Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Kun Magdolna: Szívmuzsika

Halk csendben hallgasd

a szívmuzsikát,

ne törje zaj az érzés dalát.

Úgy öleld körbe a hangjegyeket,

mintha dalban írnák az életedet,

mert a szívek muzsikája

a legszebb vágyzene,

attól mindig könnyel telik meg

az emberek szeme..........

Kun Magdolna:Napindító

...mindig szépeket hozok

"Az élet olyan értékes nagyra becsült kincs,

amihez fogható semmi-semmi nincs,

hisz mindent pótolhatunk, ami elveszett,

de új életet kétszer senki nem vehet.

Ezért kell napjainkat vidámabbá tenni,

s ezt a vidámságot örökjognak venni,

mert akkor lesz értelme az emberszületésnek,

ha mosolyt adunk a lélek erejének.

A mosoly az, mi letörli a könnyet,

és elhiteti, hogy élni akkor könnyebb,

ha magunk mögött hagyunk minden fájdalmat,

ami megtöri bennünk az érzésszálakat.

Ezentúl már én is csak szépeket hozok,

hogy derűvel teljen fáradt napotok

és érezzétek ti is, milyen nagyon fontos,

ha miénk lehet néhány szó,

mely boldogságot hordoz."

Kosztolányi Mária: Sorsol a sors...

Sorsol a sors, osztja a lapot,

elfogadod, vagy visszaadod.

Körben az ujjongó embertömeg,

színnel lefelé, orosz-rulett…

Remegnek, sírnak, könyökkel zárnak,

kárhozottak ők , kik előtted állnak.

De a sors kegyetlen, életünkkel játszik,

nyüszítve vár a holnap, nagy lesz a tét a táncig.

Most latba tettem mindent, a kockát eldobom.

Könnyekkel fizettem, hát kérem az új lapom...

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,

vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,

hideg és kőkemény, mint késben a szándék,

legforróbb szavad is megdermedt ajándék .

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,

s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,

szívós és kitartó, akár földben a mag,

gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,

mint éjben a neszek, mint ringató mesék,

végtelen és áldott, mint templomok csendje,

mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,

mikor az égre az első fény fellobog,

s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,

hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem...

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,

melyet vinni már alig-alig győz.

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.

Aranyosi Ervin: Éld a napot

Minden egyes kornak van valami bája,

– és az embernek is számtalan hibája, –

ám ha minden korod tiszta szívvel éled,

minden pillanatban újabb vágyad éled.

Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!

Mától érted ketyeg, múlik minden óra.

Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,

lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!

Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?

A betegség jelzés, könnyebb elviselned,

ha megérted azt, mit lelked üzen véle:

– csökken a fájdalom, legyen bármiféle!

Életedben biztos, sok volt, aki bántott.

Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?

Elengedted-e már a haragos múltat?

Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?

S volt-e olyan ember, akit te bántottál?

Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?

Patyolat tiszta már lelkiismereted?

Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.

Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,

szereteted szórd szét, szerte a határban,

szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,

napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.

Vizek csobogása vidámítsa lelked,

szeretet szikrája gyúljon lángra benned!

Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,

szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!

És az emberekkel légy megértő, kérlek!

Mindegyik másképpen keresi a szépet.

Az sem tehet róla, aki még nem érti,

hogy a gondolata, a másikat sérti.

Mindig azt keresik, ami jónak látszik,

ám az élet néha „délibábot” játszik.

Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,

a nyugalom leljen otthonára benned!

Élvezd ki a világ millió csodáját,

és ne keresd többé a mások hibáját.

Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,

akit az emberek, s angyalok szeretnek!

Nagy Ilona / Búcsúzik a nyár…

Már gyöngyfénysugarakkal búcsúzik a nyár…

a meleg gólyafészek ismét árva lett,

aranyát zsákolja a sárguló határ,

s leveleket pingál egy ősz színű ecset.

Ma még bőkezűen osztogatja kincsét,

forró szél kotor a kiszáradt tereken,

olykor csak megoldja, majd leveti ingét,

aztán majd elszáguld szellőkerekeken.

