Ha meghalt valakid, akit szerettél gyere ide (beszélgetős fórum)

Szia!

Én is hasonló helyzetben vagyok mint te,én apukám május 3-án lesz 2 éve,hogy meghalt 54 évesen.Mindíg azon volt,hogy segítsen nekünk,és mi meg nem tudtunk rajta segíteni,sajnos.Nagyon szerette az unokáit,alig várta hogy megszülessenek,és nem sokáig lehetett velük A nagy 6 éves,a kicsi 1,5 éves volt,mikor meghalt.Ő is János volt,mi is megyünk karácsonykor a temetőbe.Most is olyan rossz volt,mert mentünk anyósékhoz,és vittünk sütit,és a temető mellett megyünk el,és el is sírom magam,hogy bárcsak neki is inkább a sütit vinném,mert úgy szerette.Nekem is rossz látni más papákat az unokákkal,mert még az én apukámnak is élnie kellene,és unokáznia!És rá tudtam volna számítani bármikor,hogy mehessek dolgozni,besegített volna szivesen a gyerekeknél.

De sajnos az élet kegyetlen,és mindíg a jók mennek el.Nagyon hiányzik!!!

Tatacskam december 24 en halt meg 2008 ban...:( alig par honapja...ugy hianyzik

igy hogy nem megyek mamahoz..olyan mintha azert nem latnam mert nem megyek oda...pedig tudom mamat is meg kene nezni...de olyan nehez oda mennem,..

a temetesen is kesz katasztrofa voltam...egyedul bomboltem hangosan az egeszravatalozoba....

es mikor hallottam a foldet kopogni a koporson azt ereztem mintha engem utnenek

nagyon hianyzik....:(

most se tudom felfogni

Cilikem...2007 feb 15 hallt meg...eletembe annyit nem sirtam mint azert a macskaert...meg most is hinyzik

mind ketto halalaert haragszom..nem rajuk...csak ugy az eletre....

tata oreg volt...sajnos ez az elet rendje

de a cicam meg csak 5 eves volt....:((

szia!

Őszintén együttérzek veletek!

Már régebben hozzá akartam szólni ehhez a fórumhoz de nem szerettem volna felkavarni a fájó emlékeket, de lehet nekem is jót tesz ,ha beszélhetek itt ezen a fórumon azon személyek elvesztéséről, akiket a legjobban szerettem.

Mivel te is a felemás érzésekről irtál az ünnepek kapcsán,én is elmesélem ,hogy én Apukámat 22-évesen vesztettem el.Ő még nem volt egészen 47.

Áprilisban ,halt meg Gyula napkor, s mivel a családban is van Gyula( sógorom) olyan furcsa volt ,hogy megyünk őt köszönteni ,mikor én legszívesebben a temetőbe mennék.

De nem is ez a lényeg, hanem az ,hogy apukámnak dec 24-én lenne a születésnapja, 27-én János nevenap, s ez a tudat egy kicsit mindig beárnyékolta a Karácsonyt. Hiába enyhül a fájdalom idővel , ez nem egy olyan dolog , hogy el lehetne felejteni.Még ennyi év után(83.ban halt meg) fáj a hiánya. Mikor a gyerekeim még kicsik voltak ,hányszor de hányszor néztem fájó szívvel ,hogy a vele egykorú ,volt munkatársai vigyáznak az unokákra ,sétáltassák őket... s akkor elgondoltam ,hogy Apukám ,aki olyan nagyon szerettet engem, mennyire szeretné a gyerekeimet, akik annyira hasonlítnak rám...

És a sors különös ironiája: apósom dec .24-én halt meg a tavaly., 26-án temették.(26-én István nap, a férjem nevenapja.)

De ettől arrafelé,milyen Karácsonya lesz a férjemnek , a gyerekeimnek, akiknek Tata volt az első igazi közeli személy akit elveszítetek.

Ők is szomorúan mondják ,hogy már egy tatánk sincs.... ma véletlenül előkerült egy kép tatáról ,ezelőtt 5 évvel készült, mikor még nem érte agyvérzés és az igazi önmaga volt. Láttam a kisebb lányomat megrendítette az emlékezés... Tata most márciusban töltené be a 78 évét , már látom előre ,hogy sürün lesz emlegetve..

ennyit most egyelőre ,mert már nekem sincs lelkierőm ,hogy a legkedvesebb unokaöcsém elvesztéséről beszéljek, aki fiatalon , 38-évesen halt meg távol az otthonától...

