Beigazolódott Down-kór, terhességmegszakítás a 23. héten (beszélgetős fórum)
A cikk, amelyhez ez a fórum nyílt, már nem aktív.
Üdv! Mi újság veletek?
Rég nem írtatok ide semmit.
Boldog Új Évet.
Mi újság a bölibe??
jajj de jó hogy jöttél, nincs még fotód? annyira szeretném látni?
már kérdeztünk odabennt hogy mi van veletek?
Engem vígasztal, hogy azok az emberek, akik testközelből ismernek down szindrómás embereket, azok nem gondolják azt, hogy nincs helyük a földön.
A legtöbb, itt nagyon ellenségesen felszólaló ember csak hallott, vagy olvasott valamit egy olyan emberről, aki már látni vélt egyszer valahol egy fogyatékkal élő embert. De nem tapasztalták meg azt a csodát, amit egy downos nyújtani tud.
Igazából csak sajnálni tudom őket (a fene nagy tökéletességükkel)...
És nem mondom, hogy nincsenek nehézségek, de emelje fel a kezét, akinek nincsenek nehézségei az egyébként tök okos, szép, és egészséges gyerekével. (A kamaszokról nem is beszélve)
Így aki nem akar nehézségeket magának, az ne szüljön! Se egészségeset, se sérültet! :)
Sajnos nem láttam a képet a kislányodról...
De el tudom képzelni, hogy milyen ügyes! :)
Örülök hogy írtál a bölcsis élményről.
Ha befognak kutyát valóban pár nap megfigyelés. És ha a valódi gazdi előkerül, fogalmam sincs miket kell fizetni, aláírni stb.
Lényeg hogy a csavargó megkerült.
Ismerek olyan helyet, ahol nagyon jó a kerítés, és a kis szobacirkáló mégis meglépett..
Azok kedvéért írom ezeket a sorokat, akik örömmel olvassák, ha egy danka baba remekel.
1.5 éves kislányom bölcsödés, 2-4 éves korig vannak a csoportjában normál gyerekek.
Ma a fejlesztő gyógypedagógus, aki a bölcsibe jár hozzá fejlesztésre, azt mondta:
A csoportjában ő az egyik legjobb képességű gyermek.
Patakban folytak a könnyeim, miközben mosolyogtam.
Hihetetlen csodát élünk meg, a mi gyönyörű kislányunkkal. Sok mindenre nevelt bennünket az élet. A mostani feladatom a türelem . Szeretnék én is mint sokan egy átlagban mérhető eredményt látni, úgy 20 éves koráig.
De ez nincs, csak a ma van, mindennap csak a ma.
De arra jöttem rá, a holnap nem is számít, mert úgyis visszatarthatatlanul jön, akár félünk tőle, akár nagyon várjuk.
Mindennap arra gondolok, hogy a mai nap is sikeres lesz... ezt akarom mondani 5-10 év múlva is.
Nem a többi gyermekhez mérem majd, hanem saját magához.
Ma a nagyobb fiam beszoktatása miatt voltunk oviba 4.5 évesen nem tud elengedni, amúgy tűz eszű, hatalmas szókincsel, okos ügyes.
De arra jöttem rá, amikor ma bent láttam a gyermekerdőben :-) hogy ő egyik gyerek a sok közül. Nem több nem kevesebb, pedig az ember szeretné azt hinni, hogy az övé valami különlegesen életre alkalmas.
Ugyanolyan mint a többi, csak az enyém, az érzéseim ezért mások iránta.
Így vagyok Anitával is. Látom bent a csoportjában, és semmi különbség nincs, olyan mint a többi, úgy játszik eszik egyedül, csak a levesnél segítenek, épít, főzőset játszik, terít levest szed, szerepjátékot játszik 1.5 évesen.
A babát beteszi a babakocsiba ringatja.
Egy dologban viszont nagyon más, ezzel tisztában vagyok. Ha be.... és nem merem elengedni, túl féltem vagy rejtegetem, lehet nem lenne belőle semmi.
