek!

Visszahúzza a szívünket

e gyönyörű ország,

csak a tél nem nekünk való

a fagyos valóság.

Ám, ha beköszönt a tavasz,

újra visszatérünk,

visszavár a szeretett táj,

hazánk és a fészkünk!

Vajda János : Nádas tavon

Fönn az égen ragyogó nap.

Csillanó tükrén a tónak,

Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,

Észrevétlen, mondhatatlan

Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.

Fegyveremmel az ölemben

Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.

Mennyi bűbáj, mily talányok!

Mind, amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,

Aranyos, tüzes felhőben,

Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.

Tán szerelme csókját kéri...

Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,

Vagy a lenge déli szellő,

A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved

Kék ürén a semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek

Tünedeznek, megjelennek.

Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,

Dicsőség fényözönében,

Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...

Múlt, jövendő tán együtt van

Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,

Minden alszik... és a lelkem

Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,

Földi életem, halálom

Csak mese, csalódás, álom?

Horváth M. Zsuzsanna: Csendpercek

Virág szirmait nem kötheted ághoz,

sorsuk a repülés, széllel most szálljon.

Gallyak közt ezüstös ökörnyál libben,

harmatcseppekkel hintázik frissen.

Korhadt ágak egymást némán karolják,

múlt emlékképeit csendesen dalolják.

Mohás avar alatt életre kel milliónyi élet,

éltető gyökér közt örök körforgás léte.

Bíborszínű hajnal palástja bársony,

álmot sző köré a csendfonál vágyón.

Lomb közé rejtve van, éveknek súlya,

kitaposott ösvény őseink útja.

Váci Mihály

Kettesben önmagammal

Aki voltam, milyen messze van tőlem!

S aki leszek, az már milyen közel.

Már utolér, mellém lép, támogat,

és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!

Valahogy majd csak megleszünk.

Hiszen szívünk marad a régi,

s ketten talán csak megőrizzük

az eszünk.

Aki voltam, milyen messze van tőlem!

S aki leszek, az már milyen közel.

Már utolér, mellém lép, támogat,

és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!

Valahogy majd csak megleszünk.

Hiszen szívünk marad a régi,

s ketten talán csak megőrizzük

az eszünk.

Kökény Éva: Augusztus

Örömök és bánatok,

félelmek, remények.

Augusztusi ég, felnézek –

hullócsillagok!

Kívánhatok? Hát kívánok:

jelent, jövőt, szépet.

Zanner Anikó: Szeretlek, természet

Természet! Te csodálatos alkotás!

Szépséged, büszkeséged megbabonáz.

Hívogatsz smaragd hegyekkel, völgyekkel,

árnyat nyújtó, madárfüttyös erdőkkel,

pillangós rétekkel, színpompás virágokkal.

Csendesen csordogáló ezüstpatakokkal,

magasból néző, titokőrző várromokkal.

Szeretlek, gyönyörű, lüktető természet!

Csalogató szavadra, bármerre járok,

újra és újra más-más csodára találok.

(2023. július)

Pásztor Mátyás: Igaz barát

Vállamon hordoztam mindenki gondját, baját,

Mert csakis így lehettem igazi barát.

Meglelni csak nagyon nehezen lehet az ilyet,

Mert nem mindenki talál másban megértő szívet.

Egy igaz barát örökké kitart melletted,

Ha baj van akkor sem hagy a gondokban téged.

Megérzi ha nagy baj történt életedben,

S megvigasztal ha tudja mást nem tehet érted.

De ez mind semmi, felesleges, hiába való,

Mert nincs szó, mivel a barátság leírható.

Sosem tágítani, mindig a másik mellett állni,

Ez segít egy igaz baráttá válni.

Az igaz barát továbbra is veled tart a bajban,

Vigasztal, de nem tudja,hogy nagy baj van.

Átveszi mázsás súlyú, kemény terheid,

S végre megtudhatod mik az igazi gondjaid...

