Vetélés 20 hetesen (nyílt klub)

Júújdejóó!!

Gratulálok! Remélem jól vagytok!! :)

Szorítok nektek nagyon!!

Nekem a vérzés elmúlt kb 5 nap alatt, kb 8-9 napot vártunk végül, és voltunk együtt, aztán arra két napra, azaz tegnap megint, mintha véreznék. Lehet elszúrtam valamit?! :( De ez meg oylan, mint mikor meg szokott jönni, de nem erősödött ma sem, csak mintha első nap lenne. Halványpiros, és nagyon kevés, de nyálkás. Kicsit görcsöl a hasam, de nekem amúgy sem szokott jobban fájni, ha megvan, akkor sem. Csütörtök reggel megyek vissza dokihoz.

Köszi a biztatást Mirtus! Nem azt mondom,hogy soha nem akarok terhes lenni, mert (bár én nem voltam ilyen gyerekmániás) most egyre jobban szeretnék anya lenni. Csak az a nagy görcs bennem, hogy elesek a lehetőségtől, ha csütörtökön valamit elrontanak. Persze benne van a pakliban, hogy ha begyullad, akkor meg azért. Szóval orvosilag biztos ez a legjobb.

Hnol nekem a közvetlen környezetemben nőtt fel egy downos kislány, és általában ő boldog volt, vagy annak tűnt, de a szülei, meg a nagyi egyáltalán. Az anyját nem ismertem közelről, mert az apai nagymama volt a szomszédunk, de sokat le volt passzolva a kislány, mikor már dolgoztak a szülők. Az anyja állandóan olyan volt, mintha hetek óta nem aludt volna. Gondolom a hetek már évek voltak, mivel a kislány akkor már olyan 6 éves volt. Azóta jár suliba, mert helyben van kisegítő, de nagyon megviselte a családot, és igaz, hogy van másik közös gyerek, de lelkileg ő sem 100-as, mert rá meg nem maradt elég idő. Szóval, szerintem hiába fáj, de jól döntöttél! És a következő alkalommal biztos, hogy egészséges lesz a baba és a terhességed is!

Sziasztok!

Nehogy már könnyű legyen az élet! Ma visszamentem a dokihoz, akit itt helyben ajánlottak, aki a vetélésnél is feljött, hogy megnézze jól vagyok-e. Hát, természetesen, nem is én lennék, ha nem maradt volna bent egy kb hüvelykujjnyi darab, amit ki kellene szedni. Vagy meg is várhatjuk, hogy kijön-e magától, de lehet, hogy bevarasodik, vagy begyullad, vagy betokosodik, vagy akármi, ami szövődményekkel járhat. Vagy szépen kitisztul a következő vérzéssel, ami kb 2 hét múlva esedékes. Vagy kaparás, és kiszedik. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Nem tudom mit csináljak. A doki azt mondta, nagy esély van rá, hogy kijön, de gyakran inkább begyullad. (Köszi) Javasolta az altatásban történő kiszedést, de félek, hogy ha megsértik a méhfalat, vagy akármi mást elcsesznek, akkor megint lőhetem az esélyem az anyaságra. :( Jó kis hírek, nem?

Egyébként nekem azt mondta a doki még bent a kórházban, hogy fél évet javasol, hogy annyit várjunk, de függ az egészségi állapotomtól, ami most épp nem a legjobb a mai uh-s vizsgálat alapján. Nem hiszem el, hogy már az a kis darabka nem bírt kijönni. (Pedig még itthon ilyen fél tenyérnyi cafatok távoztak belőlem, már az a hüvelyknyi nem bírt leválni???!!!)

Én nem is a sok vizsgálattól félek, hanem hogy stresszelem majd magam, és amiatt nem fog menni. Lehet ezért nem árt azt a fél évet kivárni, hogy addig megnyugodjon a páciens.

Eddig úgy gondoltam, hogy akár januárban kezdhetnénk, és nem kell annyit várni, ha a testem kész van rá az orvos szerint. Most már semmit nem tudok.