Tehát akkor mi is a lényeg? nem állítom hogy nem több odafigyeléssel, fejlesztéssel, de ugyanolyan emberek gyerekek mint a többi.
Megosztanék még egy esetet.
Eltünt a kutyánk, mi kis naivak elkezdtük keresni, különös kapcsolat volt a kislányunk és közte.
Egy menhelyet is hívtam, ahol mondták, igen befogtak egyet, itt és itt van.
Megyünk érte mit sem sejtve, és akkor mondja az úriember, hogy ennek a procedúrának milyen állomásai vannak, 72 órás elzárás, nagytestű kutya kószálásért, felelőtlenség stb.de odamutat a kislányomra, azt mondja, ismerem, van egy danka a családban. 40 éves férfi, a család lelke, és igazán látja, nem hinné, hogy hibát követ el azzal, ha nem értesíti a rendőrséget.
Vigyük haza a kutyát, ezután vigyázzunk, kifizettük, amit kellett érte, és búcsúzáskor annyit mondott.
Bárcsak sok embernek akkora lelke lenne, mint a dankáknak.
csak egy tapasztalat volt amit szívesen megosztottam veletek.
Az ide másolt tényeket amik tájékoztatásul kaptunk, igen szimpatikus emberektől, csak részben állják meg a helyüket.
Mert bár vannak nehézségek, de akik élnek jó hogy vannak.
Az írott tájékoztató és a valós élet nem mindig van összhangban egymással.
Ha ezt akkor tudom mikor megszületett, akkor sokkal boldogabb lett volna az eleje is.
Sajnálom amin keresztül mentél, véleményem szerint jó döntést hoztál.
Remélem egy idő múlva egészséges kisgyermeknek adhatsz majd életet. persze egy következő terhesség sem lesz könnyű, tele félelmekkel. De minden esélyed megvan egy egészséges gyermek születésére.
Lejjebb írta valaki, kb ezt. Nem keresem vissza szó szerint, mielőtt lehurrogna bárki. ( lepereg rólam )
Előző terhessége vetélésel végződött. Kórházba kötött ki, mert iker babák voltak.
Ebből tanulva választott egy dokit, akihez rendszeresen járt. Minden vizsgálatot megcsináltak, nem vették észre. Mikor a baba megszületett, derült ki a baj...
Szerintem, hangsúlyozom szerintem : a nődoki " abortusz ellenes ", volt. És látta hogy baj van, de nem szólt a páciensének. Mert szinte biztosra vette, elveteti a kismamája.
Továbbá érdekes mód a választott doki ott volt a szülésnél, és amikor közölték a hírt a baba állapotáról. Sokszor olvastam itt a neten, a választott dokija, épp nyaralt a " Bahamákon " mikor a kismamája szült.. Perssze az épp akkor ügyelő orvostím megoldotta..
Szerintem az okozza az egymás mellett elbeszélést (erről már pár hónapja is írtam), hogy nem választjuk szét az élethelyzeteket.
Csak kettőt nézünk:
A beteg babát nevelőket, és az őket elvetetőket.
Holott ennél sokkal többrétű a dolog.
Vannak ugye az egészséges babás szülők, és a valamilyen rendellenességgel született babák szülei.
Vannak azok, akik tudták előre a rendellenességet, és vannak, akik nem.
Akik tudták előre, annak egy része megszünteti a terhességet minden lelki probléma nélkül, a másik fele óriási vívódások árán szünteti meg, a harmadik nem szünteti meg a terhességet a betegség ellenére sem.
Vannak, akik nem tudtak előre a rendellenességről, csak a megszületés után. Egy részük nem tudja felvállalni ezt a terhet, és nem vállalja fel a babát, a másik részük felvállalja, de lehet, hogy beleroppan (családi konfliktusok, válás stb.), a harmadik része harmonikus otthont teremtve vállalja a gyermeket, és a lehető legjobbat nyújtja számára, hogy az elérhető maximális teljesítményt tudja majd a gyermek is kihozni magából. Azoknak pedig, akik ez utóbbi csoportban élnek boldogan, nyilván nehéz lehet megérteni,hogy vannak olyanok, akik ismerik magukat annyira, hogy hozzájuk hasonlóan ők nem lennének képesek gondoskodni a beteg babáról.