Nem kéri a hajnal hűvös ölelését,

a gyümölcsérlelő ősz párakönnyeit,

ám hogy újabb évig ne hiányold létét,

lángcsókját bőrödön emlékként hagyja itt.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig így volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagyvilágban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sóhajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sir beszédeit,

A keselyűnek szárnya csattogását,

Prométheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomorú föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy új világot zár magába.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg újra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel újra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Zanner Anikó: Egyszerű szösszenet

Amikor a magas fák zölden hívnak,

Amikor színes virágok nyílnak,

Amikor illatukkal csábítanak,

Amikor a csordogáló patak

Tükrében nézegeti magát a Nap,

Amikor pillangók röpködnek a réten,

Amikor gyönyörködöm az ég kékjében,

Amikor hegyet ölelő sziklák intenek:

- Gyere! Halld titokzatos énekemet.

Amikor csak úgy leülök a csendben,

S ezer lámpás gyullad ki az esti kertben,

Szentjánosbogarak érintik meg lelkem,

Béke és szeretet lakik szívemben.

Ahogy millió csillag odafönn ragyog,

Érzem: a természet gyermeke vagyok.

Szuhanics Albert

Napraforgó

Napraforgó, te szép virág,

sugarát a nap szórja rád.

Te vagy neki leghálásabb,

mert a napfény leghőbb vágyad.

Sárga arcod sosem komoly,

ha nap süt rá, csupa mosoly.

De ha útján tovább állna,

te még vágysz a boldogságra.

Felé fordítod az orcád,

nem vesztheti fénylő voltát.

Ragyog a te arany hajad,

levélhangon suttog szavad.

Amikor kis szellő lebben

nincs virág, mely szólna szebben.

Fényes arccal dicső imát,

napfényt nincs, mi jobban imád.

Mikor jönnek bús fellegek

nem ragyog szép orcád neked.

Árnyak fedik, sápadt, komor,

leolvad a csodás mosoly.

Földre tekint a szép fejed,

arany hajad fakó neked.

Vággyal teli sóhaj fakad

zöld kebledből: "Süssön a nap!"

Kibukkan a felhők mögül,

a tüzes nap - Boldog, örül,

feléled a napraforgó,

sárga arca mily mosolygó!

Dáliák

A hegyekről most kúszik le a reggel

Megfürdet mindent mámoros színekkel.

A ház körül öklömnyi dáliák,

Rózsás vidámak, mélabús lilák.

Az ampelopszisz fürtjei körül

A méhe-nép az életnek örül.

S üldögélvén a vadszölős verandán

Némán tűnődöm életem kalandján.

Örülni én is jól tudok nagyon,

Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.

De Isten tudja, ez a mostani

Öreges öröm csak más valami.

Most ami öröm, szép is, szomorú is

S könnyei között mosolyog a bú is.

Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!

Nincs már a földön semmi, amit várnék.

Tudom, hogy minden óra szép ajándék.

Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,

Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,

Ahol talán még azt is fellelem,

Amit félbe sem hagytam, idelenn...

Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!

Hanem itt hagyni apátlanul őket,

Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,

Hogy búra váljék bennük a világ,

Mint bennetek, szomorú dáliák, -

Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,

S nekem legyen a világ puszta pőre,

Mint vihar után derékon törött

Dália-szárnak az épek között...?

Ki merne kérni? kérni melyiket?

Melyik a jobb? melyik a nehezebb?

Lehajtott fejjel, mint a dáliák,

Hadd mondom el az egyetlen imát;

Elmondom egyszer, aztán hallgatok,

Legyen meg a Te szent Akaratod!

Sík Sándor

Meggyesi Éva : Az én időm

Az én időmben nem volt sok minden,

zsír meg kenyér volt csak az asztalon,

nem volt mindennap megterítve,

csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,

csak szabadban töltött nappalok,

s szalmavárakat építettünk,

amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk

a félig levágott torzsokon,

egészen addig, amíg a tarló

perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,

vidám, jókedvű kacajok,

gyöngyöző hangja messze szállott

átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!

Az volt a legszebb korszakom,

ott, az aranyló búzatáblák

között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.

A tarló hangja most oly üres,

nem hallik többé gyermekdallam,

csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül

a dallam, mi akkor elveszett,

hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,

de olyan jó, mikor feldereng.

Kun Magdolna: Búcsút int a nyár

Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,

s követői leszünk az őszi hervadásnak,

ami oly keserű érzés, így alkony idején,

mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.

Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,

s messze délre száll minden gólya pár,

mert tudom, mikor a vándormadarak

messzi útra kelnek,

valamit lelkünkben mindig összetörnek.

Sajog bennem is az a bizonyos tudat,

hogy utoljára látom a rétvirágokat,

s utoljára érezhetem azt a kócos langy-szelet,

mely arcomba fújja a homokszemeket.

Én minden évszakot nagyon szeretek,

de bennem véreznek el az őszi levelek,

bennem halnak el azok a bús gondolatok,

hogyha egyszer én is, én is meghalok,

akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,

szép muzsikát nem fütyül több énekesmadár.

Reviczky Gyula - Őszi rózsa

Őszi rózsa, őszi rózsa!

Vetkezik a rét, a róna.

S neked most van születésed.

Szomorúság látni téged.

.

Őszi rózsa, őszi rózsa!

Nem lesz eztán pásztoróra.

Haldoklik a fény, a lepke.

Ködben, árnyban ki szeretne!

.

Őszi rózsa, őszi rózsa!

Hajlik az év hervadóra.

Te is elhullsz, de a nélkül

Hogy részed lett vón' a fénybül.

Móra Ferenc - A cinege cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagy uraknak varrja.

.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

.

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

.

Csak a cinegének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

.

Keresi, kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

Aranyosi Ervin: Úgy legyen! Áldás! Hála érte!

Imád végén kimondod: „ámen”,

s ezzel azt tönkre is teszed!

Mert elrontod vele a címzést,

és nem kapja meg Istened!

Hiszen az „ámen” egy rossz ómen,

Ámonnak küldted a fohászt,

idegen népség istenének,

ezt kéne végre hogy meglásd!

A gyilkos, népirtó istennek,

ki eltüntetné népedet,

s te buzgón imádkozol hozzá,

mert elhitették rég veled,

hogy ez a szó megerősítés,

és azt jelenti: úgy legyen!

De mért nem mondod imád végén,

magyarul, értelmesen?

A végső szó, az imád végén,

a sötétségbe, mélybe húz,

és mélységes rezgése révén,

hitet, reményt is összezúz!

Akadályoz a teremtésben,

a képességed megtöri,

pokolra küldi minden álmod,

mesterkélt, s egyben ördögi.

Ha lelked most megszabadulna,

teremtőd végre hallana!

Saját vágyaid vennéd sorba,

imádba szőve, dalba ma!

Isten adott egy adottságot,

tudod, a gondolat teremt,

mi teremthetünk új világot,

nekünk adta a végtelent!

Imádkozz csak, és beszélj hozzá,

– s nem térden, esdekelve kell! –

teremtő atyád viszonozná,

benne vágyad válaszra lel!

A része vagy, belőle lettél,

örök lélekként benned él,

s szeretné, ha önmagad lennél,

érted szebb világot remél.

Adná ő néked két kezével,

amire vágysz, azt megkapod,

csak hozzá kéne mindig szólnod,

ne rút szó zárja a napod!

Mint jó szülő, ő teljesíti,

amit csak lelked megkíván,

jó lenne már őbenne hinni,

ne legyen csúfság az imán!

Úgy legyen! Áldás! Hála érte!

Ezzel engedd el vágyaid,

és meglátod, ezért cserébe,

mindent valóra vált a hit!

Teremts magadnak szebb világot,

élhetőbb és szebb életet,

s ha imádat hálával zárod,

meglesz a Földön mindened!

Szeretni kéne megtanulni,

felemelni a lelkeket,

de béklyóval imáink végén,

magasan szállni nem lehet!

Imádban ne kérj, s ne parancsolj,

csak váltsd valóra vágyaid!

Lásd úgy, mintha már tiéd lenne,

azt, mi még lelkedben lakik!

Légy érte hálás, köszönd meg szépen,

és várd, hogy valóban jöjjön el,

erősítsd vágyad látomással,

amit majd rezgésed növel!

Emelkedj fel Jóistenedhez,

érezd, szeret, s mindent megad,

hisz saját képére teremtett,

érezd utódjának magad!

Ne pénzt, hívságos holmikat gyűjts!

Örömöket, élményeket!

Tedd boldogabbá ember társad,

gazdagodjon a lét veled!