Nagyon sajnálom ami veled történt! Én nem tartom gyilkosságnak, és egy nagy ölelést küldök!

Én is úgy érzem magam, mintha két ártatlantól vettem volna el az életét, mert bennem is végig rugdostak. Még mikor kijött az egyikük akkor is! Szörnyű érzés! Teljesen együtt érzek veled!

És tudom, hogy ez nem vigasztal, de szerintem én is így döntöttem volna! Nem túl jó élet betegen élni! És lehet, hogy egy beteg, akivel folyton foglalkoznak nem így éli meg, de mi lesz, ha a szülő már nem lesz? Onnantól mit kezd az életével? A tesó életét is nézni kell, hogy akkor rá maradt volna? Szerintem ez nem egy felelőtlen döntés volt!

Sok erőt kívánok neked is a továbblépéshez! És a mai naphoz is! Nekünk az ikerterhesség miatt nagy valószínűséggel 36. hétre lett volna kitűzve a nap. Az pont férjem születésnapja. Nehéz lesz majd márciusban.

Fogtok újra próbálkozni? Lehet már? Orvosok mit mondanak?

Nekem a miskolci Kaáli intézetvezetője volt a dokim, s hiába megkapta a maga kenyérre betevőjét, sz.rt rám. Azt én is tapasztaltam, hogy a debreceni klinikán teljesen másképp, emberségesebben állnak a dolgokhoz. Ráadásul Lukács doki végig alaposan, odafigyelve mindenre, picit túl aggódva ugyan, de lelkiismeretesen volt végig velem, s azóta is.

Nekem vetélés után 3 hétig volt meg, s utána semmi kéthétig utána megint és beállt 30 napra. Azt mondták, hogy ez normális. Utána megkérdeztem Lukácsot is és ő is azt mondta, hogy teljesen rendben van ez, hogy így volt meg. Akkor nem lett volna normális, ha nem áll be.

Köszi, hogy leírtad! Erőt ad, hátha a következő nálunk is jól alakul.

Én beszéltem a Kaálisokkal, nekem egyenlőre azt mondták, hogy a második vérzésem második napján menjek vérvételre hozzájuk, és az alapján meglátjuk, hogy kezdjük-e, vagy még toljuk a második lombikot. Durva, hogy egy év kellett, hogy helyrejöjjön a méhszáj. Én is ettől félek, hogy nem fog túl hamar regenerálódni.

A terhességem első harmadában én is szedtem utrogesztánt és ruthascorbint,, babavitamint meg magnéziumot, aztán már csak a magnéziumot és a babavitamint kellett szedni. Én Debrecenbe jártam, és elvileg ikerspecialista nagyonnagyonszipiszupi dokinőhöz. Barátnőm Majornál szült, azt mondta jó fej, én meg azért nem hozzá mentem, mert egy ott dolgozó ajánlotta nagyon ezt a női orvost.

Ma jött meg a boncolási jegyzőkönyv, vagy hogy is mondjam. A két magzatnak semmi baja, az egyiknek kicsit rövidke (15cm-es) volt a köldökzsinór, de semmi kóros elváltozás. A méhlepényen trombotikus bevérzések, vöröses-barnás vörhenyes színű volt. A patológián azt mondta a doki, hogy egyértelműen a placenta okozta a vetélést. A nőgyógyász, aki a szülésnél is ott volt ő meg azt mondta, hogy úgy is ezt fogják mondani, de a placenta leválás a szülés következménye. Király! Semmivel sem lettem okosabb.

Miskolcra visszatérve, én még a próbálkozások idejében jártam oda, de ott még a Kaáli is más, mint Debrecenbe. Miskolcon annyira nem érdekelt senkit, hogy miért megyek egyes vizsgálatokra, meg hogy nekem fontosak ezek, hogy én kb 3 hónap alatt jutottam el odáig, hogy hagytam a miskolci orvost, mert egyszerűen, mintha borjú lennék, vagy egy kutya, aki elleni megy. Úgy is kijön belőle, vagy úgyse marad meg benne alapon tök durván bántak az emberrel. Elhiszem, hogy ott sok olyat látnak, aki már a 10. gyerekét szüli, de aki még az elsőt, az nem tudja hogy mit hogy, meg mit kell érezni. Én ezért mentem át Debrecenbe. Ott normálisabban bánnak az emberrel. És ez sokat számít. Még gondolkodom, hogy váltsak-e orvost, majd a 6 hetes vizsgálat után elválik.