Nyilván még ezernyi "réteg" lehet, amit itt most nem soroltam fel.
Ebből kiemelni azt, aki nem tudja felvállalni a beteg babát, ezért az elvetetés mellett dönt, és azt, aki beteg - jelen esetben danka - babát nevel, és boldogan vállalja fel ennek minden terhét és boldogságát, örömét (akár tudott előre a betegségről, akár nem), szerintem eleve hibás nézőpont.
A fórum eredetileg egy olyan szülőpárosról szólt, akik úgy érezték, egészséges kislányuk mellé nem képesek felvállalni egy nem egészséges gyermeket, ezért elbúcsúztak tőle, és ennek a fájdalmát osztotta meg az anyuka a fórum keretei között.
Végül teljesen irányt váltott az egész, és a fentebb írt két réteg egymásnak ugrott, tarkítva az abszolút kívülállók véleményével is.
De hogyan lehetne ezeket a helyzeteket egyáltalán összehasonlítani? Hiszen azok, akik valamilyen okból most nem az általános fogalmak szerinti egészséges gyermeket nevelnek, de teljes odaadással, szeretettel, és maximális erőbedobással nevelik őket, amit a babájuk meghálál ezerszeresen, nyilván a saját álláspontjukat védik, és szeretnék meggyőzni a többieket arról, hogy nem kell azért elvetetni a gyermeket, mert az előzetes vizsgálatok (amik sok esetben pontatlanok) beteg gyermeket jeleztek.
A másik oldal pedig azt képtelen megértetni velük, hogy ők emberileg alkalmatlannak tartották magukat arra, hogy ezeket az irdatlan terheket magukra vállalják. Eközben folyton azt kell hallgatniuk, mennyire szeretetre méltók a danka babák, és hogy ők annak tudatában is megtartották volna a babát, ha tudják előre, hogy betegek. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Hiszen ebben a helyzetben ők sem voltak. Talán ez az, ami miatt az amúgy is lelkiismeret furdalással küzdő szülők bántásnak veszik azt, hogy kvázi legyilkosozzák őket - "nem ölném meg a gyerekem" = nem lennék gyilkos. Értsd: megölöd a gyereked = gyilkos vagy.
Hirtelen nem is tudom, olvastam-e itt olyan hozzászólást, aki down-szindrómás babát szült úgy, hogy előre tudott a rendellenességről.
Az indulatok itt újra és újra fellángolnak, de szerintem tényleg csak amiatt, mert úgy néz ki, mintha valójában csak két oldal csapna össze folyton, holott sokkal több oldala van a témának, csak erről valahogy senki nem beszél.
Nem akartam senki életébe beleszólni, nem vagyok közvetlenül érintett a témában, és remélem, soha nem is leszek az, de úgy látom, a fórum eredeti témája már rég túlnőtte magát, és már-már dühöngővé fajult az egész, amit nagyon sajnálok, hiszen meggyőződésem, Szimonicnak (úgy rémlik, így hívták a fórum elindítóját) abszolút nem ez volt a célja vele.
Utóbbi napokban sokat gondolkodtam ezen.
Ha valakinek nincs még gyereke sem, akkor is csak kitűzhet egy célt, de a dolgok alakulhatnak másként, tehát garancia nincs.
Ha van gyereke, akkor hálásnak kellene lennie, hogy egészségesek , és nem megszólni azokat akik nem kérték de elfogadták a helyzetet. Ha pedig lett volna beteg de úgy döntött elveteti, ami sztem sem könnyű dolog. Mindenki maga tudja mért döntött így, akkor viszont ebben a dologban biztosnak kell lennie.Vergődésnek érzem a megnyilvánulásaikat, bár lehet félreértem.
