Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Zelk Zoltán: Október
Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.
Nádasdi Géza : Várjatok még őszirózsák....
Várjatok még őszirózsák,
Ne mondjatok búcsút a szép nyárnak.
Álmodozó árva szívek szerelemre, boldogságra várnak.
Én bennem is él egy álom, mindhiába sír a szél felettem.
Nem tudja más, csak én érzem,
Hogy még most is nyár van a szívemben.
Halkan síró őszi szellő,
Szeretném ha hírt hoznál felőle,
Várhatok-e több levelet, egyetlen szó üzenetet tőle?
Hogyha nem ír, nem is üzen, nem szeret már, elfelejtett engem,
Kinyílhattok őszirózsák, hiába van nyár az én szívemben.
Aranyos Ervin: Adj hálát reggel
Adj hálát reggel az ébredő világnak,
- örökbe kaptál egy újabb szép napot.
Engedd az érzést áradni szívedben,
szeresd hogy itt vagy, e föld az otthonod.
Hallgasd a dalt, mely apró madaraknak
hálával teli, reggeli éneke.
Engedd a nap tiszta fényét szobádba,
s ne kérdezd, ember nélküle élhet-e?
Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába,
a mosoly arcodon, ékszered legyen.
Tükrödön csillog szemed ragyogása,
hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!
S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra,
s érezd a lelked, magasabbra emel.
Tartsd ezt a mosolyt meg egy egész napra,
mert aki rád néz ennyit megérdemel.
Hagyd hogy a mosoly átterjedjen másra,
- jó érzésed csak fokozódni fog -
a szeretet ilyen, apró kis sugára
teheti szebbé a hétköznapot.
Aranyosi Ervin: Az élet ajándék....
Az élet ajándék, kár eltékozolni,
hagyni elavulni, vagy szemétre szórni!
Inkább leld meg benne a páratlan kincset,
nyiss egy újabb ajtót, nyomd le a kilincset!
Hagyd, hogy feltáruljon, mi mögötte bújik,
s lásd meg, hogy az élet végtelenbe nyúlik!
Csak engedd, hogy lelked a fénybe vezessen,
minden egyes nappal új csodád lehessen!
Végtelenből jöttél, megélni világod,
még ha az értelmét nem is mindig látod.
Keresd hát az okát, hogy mi végből lettél,
millió oka van annak, hogy születtél!
Ezek apró kincsek, szedd csak szépen sorba,
ne hagyd szanaszéjjel, eltűnni a porban!
Gyűjtsd össze, rakd össze, és értelmet kapnak,
saját világodat alkosd meg magadnak!
Az élet ajándék, örülj neki, kérlek,
az utadon végig angyalok kísérnek.
Még ha nem is látod néhanapján őket,
egyengetik utad, jobbat várva tőled!
Hogy azt add, aki vagy, amiért születtél,
hisz oka van annak, mért pont ilyen lettél!
Csak a fókuszt kéne olykor változtatnod,
szívvel, szeretettel világodra hatnod!
Élvezni, csodálni, örülni a létnek,
meglelni a kincset, mit sorsod eléd tett!
Segíthetnél másnak, hogy ő is ráleljen,
a kedveskedésre őszintén feleljen!
Az élet ajándék, fogadd szeretettel,
legyél világodat jobbá tévő ember!
Légy te is ajándék mások életében,
szeretet vezessen önzetlenül, szépen!
(2023.09.29.)
ENDRŐDI SÁNDOR: A SZERETETRŐL..
Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincs szeretet:
Az élete csupa pusztaság.
Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget,
Minden koldusnál százszor koldúsabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.
Valakit, valamit szeretni kell.
Jók vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövet nélkül adta nekünk.
Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen,
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.
Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.
Petőfi Sándor
BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL...
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van az idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
(Koltó, 1847. szeptember.)
Aranyosi Ervin: Az élet lépcsőjén
A test megöregszik,
benne nem a lélek,
hiszem, hogy én ma is
ifjú szívvel élek!
Éppolyan lelkesen
járom a világom,
s amíg lelkes vagyok,
gyönyörűnek látom!
Nem hagyom lelkemet
öreggé facsarni,
mint a lombtalan fát,
fűrész által marni!
Keresem a szépet
a hétköznapokban,
létemet csodálom,
a kikelő magokban!
Hiszen mindig van új,
amit még nem láttam,
napjaim földjében
csillogó gyémánt van!
Szeretet tüzéből
sok erőt merítek,
életem vásznára
új filmet vetítek.
Öregszik a testem,
de nem vagyok beteg,
gyógyít a világom,
s benne a szeretet.