Szellemed sok mindenre képes,

s utad egy módon járható,

töltsd meg a szíved szeretettel,

ezt várja a Mindenható.

Mert ha mind, egymást felemelnénk,

nem lenne bűn és bűnözés,

lassan világunk megtisztulna,

s örömből sem lenne kevés!

S talán, akik ma még uralnak,

meglátnák, másképp is lehet

felemelni a nagyvilágot,

s teremthetne a képzelet!

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág-bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvizek fakadnak,

s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,

s a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must

nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza vállát,

melyet vinni már alig-alig győz,

Sírón susog a nádszál utána,

nyár végi úton ott ballag az Ősz.

Adj még, Uram, időt

Adj még, Uram, erőt, hogy ne fáradjak el,

azon a hosszú-hosszú úton, amin menni kell,

mert úgy szeretném érezni még egy kicsikét

az őszbe szökött napláng langyos melegét.

Adj még, Uram, időt, hogy vágyott álmaim,

túllépjenek fájdalmamnak könnyes kínjain,

s Én, bátran hihessem, van még annyi évem,

amennyi feledteti velem minden szenvedésem.

Adj még, Uram, időt, pár reményteli évet,

hogy boldogságban teljen ez az elröppenő élet,

mert oly közelről fúj már az a sarki hideg szél,

mely virágzó tavaszról többé nem mesél.

Kun Magdolna

Kaczor Ferenc - Ha fáj a szíved

Ha fáj a szíved,

Ne mondd el senkinek,

Mert ami neked fáj,

Nem érti senki meg.

És aki nem érti,

Gúnyol és kinevet,

Örül ha sírni lát,

Örül a könnyednek.

Őrizd meg a szíved,

Ne add ki hiába,

Mert a szívnek nincsen

Egynél több virága.

A virág elhervad,

És nem lesz több kikelet,

Ezért hát őrizd meg

Jól a szívedet.

Meggyesi Éva Szelíden hívj

Sppzelíden hívj, és szelíden szólj hozzám,

nem bírom már ha bántanak,

szelíden kérj ha szeretnél bármit,

ne töröld belém sáros lábadat!

.

Nem hívtalak,és nem is kértem tőled

hogy jöjj közel,vagy mellettem maradj,

magadtól jöttél, te akartál látni,

de ha már itt vagy, tiszteletet adj!

.

Nem vagyok gőgös megbecsülök bárkit,

aki számomra tiszteletet ad,

lehetsz koldus és lehetsz király is,

de durva szóra ne nyisd ajkadat!

.

Szeress vagy gyűlölj! Nem számít nékem!

de ha már gyűlölsz tedd azt csendesen!

Ki emberként született erre a földre

joggal várják hogy ember is legyen!

Aranyosi Ervin: Augusztus huszadikai jókívánság!

Jó lenne, ha újra Alkotmányunk lenne!

Újra az igazság tükröződne benne!

Jog és az igazság kézen fogva járna,

hazánk virágozna, s ránk szebb jövő várna.

Gazdagabbak lennénk mind az új kenyérrel,

amit dolgos kezek osztanának széjjel.

Áldás lenne végre nemzeten, s hazánkon,

siker koronázzon minket, ezt kívánom!

Hadd járjon a magyar újra emelt fővel,

szembesüljön végre élhető jövővel!

Vegye végre vissza összes régi jussát,

mit kivívtak, kik örök álmukat alusszák!

Őseink, kik naggyá tették az országot,

amely eleinknél szebb napokat látott!

Isten áldásával éljünk boldogabban,

s minden jó magyarnak legyen része abban!

Legyen hát egyenlő, mindenki, ki magyar,

aki e szentföldön boldogulni akar!

Föld, víz és levegő csak minket szolgáljon,

kezünk közt a munka teremtővé váljon!

Tegyük hát a dolgunk szépen, összefogva,

egymást jól megértve, összemosolyogva!

A szívünk, mint a dob, egyszerre dobbanjon,

minden gondolatunk reményt, hitet adjon!

Legyen új kenyerünk, házban lakhatásunk,

legyen biztos jövőnk, s legyen rá hatásunk!