Még egy kérdés, a vetélés utáni egy hónapban volt olyan, hogy vérzett, elmúlt, vérzett, elmúlt? Mert nekem megint jelentkezett, de nem rendes menstruáció még.

Hát ez a történet sem semmi. Ezt sem lehetett könnyű elfogadni. De van tovább...s ennek kell a szemed előtt lebegni. Sajnálom, hogy nálatok így történt. Engem annyi vigasztalt, hogy a fiam nem élve született.

Én orvost váltottam, akiben bízni tudtam. Nagy döntés volt, de nem bántam meg, mert a tündér dokit ismertem meg, aki sok mindent megtett értünk és a picimért.

Nehéz volt miután hazakerültem. Látni a szobáját, az ágyát, a játékokat, sokat sírtam, rémálmok gyötörtek. A 6 hetes controll után két hetente kellett járnom az akkori dokim magánrendelésére, ahol minden alkalommal 10 000 forintot hagytam ott. Februárban történt a baj, s ez a kéthetes controllra járás szeptemberig tartott. Akkor már mindenáron műteni akart, azt mondta, ha nem varrja össze a méhszájamat, akkor nekem soha nem lesz gyerekem. Ekkor döntöttem úgy, hogy cserélek. Egy kollégám ajánlotta az egyik évfolyam társát, akivel együtt végeztek a DOTE-n. Felhívtam, elmondtam neki mi a problémám, két nap múlva fogadott is. Megvizsgált, uh-t csinált, majd nehogy elfogultsággal vádoljam mondta, hogy Major tanárúr is megvizsgálna, ha megengedem mielőtt ő kimondja a végszót. Így is volt, Major tanárúr mindenben egyetértett Lukács dokival. Elmondta, hogy sok mindenben hibázott a miskolci dokim és csak ő felel a baba haláláért. Mellesleg semmi okot nem tudtak mondani nekem a műtétre. Azt mondták, hogy természetes nyitottság, ha nem emelek, nem cipekedek, nem erőltetem magam, nem tornázhattam és nem bicajozhattam, akkor szépen magától bezáródik, s hülyeség, hogy emiatt nem lehet gyerekem. Egy évembe telt mire Lukács doki rendbe hozott szervileg, s nagyon sokat támogatott lelkileg is. Egy tündér doki, s ilyenből kellene még több, egy nagyon lelkiismeretes, alapos doki.

2010. októberben voltam nála cytológián, ekkor mondta azt, hogy teljesen rendbe jöttem, zárt a méhszáj, jöhet a baba, ne ijedjek meg, ha elsőre nem is, de ne görcsöljek rajta, mert annál rosszabb lesz. December 6-án hívtam fel, hogy a tesztem két csíkos lett és mennék uh-ra hozzá.

Kedden fogadott is, minden rendben volt az uh-on. Akkor azt mondta ,hogy sokat pihenjek, ha tehetem. Így is tettem. A házi orvosom táppénzre vett. A dokimmal kétnaponta beszéltünk, hogy rendben vagyok-e, hol én hívtam, ha esetleg én elfelejtettem rémülten hívott ő, hogy nincs e valami bajom, miért nem hívom.

2010. december 28. Délután hirtelen olyan érzésem támadt, mintha megjött volna a havim. S valóban... véreztem. Telefon elő, hívtam az orvosomat. Mondta nem tartózkodik Debrecenben, de pakoljak össze és induljak el, s mire én odaérek szakadó hóban, addigra ő is a klinikán lesz. Valóban így is volt. Megnézte uh-n a babát, ő vele minden rendben volt, de volt egy vérömleny, ami miatt nem engedett haza. Felvett az osztályra, intézte nekem az infúziót, gyógyszereket. Szabadságon volt, de mindennap jött hozzám, kiírta a vizsgálatokat, minden eredményemről tájékoztatott. Megbeszéltük, hogy ha minden eredményem jó lesz és a vérömleny is felszívódik szilveszter napján hazaenged.