Én nem szólom le őket, hoztak egy döntést az ő életük ők tudják.
Féltik az egészséges gyermeket, féltik a kapcslatukat, nem utolsósorban épp ezektől az atrocitásoktól akarták megkimélni magukat, amik itt bennünket érnek.
Nem érezték az elhivatottságot, ez is az ő dolguk, és azt sem kell elfelejteni, hogy az abban a pillanatban kapott határidő, igen kevés józan döntésre.
Magam és családom életére nézve, fölvállalnám azt is ha az uram elhagy, sztem akkor is talpon maradnék, tűzban edzett vas vagyok már, és a szeretet hatalmas erőt ad. Ezen kívül pedig én úgy gondolom, ha az uram ezért elhagyna( ami megjegyzem fele fele arányban a mienk) én azt gondolom, nem lenne gond hogy ez kiderült.
De ezt csak és kizárólag a saját véleményem és csak a saját életünkről.
Az pedig hogy a gyermekem élhet e teljes életet? azon vagyok. Egy percig nem teszem karba a kezem, látátsól mikulásig igyekszem hogy minden rendben legyen, megjegyzem nem kis eredménnyel ez is sztem hozzáállás kérdése Sajnos elég közelről ismerek valakit akinek már 20 éves a dankája, és bezárva tartja otthon, pedig olvas ír, számítógépezik, saját méreg drága fényképezővel fotókat csinál, gépre tölti, a programokat a gépén jobban is meri mint én. Laptopja van ha esetleg nem lenne ez elég. Ezt hívják aranykalitkának.
Az ellenkezőjére kívánok törekedni, nem anyagiakban, hanem szociálisan megadni amire minden embernek szüksége van. Függetlenül attól hogy egyenlő esélyekkel indul e valaki vagy nem.
Én hiszem azt hogy ezt a harciasságot, erőt, a lánykám átveszi, megtanulja, és megfeleő időben megfelelő kézzel és újjal válaszolni tud a kekeckedőknek.
A bántásokat nem értem, mert nem kopogok senki ablakán hogy segítsen, és azt sem hinném, hogy ő olyan szeretetet érez a gyermekem iránt hogy legszívesebben engem tenne tönkre, mert annyira sajnálja.
Eddig nem is ismert, (most sem) .
Annyi szent az életről életben maradásáról a magzatnak lehet mindenkinek saját véleménye. Van a törvény, ami mindkettőt engedélyezi. Van a lelkiismeret, ami egyénenként kiabál, elhallgat, vagy esetleg tettre késztet.
Mindenkié máshogy szól.
Az adatlapomon van egy vers. ezt szeretném itt is megosztani veletek.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
Babits Mihály
Lehet maradinak tűnök, de nekem fontos a lelkem. és ha valakit itt megbántottam elnézést kérek nem volt szándékos.
Ha mégis megtettem azt jelenti, hogy erősebb volt a fájdalom amit éreztem egy egy h sz olvasás közben minthogy uralkodhatnék a hirtelen indulataimon.
baromságokat irtál! azért,mert egy ygerek MÁS,még élhet teljes életet,persze figyelembe véve a másságát.nem érzik magukat a MÁS gyerekek foygatékosnak,ahogy nőnek,ha olyan a háttér,el tudják gogadni a másságukat és együtt élni vele.Én fogyatékos ygerekeket tanitok,van diákom,aki már túl a 30-on,sokan vannak,családot alapitottak,gyerekeik vannak és boldogok.megtalálják a magukhelyét,társaságát,barátaiakt,párjukat az életben.
Az összesúgás persze elinte zavarja őket,de emgszokják és egy idő után nem foglalkoznak vele.ne alkoss úgy véleményt,hogy scak elméelti ismeretek vannak mögötted!
Szerintem ezt eddig is tudtuk:-( Nekem minden vizsgálat negatív volt.Még az amnio is.NINCS 100%-OS BIZTONSÁG!