Gyermekünk kezébe adjunk jó stafétát,

tanítsd őket élni, s velük együtt éld át,

hogy a magyar haza újra felvirágzik,

és a magyar szeme örömkönnytől ázik!

Mindőnk szíve telik méltó büszkeséggel,

s jóllakik lelkünk is friss, meleg kenyérrel!

Egy morzsányi kenyér

Ebben a szétlopott világban,

ahol minden uralmat a pénz birtokol,

drága nagyanyám jutott eszembe,

aki úgy ette kenyerét,

hogy a pöttyös kötényére hulló

morzsaszemeket, egyenként felszedte,

majd szájához emelte, hogy ne vesszen kárba,

ami, Isten, adománya.

Ők még jól tudták mit ér az a kenyér,

aminek cseppenként gyöngyöző

véres veríték volt megfizetett ára.

S aminek frissen sült ropogós héját

számtalan éhező ajak, titokban dézsmálta,

mert félt attól, hogy otthon,

a mama, vagy a papa szitkot szór reája.

Mennyivel másabb volt az a kenyér íz,

s mennyivel másabb emlék maradt utána,

mert azt a kenyeret,

maga a szegénység emelte királyi pompába,

mitől érezhette a legrongyosabb koldus is,

hogy annak az egyetlen lehulló morzsának,

ugyanolyan értéke van,

mint a legfinomabb főúri étkeknek,

egy hercegi családban.

Kun Magdolna

Szuhanics Albert: Augusztus húsz, új kenyér, asztali áldás

Augusztus magasztos hónap,

íze van ennek a szónak,

új kenyér, asztali áldás,

s az ünnep öröme vár rád!

Augusztus, nyár királynője,

gazdagon tekint előre.

Nagyboldogasszonyunk látod,

ma is él a te országod!

Lélekben sasként köröztünk,

ezer év szállt el fölöttünk.

Rólunk ne vedd le a kezed,

hiszen, itt minden a tied!

A sorsunk keserű gyakran,

könnyünktől sós… párna-paplan.

Mégis a hitünk oly szilárd,

százezer próbát rég kiállt.

Királyink, szentek az égben,

bennetek bízunk mi régen.

Patrónánk, Szent fiad révén,

hadd éljünk boldogan, békén!

Kezünkben legyen a sorsunk,

s erényünk szívünkben hordjuk.

Legyen az adott szó kincsünk,

Istenben, hazában higgyünk!

S higgyünk a józan eszünkben,

szorgalmas, ügyes kezünkben,

higgyünk a gyarapodásban,

s egy erős magyar hazában!

Czibere Anita: Augusztus éjszakán...

Augusztus éjszakán csillagtenger

fényében fürdőző, néma táj,

mint hatalmas szőttes az égbolt fekete

selymére milliónyi fénylő csillagot tűzdelt

a nyári éj lágy simítású érintése.

Ismerős tekintetű csillagfények lelkem

csillámló, édes csendjéhez szerelmes

suttogással beszélnek, mosolygós szemük

csillogása hívogatón tekint a földi világra.

Fénylő hívásuk a magasból küldik,

fénylő üzenetük ezüstbe öntik...

Beleírott üzenet szívek pitvarába, hogy

szirmait bontsa minden szív ebbe a világba.

Mosolygós szemeikben biz` könnycsepp

is látszik, s hullócsillagként a földig alászáll.

Augusztus éjjelén miért sír az ég?

Az eltévedt emberiség a Fényt nem lelé még.

Hullócsillag jelzé, Isten minket hív... s tudatja,

hogy az Ő Csillaga mindannyiunk szívében benne él!

Fecskemadárt tudakozom:

Hová készűl olyan nagyon?

Csak azt mondja csicseregve:

Szép virágos napkeletre.

Kérdezem a falevelet:

Mért oly sárga? Talán beteg?

Azt feleli a falevél:

Nemsokára viszi a szél.

Ne szállj, kedvem a fecskével,

Sem a sárga falevéllel,

Majd visszajön még a fecske,

Lesz még a fán levelecske!

Pósa Lajos

Muzsikusnak dalból van a lelke......

Hölgyek, urak kis figyelmet kérek,

Muzsikusról szól most ez az ének,

Aki sok szép melódiát játszik,

És ki mindig jókedvűnek látszik,

Akármilyen szomorúan ébred,

Vígan szolgálja az üdvösséged,

Nem is tudod, mit köszönhetsz néki,

Hogy bánatod így megérti.