Dec. 31. Dokikám a megbeszélt időpontban jött is, megcsinálta az uh-t. Döbbenet és sokk... háromszorosa lett a vérömlenyem és a belső méhszáj nyílik kifelé. Nem jöhettem haza. Órákig vigasztalt az ágyamnál, hogy minden rendben lesz, nem hagyja, hogy mégegyszer tragédia történjen velem. Még éjfél után is bejött új évet köszönteni, persze csak vízzel. 2011. január 4-én haza jöhettem szigorú fekvéssel és egy szatyor gyógyszerrel; szednem kellett végig Rutascorbint, a 12. hétig Utrogestant, MagneB6-ot, Femibiont. Két hetente jártam controll uh-ra, méhszájat nézett minden alkalommal. Innentől rendben zajlott minden. Nem jött több haematoma. S ez a Rutascorbinnak és az Utrogestannak,- ami magzatvédő- tudom be.

2011. márc. 15. Háromnapos ünnep. Anyám hazahozott egy csúnya vírust. Persze, hogy elkaptam. Felhívtam a dokimat, mondtam mi a helyzet, hogy megy a hasam, hányok, még a víz sem marad meg bennem. Pakolás és irány a klinika. Természetesen most sem dolgozott az ünnep miatt. Mire én odaértem ő is ott volt, várt már rám. A babával minden rendben volt, kaptam infúziót, gyógyszereket. Az egyik infúziónál rosszul lettem, épp vele beszéltem telefonon, mondtam mi a helyzet, rohant is befelé. Hajnalig ott ült az ágyam mellett. 5 nap után hazajöhettem.

Megkaptam minden utasítást. Kétnaponta beszéltünk.

Volt róla szó, hogy a 22. hét körül befektet egy hónapra óvatosságból, nehogy most is probléma legyen. De megtudtuk beszélni, hogy ezt hanyagojuk, inkább lejárok hetente, mert hát jól éreztem magam, teljesen más terhesség volt, mint az előző, nem görcsöltem, nem voltak rosszulléteim, a vírust leszámítva egyszer volt, hogy hánytam, tele voltam energiával. Beleegyezett.

2011 május. Kontroll vizsgálaton a cukrom picit magas volt (6,3), mondta mérjem itthon is, ha magas szóljak. Igy is volt, méregettem, majd júniusban egyszer nagyon magasat (10.0) mértem. Hívtam rögtön, hogy mi legyen. Másnap irány 24 órás terhelésre. Mondta harmadik napon hazajöhetek. Csomagoltam...mentem. Meg is történt a 24 órás terhelés, eredmények tökéletesek, zárójelentés félig kész. Viziten egy doki kitalálta, túlságosan nagy a hasam az adott héthez képest, súlybecslést kell csinálni, mert biztos a cukortól károsodott a baba. Plusz egy napot maradtam. Kiderült, nincs semmiféle károsodás, még egy héttel le is van maradva picurka. Még aznap hazajöhettem.

Mondta a dokim, hogy rám való tekintettel júliusban megy nyaralni, egész hónapban nem lesz, de elérhető, ha gondom van hívjam, sőt még az NST-kre is bejön, majd az utolsó két hétben már fel is vesz, biztos, ami biztos alapon. Rábízott egy másik dokira, de mintha nem is lett volna, mert minden vizsgálatnál ott volt velem, a felvételkor ő vett fel. De még így is nagyon féltem, hogy nem lesz ott, amikor szülök, mi lesz, ha nem ér oda, mi lesz ha hirtelen kell? Mindig megnyugtatott, nem hagy cserben. Kétnaponta jött Siófokról hozzám. Éjjel sms-ket írt, hogy jól vagyok-e, nincs e valami problémám.