Belőlem is árad,
mást is boldogítva,
mások fáradt lelkét
szépen gazdagítva.
Keresem a szépet,
minden egyes napban,
s meglátom, átérzem
mesés pillanatban.
Fényes tükröt tartok,
te is lásd a szépet,
ne tegyen koldussá
téged sem enyészet!
Minden egyes új nap,
meglépendő lépcső,
egyre feljebb vivő,
szinte égbe érő.
Amikor lenézek,
tegnapomat látom,
emelkedj hát velem
te is, jóbarátom!
Ma is lét-lépcsőmön
jutok egyre feljebb,
s kapok ezer okot,
hogy veled ünnepeljek!
A szebbik oldalát
keresem a létnek,
s akarom, hogy te is
lásd életed szépnek!
Találj okot mindig,
eggyel feljebb lépni,
folytonos haldoklást
életre cserélni!
Keresd meg a módját,
hogy szépítsd világod,
s ha megleled, attól
gyönyörűbbnek látod!
Ma valahogy minden egészen más
Méz-arany fényben fürdet meg a nap
Pajkosan fülembe sugdos a lágy szél
Mialatt játékosan a hajamba kap.
Bőrömön táncolnak a meleg sugarak
Mint gyengéd szerető ébredés után
Ha a vágy újra fellobban benne, s játszik
Testemen, akár egy dalt a zongorán.
Most valahogy már nem is fáj semmi
Mi bántott, rongyos ruhaként foszlik szét
Mintha hosszú rémálomból ébrednék
Ujjongva látom, hogy a világ milyen szép.
/ Sun Belle/
Dóró Sándor: Van, lesz
Van amikor sírunk,
van amikor nevetünk.
Van amikor gyűlölünk,
van amikor szeretünk.
Van amikor maradnánk,
van amikor mennénk.
Van amikor éheznénk,
van amikor ennénk.
Van amikor aludnánk
van amikor ébrednénk.
Van amikor meghalnánk,
van amikor léteznénk.
Van amikor mindegy,
van amikor fontos.
Van amikor késik,
van amikor pontos.
Lesz mikor nem sírunk,
lesz mikor csak nevetünk.
Lesz mikor nem gyűlölünk,
Lesz mikor csak szeretünk.
SZABÓ LŐRINC: ŐSZ AZ ADRIÁN
Félig vízben, félig a parton
fekszem az őszi ég alatt;
egyszerre ringat és melenget
a tenger és a déli nap:
szikrázó ujjai becéznek,
gyúrnak, gyötörnek édesen,
húnyt szemmel és borzongva tűröm,
hogy paráználkodnak velem.
Húnyt szemmel és borzongva tűröm
a nap s a tenger csókjait
s testem gyönyörűsége némán
könyörög és imádkozik:
Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,
ragyogj át, mint az üveget,
bent moss ki, mélyen, ahol annyi
fáradt sötétség didereg;
ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,
hogy meggyógyuljak odabenn,
világítsatok át egészen,
hogy lelkem új és friss legyen;
ősz van, – fűtsetek át sietve,
jóságos, erős sugarak,
hadd vigyem magammal a télbe
e tiszta, kései nyarat!
Zelk Zoltán
Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Dideregve didergő fák között
úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. -
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok.
Dsida Jenő: VÁGYOM EMBEREKRE
Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,
most szeretném mind leszedni már.
Eddig beszéltem a fájdalomról,
most szeretnék meggyógyulni már.
Elég volt a látomás, a pokol,
az ismeretlen, polipkarú mélység,
melyet bejártam derengő, vérpiros
lámpással: most már napfényre vágyom.
És vágyom emberekre, jó emberekre,
ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok
mint a többieké. S vágyom, vágyom
a koldusok egyszerű, szelíd dalára.
Babits Mihály: A veranda hűvös már
A veranda hűvös már
vadszöllőlomb vörös már.
Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.
Megtörött a bor színe
mint a haldoklók szeme.
Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.
Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.
Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.
Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.
Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.
Köpönyege föllege
betakarja az eget.
Lehellete csúnya szél
akit ér az meg nem él.
Jaj levelek, hol bújjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.
1919-1920
Kun Magdolna: Lelketlen lelkek
Lehet, hogy az élet bársonyszékbe ültet,
s palotád is fénylő kincsektől lesz teljes,
de egyet ne feledj, bárhogy csillog kincsed,
semmit sem érnek, ha lelketlenné tesznek.
Mert egy nap, te is ott állsz azon hosszú sorba,
ahol lelketlen lelkek égnek a kénköves pokolba,
s ahol emberséget, szeretetet, hiába remélsz,
nem oldoz fel bűnöd alól az áldott Istenkéz.