A muzsikusnak dalból van a lelke,

Az egész világ szíve dobog benne,

A muzsikusnak szmoking a kabátja,

És nincs egy igaz, jó barátja.

Te megkeresed őt, ha szíved éget,

Ő muzsikál és megvigasztal téged.

Egy nóta, és te boldog könnyet ejtesz,

És minden rosszat elfelejtesz.

Leányok, legények

Nóta nélkül semmi ez az élet.

Gazdagok, szegények,

A muzsikust, azt nagyon szeressétek!

A muzsikusnak dalból van a lelke,

Az egész világ szíve dobog benne,

A muzsikusnak szmoking a kabátja,

És nincs egy igaz, jó barátja.

Minden este újból szól az ének,

Bevallom, a muzsikus is téved.

Minden siker csak amolyan látszat,

Szerelmére mindhiába várhat.

Hölgyek, urak, eddig szól az ének,

Zárórakor vége a mesének,

Hazamegy a muzsikus, az árva,

És szerelmét nem találja.

A muzsikusnak dalból van a lelke,

Az egész világ szíve dobog benne,

A muzsikusnak szmoking a kabátja,

És nincs egy igaz, jó barátja.

Te megkeresed őt, ha szíved éget,

Ő muzsikál és megvigasztal téged.

Egy nóta, és te boldog könnyet ejtesz,

És minden rosszat elfelejtesz.

Leányok, legények

Nóta nélkül semmi ez az élet.

Gazdagok, szegények,

A muzsikust, azt nagyon szeressétek!

A muzsikusnak dalból van a lelke,

Az egész világ szíve dobog benne,

A muzsikusnak szmoking a kabátja,

És nincs egy igaz, jó barátja.

(Fonó Frigyes)

Kosztolányi Dezső : Ilona

Lenge lány,

aki sző,

holdvilág

mosolya:

ezt mondja

a neved,

Ilona,

Ilona.

Lelkembe

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva,

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellőket

hallana,

sellőket,

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így:

"La illah

il' Allah",

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltűn és

eltűn a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

lim-loma,

távoli,

szellemi

lant-zene,

Ilona.

Ó az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt,

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa o,

csupa a,

csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez,

halovány

kék-lila,

halovány

anilin

ibolya,

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha,

s balzsam is

mennyei

lanolin,

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló,

nem múló

hallali,

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya.

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

Ady Endre: Akarok

Akarok! Egy kemény rövidke szó

ebben benne van az egész életem !

E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,

e szó miatt még sokat könnyezem.

De történjék bármi,

ha az egész világ fog ellenállni,

vagy ha egyedül is maradok

mindent legyőzve mégis AKAROK!

Karvaji Roland : Boldogság

Boldog ember az, ki örül a mának,

Megéli minden percét,

Nem szidalmaz, hátráltat.

Nem közömbös, nem elutasító, ahol tud, ott segít,

Köszönetből fakadó hálából táplálkozik, merít.

Boldog ember az, ki szeretetnek nem híja,

Hisz ez a legnagyobb kincs,

Ez a boldogság titka.

A szeretet kulcs minden ember szívéhez,

Menj bátran, nyisd ki,

Tudd meg, hogy mit érez.

Boldog ember az, ki az igazságért harcol,

Nem hazudik, nem bánt,

Szíveket nem karcol.

Nevess, nevettess sokat, a nevetés gyógyszer, ezt ne feledd,

Alkalmazd nyugtató, alkohol, valamint más szerek helyett.

Boldog ember az, aki ezen sorokat szívébe zárja,

Hisz ez a boldog élet titka,

Ezt Isten ajánlja.

Erdős Sándor : Múltnak kútja

Künn állok a csendes utcán

nádfedeles házak előtt,

szelek súgnak kurtán-furcsán

a távoli hegyek fölött.

Csend uralja itt a tájat,

visszaköszön ősi múltunk.

A jövő vihara várhat,

régi nyűg, mi húzza hátunk.

Remény verte most itt fészkét,

táplálkozik régvolt múltból,

az idő lehányta kérgét,

vizet szürcsöl ősi kútból.