Mire visszajött, már bent feküdtem, első nap megvizsgált, mondta itt a héten még nem lesz baba, majd szombaton ügyel, meglépcsőztet, hogy beinduljon a szülés. Kedden reggel mentem NST-re, nem akart mocorogni, végig aludta. Mondták a lányok, hogy vigyem le a genetikára az eredményt, valószínű, ismételtetni fogja. Levittem, megnézte, 5 percig ült csendbe, majd kérdeztem tőle, hogy ismételjük meg? Erre ő, nem...nem ismételünk, hanem amnioscopiat fog csinálni. Na én erre beparáztam, előttem két csaj jött ki sírva, hogy mennyire fájt neki, én meg feleslegesen paráztam, mert semmit az ég világon nem éreztem. Minden eszközt megmutogatott a dokim, mivel fogja csinálni, hogy zajlik, stb. Két perc múlva mondja, estére 90%, hogy baba lesz. Pislogtam, mert semmi tünetem nem volt, nem volt fájás, nem volt magzatvízszivárgás, semmi aminek ilyenkor lenni kellene. Délután félnégykor vitt fel szülőszobára, egy órát előkészítettek, háromnegyedöttől félhétig rajtam volt az NST, meg a fájás mérő, ami semmit nem mutatott, semmi fájás nem volt, az NST is jó lett. Félhétkor viszont már négy ujjnyira voltam nyitva, 18:50-kor repesztett burkot, még egy 10 percig kaszinóztam, nem akartak jönni a fájások, majd hétkor jött az első tolófájás és 19:09 perckor megszületett a lányom.

Ennek a dokinak annyira jó keze van, hogy akárhányszor vizsgált soha nem éreztem, pedig mindig mondta, hogy picit kellemetlen lesz. Mindig annyira óvatos volt. S ami még fontos, hogy a miskolci eset után bizalmatlan lettem, de vele az első találkozásnál már valami bizalom féle érzésem volt. Őszinte volt, s ez megfogott, bár a bizalmatlanság a dokik felé megvan, s erről ő is tud, nem engedte, hogy más hozzám nyúljon, ha ő nem volt bent. Ennyivel volt másabb.

Asztamindenit! Le a kalappal, hogy ezek után még volt lelki erőd!!

Én is 130 km-re járok, Debrecenbe, na engem ott nem vizsgáltak meg, most legközelebb jönni fogok helybe is, meg Debrecenbe is. Biztos, ami biztos.

Annyira utálom az ilyen orvosokat! Mi a fenéért kell kiabálni egy szerencsétlen, bepánikolt nővel?? Aki azért az egy gyerekéért küzd?? Aki nem szól vissza, csak nem tudja mit kell tennie?? Ezt sosem fogom megérteni.

Nagyon nagyon sajnálom, hogy ez történt veled! De nagyon örülök, hogy a második baba jól van, és hogy van! :) Ez boldoggá tesz, és reményt ad!

Le tudod írni a második terhességed? Mit csináltál másként, vagy szedtél e valamit? Vagy máshogy vizsgáltak-e? Bármilyen tapasztalat jól jön!

Az elején azt hittem az én történetem olvasom, mert kb mi is pont ezeken a dátumokon ismerkedtünk, házasodtunk. :)

2004-ben megismertem jelenlegi férjemet. Szimpatikusak voltak a szülei is, szerettem őt is.

Boldog voltam. Időközben befejeztem az okj-t is és főiskolára mentem. 2006-ban megtartottuk az eljegyzésünket, aztán a következő éven a diplomaosztóm napján az esküvőnket. 2008 januárjában elkezdtem dolgozni.Szeptemberben beteg lettem... illetve csak azt hittem, hogy beteg vagyok. Reggelente hányingerem volt, sokat görcsölt a hasam, egyensúlyzavaraim voltak, majd október közepén már az eszméletemet is elvesztettem. A munkahelyemről hazaküldtek orvoshoz, az orvos pedig visszaküldött a városba kórházba ultrahangra, mert az feltételezte, hogy méhen kívüli terhességről van szó. Be is vittek a vizsgálatra, kiderült 6 hetes terhes vagyok. Attól a naptól kezdve táppénzes állományba vettek veszélyeztetett terhességgel, állandó görcseim voltak. Párommal boldogok voltunk,madarat lehetett velünk fogatni.