Aranyosi Ervin: Az élet szép…

Minden nap újra ébredünk,

s a nagy világba révedünk,

újabb utunkra indulunk,

dúdolva szép, bevált dalunk.

Minden nap újra kezdjük el,

ilyen az élet, menni kell!

Előre nézni, s tudni azt,

a múlt sosem jelent vigaszt.

Ne nézz hát vissza, nem szabad,

nehezen vonszolod magad,

a tegnap súlya válladon,

minden lépésnél hátranyom.

A mában élj és láss csodát,

élvezd virágok illatát,

a nap az égről rád nevet,

melengeti a lelkedet.

Végy észre apró örömöt,

hétköznapodba költözött,

vidító szép varázslatot,

egy kedves embert, állatot,

virágokat, patakot, fát,

a szerelmet, ha rád talált,

s mindent mi jól esik neked,

élvezd az egész életet.

Somogyi Zsolt: Könnycseppek az út porában...

Nehéz vándorút az élet,

vándor a sok árva lélek,

Szomjazva a boldogságot,

járjuk ezt a bús világot!

Utunk végén, alkonytájban,

árva a szív egymagában,

Körötte a tűnő nyárban,

könnycseppek az út porában!

Boldogságra vágytam én is,

boldogtalan lettem én is,

Mindhiába hittem benned,

szívem néked mégsem kellett!

Lázas álmok, vágyak, tervek,

tenélküled mivé lettek,

Télbe hajló, őszi tájban

könnycseppek az út porában!

Egyszer minden útnak vége,

elfogy majd a könny is végre,

És ha volt is jóban részem,

Szétfoszlik a messzeségben!

Emlékekkel bús szívemben

eltűnök a végtelenben,

Nem marad más énutánam,

könnycseppek az út porában!

Szabó T. Anna: Van egy világ

"Van egy világ, amit belülről ismerek,

és nem tudom, hogy oszthatnám meg veled,

mert fontosabb a szavaknál, ez mindig kiderül –

én benne vagyok és itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,

és elmerülnék most magamban,

de hadd legyek mégis itt veled:

te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

Van egy világ, amiben mindig csak ma van,

ahol egyedül vagyok, de itt vagyok önmagam,

a világomban rend van, és ezt a rendet ismerem,

nekem legbelülről kerek az életem.

Az én világom oszthatatlan,

és elmerülnék most magamban,

de hadd legyek mégis itt veled,

mert belülről tudom, hogy így szeretsz,

te érts meg olyankor is, amikor én nem értelek!

A nagyvilágban nem vagyunk egyedül,

erre kevés a szó, ez mindig kiderül –

mindenki külön világ, mégis értünk emberül,

mert ami igazán fontos, az itt van legbelül.

Az én világom oszthatatlan,

és elmerülnék most magamban,

de hadd legyek mégis itt veled,

mert belülről tudom, hogy így szeretsz,

és értesz olyankor is, mikor én nem értelek!"

Aranyosi Ervin: Szomorkodom…

Szomorkodom, szomorkodom,

gyűlik a ránc homlokomon,

gondjaimat csak sorolom,

a külvilágot okolom!

Elbántak velem úgy hiszem,

ettől nehéz az én szívem,

búmat lelkemben cipelem,

miért is szúrtak ki velem?

Szomorkodom, szomorkodom,

nem jutok túl a gondokon,

múltam teherként hordozom,

tegnapi formám nem hozom!

Emelném lelkem, hogyha kell,

de álmaim nem érem el,

nyújtózkodom, nyújtózkodom,

amit tudtam, azt sem tudom!

Mit kéne tennem, jaj, nekem,

hogy szebb legyen az életem,

mondd meg nekem, mondd meg nekem,

vagy tegyél csodát én velem!

( 2023-08-06 )

Túrmezei Erzsébet: Nyár

Uram, áldalak a nyárban.