Még ez az új dolog sem garantálja azt,hogy nem lesz ds. a baba! Sajnos.
Én is csak erre szerettem volna egy példát mondani tolókocsiban ülő íróról. Boldog, pedig...
És van egy "pár" embertársunk ép kezekkel, lábakkal, ép elmével és mégsem tud élni a tökéletesség adta lehetőséggel.Í
Talán a kétkedők megkérdezhetnének 1-2 sérült embert...hátha ők hitelesebbek nálunk.
:-) Köszönjük.
Amúgy ez éltet, szerintem vannak akik máshogy gondolkodnak, de a legtöbb értelmes épp eszű magyar ember empatikus.
Ha nem így lenne, nagy bajban lennénk.
És ők is, mert ha valami történne velük, ki tudja ki foglalkozna velük.
Úgy járna mint az egyszeri fiú, Mikor az apját vitte kifele vén korában a házból, ki a pajtába mert az öregnek nincs helye a házban.
Nyárikonyhánál megszólal az öreg, állj meg fiem én is eddig vittem az apámat.
Ki mint vet úgy arat.
A boldogságról: gondolom ti is láttátok a pps-t arról a lányról, aki kezek nélkül született (mint akkoriban páran, mert a kismamiknak hányingerre jó gyógyszert adtak...)
Őt segítették a szülei, most már pilóta és nem tűnt boldogtalannak... nekem az a kép tetszett, ahogy ült a betonon és a lábujjaival tartotta a sörös dobozát.
A sérült emberek is élni akarnak és nem mindenkinek veszi el a világ az életkedvét.
Hajrá dankás mamik, én szurkolok nektek és a csemetétiteknek!
Sokat gondolkodtam mi lehet ez a direkt bántás, és arra jöttem rá, nekik ez jó.
Élvezik.
Figyeld hogy kifordulnak magukból, és akkor az én stílusommal van gond, mert védem magam és a családom.
Ha jól esik nekik tegyék, csak nehogy ez legyen a legnagyobb boldogság az életükbe.
Silány lelkiállapotnak érzem azt ha valaki erre érez indíttatást.
Sztem ez szomorú, mert ha ilyen a hozzáállás, nem tudom ha valakin segíteni kellene , tud e váltani? agyban.
Mert jött itt az egyik H sz azzal, hogy ha az ajtaja előtt lene egy danka bevinné és fölnevelné, de világra nem hozni Talán hello12 volt a neve.
Hát nekem épp a szívem alatt volt nem az ajtóm előtt.
Szeretem mert az enyém.
És hogy "merészeli" kijelenteni, hogy boldogtalan...? A boldogság szerintem szubjektív, és pillanatnyi. Néha szenvedünk és néha boldogok vagyunk. Hány olyan emberről hallunk, aki sérülten születik, és felnőttként azt mondja, hogy köszöni, de jól van így, nem kérne egy új szemet, nem kérne egy lábat. Miért nem tudod ezt elhinni? Mi a tökéletes? Mi az egész? Mi a teljesség? Miért ne lehetnének ezek a gyerekek boldogak és elégedettek.
Szerintem a selejtes, az használhatatlan, tudod, a gyárakban is így válogatják az alkatrészeket.
Én azért nem jelenteném ki a sérült emberekre, hogy selejtesek (gondolom, ők is azok, ha a génjeik azok).
Az egészséges lelkű emberrel is történnek tragédiák,de azért egészséges a lelke, hogy ezeket feldolgozza.
Az is megfogalmazódott bennem a Veled való eszmecserében, hogy mi módon kéne "szelektálni"-szerinted? Ki maradjon életben, és ki ne...? Akinek nyúlajka van, vagy hiányzik egy ujja, vagy ez még belefér?
Királyi rádió mai adása erről szól. Vendég a háznál műsor.
hangtárba visszakereshető.
Akit érdekel.
Zúgolódjak, panaszkodjak? semmit nem lehet kiszámítani.
Az erős bölcs szülő amit az élet hoz viseli és nagy szeretettel támogatja a családját.