Három hét múlva kezdődtek a rémálmok. 9 hetes terhes voltam, amikor arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem, rémülten tapasztaltam, hogy vérzek. Irány a kórház, útközben hívtam a dokimat, hogy mit tegyek. Közölte velem, hogy nem tud megnézni, nem ér rá,menjek majd valaki megcsinálja az ultrahangot, megvizsgálnak és majd valaki felvesz az osztályra. Be is mentem, ultrahang megtörtént, nem láttak semmit, csak annyit, hogy a babával minden oké. Fogalmuk nem volt mi az oka a vérzésnek. Egy vadállat doki vizsgált meg, ordított velem, mert annyira görcsöltem is, hogy nem tudtam ellazulni és hiába mondtam, hogy nagyon fáj. Cseppet sem érdekelte, majd odakiabálta nekem a vizsgáló másik végéből! "jobb most elvetélni, mint majd 25 hetesen." Beraktak egy négy ágyas szobába, orvost csak viziten láttam, a kutya sem kérdezte meg tőlem, hogy mi újság van velem, jól vagyok-e. Semmi gyógyszert nem kaptam, semmi utasítást nem adtak. Négy nap után egy idegen doki engedett haza, fekvést javasolt. Be is tartottam.

A 11. héten ismét bevéreztem. Ismét telefon a dokimnak, ismét közölte nem tartózkodik a városban, de menjek be a kórházba, majd ott ellátnak. Újfent ultrahang, újfent nem mondtak semmit, hogy honnan vérzek, befektettek. Most sem nyitották rám az ajtót sem. Négy nap után hazaengedtek. 14. héten ismét bevéreztem. Ismét telefon a dokinak, most sem volt, Ausztriában sielt. Megint irány a kórház, befektettek. Éjjel kaptam egy infúziót, bekötötték este tízkor, éjjel egyig ment. Hívtam a nővért... sehol senki... szobatársam kiment szólni neki... sehol senki ... wc-re kellett mennem, egyúttal már a nővéreket is kerestem az állvánnyal együtt... sehol senki... majd reggel hatkor előkerült egy, mondtam neki, hogy már éjjel egytől keresem. Flegmán válaszolt, hogy őt ugyan nem, mert ő már a délelőttös műszak. 7 nap után hazaengedtek, nem a fogadott orvosom. 18 hetesen újfent ugyanez játszódott le. Akkor is bekerültem párnapra a kórházba. Egyik nap a férjem azzal a hírrel jött be, hogy meghalt a nagyapja. Szerettem volna mellette lenni,de engem nem engedtek haza. Mire hazakerültem már kész volt a fiunknak a szobája, kiságy a helyén, játékok benne. Nagyon vártuk.

Betöltöttem a 22. hetet 2009 februárjában, de egyre jobban görcsöltem, már napi 6 MagneB6-ot szedtem hiába, feszült a hasam, keményedtem. Hívtam az orvosomat, mondta menjek be csinál nekem ultrahangot, megnéz mi a helyzet. Háromnegyedórán keresztül csinálta az uh-t, majd egyszer annyit mondott, kevés a magzatvíz, nem látja a baba veséit, de ennek ellenére menjek haza, feküdjek és öt nap múlva menjek genetikára. Hát ... oda már nem jutottam el. Péntek éjjel nagyon erős görcseim voltak. Szombat reggel félnyolckor hívtam a mentőket, elmondtam mihez kellenek. Hiába volt autónk, nem tudtam ülni, csak féloldalasan feküdni. Negyedtízkor kiért a mentő két fiatal mentőssel,akik könyörögtek, hogy nehogy megszüljek, mert náluk az autóban még egy pár gumikesztyű sincs.