Aranykalászos határban

száll most hálával teli

trónusod elé az ének,

tüzéért a nap hevének,

mert a szemet érleli.

Esőcseppek záporáért,

hajnalok hűs harmatáért,

mindenért az ég alatt

vigassággal áldalak.

Friss vetés, szép zöld ígéret

magot hozott és megérett,

s amint lengeti a szél,

zizegő, szelíd szavával,

hitet tevő himnuszával

nagy jóvoltodról beszél.

Boldog, aki érti, hallja,

s míg aratni indul karja,

miközben rend rendre dűl,

Téged dicsér egyedül.

Minden kicsiny búzaszemben

térdre kényszerítesz engem,

csodatevő Istenem.

Kezed odatette áldva

a nyár gazdag asztalára

mindennapi kenyerem.

S asztalán a keresztfának

Fiadat is odaszántad,

hogy benne legyen nekünk

kenyerünk és életünk.

Byron: Többé nem csatangolunk

Többé nem csatangolunk hát

ily késő éjbe már,

bár szivünk csöppet se lomhább,

s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely

és a lélekről a mell,

nem liheghet szűntelen:

a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl,

s túlhamar megtér a nap,

nem csatangolunk ezentúl

holdas ég alatt.

Kristina Calu - Kérdések

Csendre intem magam

Még nincs minden veszve

Hiába tettem életem

Patikamérlegre

Még nem tudom, ki vagyok

Miből van bennem több

Az elkövetett rosszból

Mi olykor gúzsba köt

Vagy tettem annyi jót

Hogy ne kelljen félnem

Mindennél nagyobb lesz majd

Rám mért büntetésem

Érek-e vajon annyit

Mint a tegnapi újság?

Mibe másnap az emberek

A szennyet csomagolják

Vagyok-e jó szülő?

Gyermekem, miként lát?

Szülőmnek vagyok-e

A gyermek, kire várt?

Barát a bajban

Nevez-e így bárki?

Ha elmennék örökre

Sírna-e akárki?

Milliónyi kérdés

Szinte sosincs vége

Abba kéne hagynom

Békére lelnék cserébe

Kun Magdolna: Mikor könnyem hullatom....

Mikor könnyem hullatom, elgondolkodom,

miért győz le mindig saját bánatom,

hisz az én fájdalmam, csak töredéke annak,

amit mások, térdre rogyva hordnak.

Mikor elgondolkodom saját gondomon,

rájövök az élet nem csak fájdalom,

hiszen annyi szép van benne, annyi szeretet,

ami keservnapjaimban erőssé tehet.

Így most elfojtom könnyeim, meg ne lássák azt,

mily gyáva mód élem a mindennapokat,

s majd úgy teszek, mintha soha nem lett volna

olyan ami szívem sokszor fájdította.

Zanner Anikó: VIHAR

Villámlás, hangos égzengés,

félelmetes, tépázó viharkezdés.

Néhány perc, lesújt hirtelen,

nappali fényt éjjé tesz mérgesen.

Sötét felhők nyitják ajtajukat,

sűrűn öntik a földre haragjukat.

Utcák hömpölygő folyóvá alakulnak,

félő madarak hallgatnak, elbújnak.

Tombol a szél, mordan süvít,

mit csak tud, magával röpít.

Röpít, felkap, messze sodor,

jókedvében tetőket ostromol.

Majd elhallgat a morajló ég,

sötétség helyett fényözön, kékség.

Pusztítás után csend honol,

úszó lomok, roncsdarabok mindenhol.

Grigo Zoltán:

FÉL ÉVSZÁZAD VÁNDORA...

Hosszú ideje kerestelek,

én, a fél évszázad vándora,

fekete hajam már megőszült,

arcom belepte az út pora.

Kerestelek, tudtam, hogy vársz rám,

téged én is nagyon vártalak,

vártam, hogy megüzend, hogy fázol,

mert régóta nem süt rád a nap.