De most előre kell nézzünk ,éljük az életünket, vigyázzunk azokra akiket szeretünk s magunkra is... s talán reménykedjünk ,hogy egyszer majd viszontlássuk Őket.

Nagyon sajnálom...és együttérzek Veled.

A fájó emlékek mindig árnyékot vetítenek a legszebb napokra is.

Aki már vesztett el közeli hozzátartozóját, az tudja mit érzel.

Hajtsunk fejet azok előtt akik elmentek, emlékezzünk rájuk, de ne hagyjuk hogy ez a szomorúság eluralja az életünket.

Felelőséggel tartozunk az élőkért is!!!!!!

És valahol a saját életünkért is!!!

Sziasztok!

Ma lenne a szülinapja anyukának, és szinte minden évben együtt ünnepeltük a Nők napjával, de az idén ez már nem fog menni... Valamikor ünnep volt, de most csak vegyes érzelem, mint ahogy az is, ahogy én pedig pont halottak napján születtem... Nem az ünneplés, hanem az Ő hiánya fáj igazán, így most lett még egy kesernyés ünnepünk, aminek már nem tudunk szívből, igazán örülni... :-((

Hogy mennyire durva tud lenni az élet! :-((

Szegény édesapám, nyugodjon békében, szintén egyedül maradt és igyekezett felnevelni bennünket öcsémmel; most rám osztotta ugyanazt a sors, azzal, hogy nekem két csajszit kell egyedül felnevelnem! :-((

Megértem apukád, hiszen én is kezdek "elveszett lenni", ismét kezdem megismerni és tapasztalni a "csonka Család" szót; nem találom a helyemet, és egyre nehezebb, nehezebb, bár talán épp Ők tartják még bennem a lelket... Ilyen helyzetben nincs jó megoldás, bármelyik szülő, anya vagy apa neveli is egyedül tovább a gyermekeit, senkinek sem kívánom!!! :-(((

Üdvözletem!

ez egy jó ötlet.....

én is gondoltam rá, hogy ha nem is világos és rikító ruhákat (úgy sem szeretem az ilyent) de sötétebb túnusú, nem feketét fogok majd hordani és akkor legfeljebb a Te ötletedre rátűzöm a fekete szalagot.

Aztán mondjon mindenki amit akar.

A szeretet hiánya

..."senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".

Nem igaz.

Ez nem olyan seb, ami gyógyul.

A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.

A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben... Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk. (Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy "Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!".) És ezt a hiányt valamennyien felfedezhetjük a lelkünkben."...

(Müller Péter : Szeretetkönyv)

Nekem apum 6 éve hogy felakasztotta magát, 41 éves volt.

Ami nagyon dühítő volt, hogy mindenki sajnálkozott,meg mindenkinek volt egy két okos megjegyzése..stb,meg hogy milyen jó ember volt. Pedig mikor élt és szüksége lett volna barátokra mindenki hátat fordított neki, csak én mentem ki hozzá meglátogatni. Senki még csak nem is kérdezett felőle. Még a saját anyja is csak szídta és veszekedett vele, még egy tányér levest is sajnált tőle. Mióta meghalt apu, meg hetente jár gondozni a sír, na nem hogy hiányzik apu, hanem mit szólnak a rokonok, ha el van hanyagolva.

Ja, a temetésen rengetegen voltak, sikítani tudtam volna és hazazavarni mindenkit, hogy nem most kell jönni, akkor kellett volna jönni mikor szükség volt rá.

Bocs! A dühöm megmaradt! Hiányzik!

Szia! Eddig nem hallottam még erről a honlapról, de valóban nagyon szép és megható: olyan sok értékes ember távozik körünkből, és gyakran nagyon váratlanul és fiatalon...

Újra kezdeni mindent e világon,

- megteremteni, ami nincs sehol,

de itt van mindnyájunkban mégis,

belőlünk sürgetve dalol,

újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol..."

(Váci Mihály: Valami nincs sehol)

Szia!

Igen sajnos már négy éve.

Köszönöm szépen a részvét nyilvánítást!