Kik szegényen halnak, ámde szeretet adnak,
még a gazdagoktól is sokkal gazdagabbak,
mert az ő lelkük csillagként fénylik odafenn,
míg salakként azoké kit Isten a pokolban felejt.
Kun Magdolna: Béke volna jó
Béke volna jó, Uram, egy szebb és jobb világ,
olyan világ, hol ismernék a szeretet szavát.
Ahol minden ember tudná milyen érzés az,
mikor beléd vetett hitünk virágot fakaszt.
Jóság kéne, Uram, mely a gonosz fölé nőne,
s akkor bizalommal nézhetnénk jövőink elébe,
és oly boldogan élhetnénk ezt a röpke életet,
mintha magunkénak tudnánk évezredeket.
Szív kellene, Uram, sok-sok embernek,
hogy megtöltsék érzelemmel a szívteleneket,
és megtanítsák nekik, az a bátor hős,
ki méltósággal hajol meg a szeretet előtt.
Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.
Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.
Mert ez az én sorsom, üdvöm,
Tűnőben szép a nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén,
Szeptember aranya van.
Juhász Gyula
Zanner Anikó: Intelem
Megtaláltad lelki békédet?
A célodat végre elérted?
Ne hallgass a sok "jó" tanácsra,
csak szíved tiszta parancsára!
Foglalkozz ifjú életeddel,
meríts szépet szerény éneddel!
Vigyázz jól a megnyert csatádra,
óvd meg kincsed, ne vesszen kárba!
Sok ember sajnos, bánt és gonosz,
ki másokat kéjjel ostoroz.
Védd magadat mindig és bárhol,
ne félj a kínzó megbánástól!
Légy hát bölcs, bátor, leleményes,
de maradj mindig emberséges!
Nyárvégi randevú 🍂
Amikor a nyár,
Már végórára' jár,
Közeleg az ősz
S mosolyunk elidőz
Szép randevújukon,
Mely csodás alkalom,
Hol esőkönnyeken
Az érzés megpihen,
Amelyben oldott ez a nász
S az emlékre vigyáz.
A múlt forró hónapok,
Az ősznek irigyelt dolog.
Mert jöttén hűvösül,
Az élet búba' hidegül.
Ám mégsem szomorú,
Mert bronzán múl' ború,
S most a nyár felzokog,
Mert látja, aranyban ragyog
A vidék, őszi színein,
A nyár is gyönyörkönnyein
Az ősznek nyakába borul,
S ölelőn' állnak szótlanul...
Könnyekkel búcsúzik a nyár
S mindkettő búsan sirdogál.
Ám lelkük boldogán,
A szívem ámul e csodán,
Látva e kézfogó hevét,
Megélem létem lényegét.
Hogy én is vélük könnyezek,
S e szépen tanú lehetek...
Arcomon esőként terül,
És lényem hálán szenderül.
Mindannyi' múló nyár után,
Sárguló levélként a fán
A lelkem bronzba öltözik,
Amíg e gyönyör ölelkezik.
E múló tündöklés során,
A nyárnak búcsúmosolyán...
Molty
ÁLOMŐRZŐ
Jó éjt kicsim
Éjszakánként letakarlak
hogy az álmok el ne hagyjanak
bármilyen nyom a testén
Az intim pillanataidban
Mindig ott leszek
mint egy különleges báj
amikor az álmaid homályosak
Jó éjt kicsim
Simogatom a hajad
Szorosan foglak
ahogy a szerelmet keresem
Álmodban jövök
hogy megérintsen, mint lélegzik
utat nyitok neked
az angyalok fényén keresztül.
Kányádi Sándor:
FELEMÁS ŐSZI ÉNEK
Építsd föl minden éjszaka,
építsd föl újra, s újra,
amit lerombol benned a
nappalok háborúja.
Ne hagyd kihunyni a tüzet,
a százszor szétrúgottat,
szítsd a parazsat: nélküled
föl újra nem loboghat.
Nevetségesen ismerős
minden mit mondtam, s mondok,
nehéz nyarunk volt, itt az ősz,
s jönnek a téli gondok.
Már csak magamat benned és
magamban téged óvlak,
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak...
Aranyosi Ervin: Varázsszavak
Mik azok a varázsszavak,
melyek csodát tesznek?
Amik méltóságot adnak,
szépen tisztelegnek?
Kifejezik a jó érzést,
s hálaképpen járnak,
varázslattal lökést adnak
bennünk élő vágynak?
A szavaink teremtenek,
vágynak szárnyat adnak,
ne légy fösvény, szép szavaid
ne tartsd meg magadnak!