Jöttem száguldó fellegekkel,

vad szelek kísérték utamat,

remegő szívvel szálltam hozzád,

siettem, hogy betakarjalak.

Simogatták szemem útközben

égből szálló, langyos permetek,

azt súgták, hogy akire vártál,

lám: neked most újraszületett.

Megérkeztem, végre itt vagyok,

zúgó szelek szárnyán jöttem én,

felkaplak és viszlek magammal,

elviszlek magammal messze én.

S hogyha letörölted arcomról

a nélküled bejárt út porát,

kérlek, fogadd be a szívedbe

a fél évszázad fáradt vándorát...

Aranyosi Ervin: Hogyan kéne szebbé tenni a világot?

Hogyan kéne szebbé tenni a világot,

közösen dúdolni egy gyönyörű dalt?

Hogyan kéne élővé tenni az álmot,

célokkal ellátni minden fiatalt?

Hogy lehetne adni a szeretet nevében,

egymást felemelve élni életünk?

Hogyan kéne szebbé tenni a világot,

hogy a létezésünk több legyen velünk?

Hogy lehetne erre jó receptet írni,

mindenki megértse, van út, s járható?

Ne legyen több oka, senkinek se sírni,

hogy szeretet vágyunk valóra váltható!

Hogyan kéne szívből szeretetet adni,

emelni a rezgést, a frekvenciát?

Hogy tudna az ember, jó ember maradni,

és az utódoknak csak jót adni át!

Természettel együtt, hogyan kéne élni,

megbecsülni azt, mit Isten alkotott,

mit kellene tennünk, hogy ne kelljen félni,

jó útra találva, tudni az okot!

Tudni, miért jöttünk erre a világra,

hogy leszületéskor, mit vállaltunk fel!

Nem csak álldogálni, a csodára várva,

de tenni a dolgunk, amit tenni kell!

Hogyan kéne szebbé tenni a világot,

felébresztve alvót, ki nem lát utat,

lebontani szóból épült rossz karámot,

amit a szabadság vágyunk megmutat?

Hogyan kéne alvó lelkeket emelni,

lássák a valóság, csak illúzió,

hogyan lehetne egy jobb világra lelni,

amelyikben élni és dolgozni jó?

Ha az ember végre újra gondolkodna,

de szívén át látna, jó szándékúan,

ha a Földdel együtt békésen forogna,

s tudná, hogy jövője a kezében van!

Meg kéne tanulni látni, és szeretni,

kézen fogva egymást, mindent közösen,

a holnapunk magját el kellene vetni,

öntözni hitünkkel, hogy jövőnk legyen!

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom...

Gyémánt vagyok fénylõ havon

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

(Fiam emlékére...)

Kristina Calu - Hinta

Ha lenne egy kertem

Hintám is lenne

Felszállnék rajta a fellegekbe

Kacagva repülnék

Lobogna a hajam

Boldogan rikkantanék

Látnák, mily jó kedvem van

Becsuknám a szemem

Érezném a szelet

Hogy arcom simítaná

Mint kit nagyon szeret

Szétterülne rajtam

A rég látott mosoly

Mit eddig rejtegettem

Gond mélyén valahol

A hintán szállva

Mindaz sehol sem lenne

Nem is gondolnék

A lenti zord hidegre

Odafent minden

Zöld és kék és sárga

Odafent másképp néznék

Az egész világra.

Juhász Gyula: Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat,

Betérhet hozzám, aki erre fárad,

Aki dalolva, virágot keresve,

Eltéved a mély életrengetegbe.

És őszi estén, míg az avar sír majd

S utolsó szirma hull a rózsáimnak,

Magányos vándor, múltakba révedve,

Emlékezik majd egy tündérszigetre.

És hírt hoz nékem élet tengeréről,

A csodaszépről, távoli tündérről,

Kit idevárok és aki nem jő el,

Csak egyre szépül a szálló idővel.