A gyerekek tényleg sok erőt adnak . Édi vagy , hogy irtál . puszi neked

Gondolkoztam, hogy priviben írom meg, de lehet, hogy másokat is érint a téma, így a nyilvánosságot választottam!

Az biztos, hogy férfinak könnyebb feketében, vagy legalábbis sötét ruhában lenni, és nem is olyan feltűnő, mint hölgyek esetében, de a feketével én sem vagyok kibékülve! :-(

Próbáld megbeszélni otthon, és szerintem elég az, ha nem túlságosan kirívó ruhában mutatkozol, talán egy kicsit visszafogottabb, sötétebb szín is ugyanúgy megteszi, még falun is, mint a fekete!

Ahogy olvashattad is: az ember szívével, lelkével gyászol, nem annyira a ruha a döntő, kacérkodni lehet feketében is, sőt... Amennyiben a Családod megértő ezen a téren, akkor nincs gond, elvégre a falu úgyis talál valamit: van aki csak azért megy el a temetésre, hogy megfigyelje a többieket, hogy ki mennyire siratja az elhunytat, de még ettől rosszabb tapasztalatom is van a faluval kapcsolatban! :-(

Persze, Neked továbbra is ott kell majd élned, nem mindegy, de szerintem mégis inkább a Család véleménye legyen a döntő!

Fogadd őszinte részvétem, szombaton én is mécsest gyújtok, ismeretlenül is meggyászolom Őt! :-((

Elvesztetted az Édesanyádat?

Fogadd részvétem.

Megnéztem az adatlapod.....Nagyon édesek a gyerkőceid......belőlük biztosan sok erőt tudsz meríteni.

Ehhez szerintem kell egy adottság is, nem elég csak a szeretet.

Nagyon sokban felborult már a régi családmodell,és a férfiak is átvállalnak nagyon sok "női szerepet" és fordítva. De azért valójában a női gének mégis csak másabbak mint a férfiaké.

Én is tisztelem azokat a férfiakat akik, becsülettel helyt tudnak állni ha egyedül maradnak. De azokat sem tudom elitélni akiknek, minden igyekezetük ellenére sem megy......

(persze van aki nem is akarja megpróbálni...az más...)

Szia, kedves fórumtársam!

Köszönöm, hogy ellátogattál ide, és megosztottad velünk fájdalmad. Nehéz ilyenkor szavakat találni, bármennyire is szeretnénk valami szépet, vagy kedveset mondani; de kérlek, fogadd őszinte részvétemet, és az idézetet, ezt a néhány sort:

"Csak egyszer szabad elsiratni a halottakat, utána azon kell lennünk, hogy megtegyük, amit ők már nem tehettek meg. Nem lehet szeretni, írni, harcolni, gondolkodni, dolgozni, ha könnyek borítják el az ember szemét és elméjét; a hosszan tartó gyásszal eláruljuk a halott életét."

"Vajon akad-e egyetlen igazán befejezett élet, egyetlen olyan élet is, amely ne beteljesületlen ígéret, mi több, lappangó lehetőség volna...? Nem a múlt az, ami meghal valamennyiünkkel. A jövő hal meg."

/Carlos Fuentes: Laura Díaz évről évre/

Kedves Napsugi!

Így ismeretlenül is fogadd részvétem.

Fél éve halt meg a férjem, nagyon összetörtem. Fekete ruha. Én felvettem, de felnőtt gyermekeim nem. Nem is erőltettem rájuk, kisvárosban élünk, de nem is tudom mennyire szokás a fekete, talán leginkább az idősebb korosztálynál. Ez mindenkinek magánügye, ki hogy gondolja. Környezetemben mindkettőre volt példa. Aki nem volt talpig feketében, az is visszafogottan, sötét tónusú ruhát vett fel, mely nem volt hivalkodó. Eszembe nem jutott, hogy ezért megszóljam. Én lassanként váltani fogok, fehér és szürke is előkerül.

A másik, az emberek hozzáállása. Igen, ennek ki leszel téve. Én is átéltem, sajnos volt aki csak úgy odavetette részvétét. Erősnek kell lenned minden téren, hogy bird elviselni a terhet. Ezt szívből kívánom neked.

Fogadd részvétem....Ő is fiatalon ment el.

Sajnos ezek a csúnya betegségek még kifognak az orvostudományon. halasztani tudják kicsit a véget,de eljön .....