Udvarias, szép beszéddel
simogathatsz lelket,
az emberek szívéhez
az utat meg kell lelned!
Hétköznapi apróságért
szóval lehetsz hálás,
megtisztítja a lelkedet
is a megbocsájtás.
Könnyebb másnak jónak lenni,
csak biztatás kéne,
s nem azt nézni, hogy a másik,
mit ad majd cserébe!
Varázsszóval hálás lenni,
szeretetet adni,
sokkal könnyebb általuk
a jó úton haladni.
Használd a szép anyanyelved,
bátoríts, emelj fel,
szép szavakkal induljon el
minden áldott reggel!
Egy dallamot sodor az őszi szél.
Sárgul már, hull a fákról a levél.
Megpendíti szívemnek húrjait.
Felrepíti lelkemnek szárnyait.
Ha meghallom a régi dalt,
mely olyan sokszor vigasztalt.
Egy régi nyár emléke visszajár....
Fülemben hallom szívem ritmusát.
Egy régi dal, - egy régi nyár....
Itt él a szívemben újra már.
Elrepült régen az ifjúság.
Mégis úgy érzem, most újra,
csak nekem szól a gitár.
/ Ismeretlen/
Tóth Enikő: Szeptemberben
Élnek a szívünkben fényei a nyárnak,
iskolakapuknál már gyerekek állnak
szeptemberben.
Gyümölcsök boldogan ringnak még az ágon,
nem érzik, hogy egyszer véget ér az álom
szeptemberben.
Fákon a levelek sárgába fordulnak,
nyári pillanatok lassanként elmúlnak
szeptemberben.
Gyermekkorod tiszta éveit átlátod,
sok becsengetésről szerzel tanúságot
szeptemberben.
Megmaradni mindig kezdő kisdiáknak,
hittel javítani mindegyik hibánkat
szeptemberben...
Márai Sándor, Zsoltár verse
A gyönyör fáj,
kéjes a bánat,
erős sodrával
örökre árad.
Ha elhord messze,
visszahoz egyszer,
mély folyóteste
úgyse ereszt el.
Partok dalolnak,
a fák jó zöldek,
ne bántsd a csöndet.
Ki gondja a holnap?
Karikakörbe útját
e görbe pályán
tán járja a Föld,
talán nem.
A célt ne kérdjed.
A Nap talán áll.
Az élet régibb
a halálnál.
Ámen
Zelk Zoltán: Ez már az ősz...
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk –
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. –
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! S lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Eljött az Ősz, eljött megint,
a Nyár, mint vándor búcsút int,
átadja most kihűlt helyét.
Kitöltötte az idejét.
Elsápadnak a levelek,
kis életük most lepereg,
színük fakul s kitudja, tán
egy sem marad ott fenn a fán.
Rajtuk tapos az őszi szél,
körtáncba kezd pár holt levél,
s ahogy a bús, vén ősz fütyül,
táncot ropnak a fák körül.
Az útra szép szőnyeg kerül,
amint az avar szétterül.
Süvítve fut a szél tovább,
s hajbókolnak az őszi fák.
Az őszi szél, bizony nagyúr,
hol elcsitul, hol megvadul.
Néha felhőket tol fölénk,
lucskos esőt loccsant közénk,
néha még langyan simogat,
vagy napokon át sír sokat.
Mikor kifárad megpihen,
fodrot simítva a vízen.
Aranyosi Ervin
Kun Magdolna? Volt egy kedves otthon
Volt egy kedves otthon, gyermekkorom háza,
ahol az érzések kapuja sosem volt bezárva,
mert mind nyitottak voltunk a jóságra, a szépre,
s mindarra mi megtanított az igaz emberségre.
Megtanultuk, hogy érzés nélkül élni nem lehet,
hiszen mit sem ér a szív, ha fagyos, jégderes,
ha nem olvasztja fel azon könnyek melegsége,
mely olykor-olykor megcsillan az emberek szemébe.
Egyre többször előfordul, hogy a múltba révedek,
hogy tisztán lássam magam előtt a régi képeket,
s mind-mind azon szeretteim kiknek érző szíve, lelke,
jóravaló emberségük énbelém nevelte.
Kiknek szíveibe nevelték az igaz emberséget,
azok sosem feledik el az otthon melegséget,
mert a múlt újra láttatja majd azokat a régi képeket,
melyekben értékkel bír ma is az otthon és a szeretet.
Garai Gábor: Szeptember
Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.
A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-
Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.
És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:
dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kívül-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.
Juhász Gyula: Milyen volt...
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
(Nagy kedvencem, a hajléktalan költőné emlékére)
Tánczos Katalin : Az én miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, – sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol…
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL! Ámen