Az orvosom ekkor sem volt a városba, de ahogy felhívtam, közölte, hogy visszafordul és találkozunk bent a kórházban, ami tiszta cirkusz volt. A mentősök betoltak az ambulanciára, onnan egy perc alatt kitoltak át a szülőszobára, onnan kizavartak, hogy teltház van, felvittek a másodikra egy kórterembe, ott vágták el a halva született babám köldökzsinórját vad idegenek előtt. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy már nem fáj semmi sem. Ezután még várt rám egy közel két órás műtét, mert a placenta nem vált le, csak beavatkozásra pici darabokban. Akkor azt mondta egy doki, hogy az idejéhez képest nem volt annyira fejlett. Pár hét múlva megkaptuk a boncolási jegyzőkönyvet, azt írták, hogy tüdőgyulladást kapott, megfulladt és szövődményként agyvérzést kapott.

Az akkori dokimat lecseréltem, olyanra akart megműteni, ami nincs és nem is volt. Igaz 130 km-re kell utaznom a mostanihoz, de megérte, mert van egy 16 hónapos kiscsajom, aki egy angyal.

Kezdem a saját történetemmel.

Huhh. Nehéz.

November 15-én reggel elkezdett görcsölgetni a hasam, és két órával később rohantam be a kórházba, ami itt van nem messze, hogy baj van. Felcsörtettem a másodikra, átvágtam a tömegen, és a vizsgálóban álltam meg, hogy azonnal vizsgáljanak meg. Sajnos addigra már véreztem. Megvizsgáltak, és közölte az orvos, hogy eltűnt a méhszájam. Megnézte a két magzatot, ők jól voltak. Ez volt a legfájdalmasabb dolog, hisz nem más hibája, hanem az enyém, én nem tudok megtenni valamit, hogy a két kicsi lányka maradjon.

Közölték, hogy irány a szülőszoba, nincs mit tenni. Mondta az orvos, hogy milyen infúziót adjanak, és beindítják a szülést.

Szörnyű ezeket a szavakat hallani, mikor négy pici láb rugdos belülről. És el kell, hogy vegyék.

Mielőtt feltoltak volna osztályra, megérkezett a férjem, akiben szintén egy világ omlott össze. Sosem láttam még sírni, de most folytak a könnyei. Úgy sajnáltam, és annyira féltem, hogy haragudni fog rám, mert elcsesztem az egészet. Magamat hibáztattam mindenért, és csak kérdezgettem, hogy de nem lehet megmenteni őket?? Semmiképp?? Sehogy? Ha kell végigfekszem a maradék 16 hetet, nem érdekel semmi, csak tarthassuk meg őket!

De nem. Már nem volt mit tenni, mert az egyik magzat becsúszott a méhszáj alá, és már kifelé tartott. Ráadásul több, mint két centire voltam nyitva.

Feltoltak a szülőszobára, és ott meg is kaptam az infúziót. Közben felváltva sírtunk. És biztattuk egymást, hogy erősek leszünk, egymásért muszáj megtenni, meg a család többi tagjáért, és lesz másik, és megyünk majd tovább. Másképp, remények nélkül úgy éreztem nem lehet ezt végigcsinálni.

Délre el is jutott a testem odáig, hogy hatott a lötty, amit beadtak, és megindult a szülés. Rettenetes élmény volt, és most is sírok, ahogy ezt leírom. De úgy érzem muszáj kiírni, és bíztatok másokat is, hogy tegyék ezt, ha úgy érzik könnyebb, én meghallgatok mindenkit!

A legrosszabb az volt talán a tényeken kívül, hogy még akkor is mocorogtak, mielőtt kijöttek. És úgy éreztem még akkor is, mikor kint voltak. Ez a legfájdalmasabb, hogy ott a talán, hogy talán élhetnének, ha az én méhszájam bírta volna. Nagyon haragszom magamra emiatt.

Mikor elvitték mindkettőt még kaptam nyugtatót, meg egy másik infúziót, aztán megvizsgáltak még, hogy teljesen távozott e minden, és egy-két órával később levittek osztályra. Nagyon rendesek voltak a nővérek, mert külön szobába sikerült tenniük, amiért nagyon hálás vagyok. Itt már lábra állítottak, bekísértek az ágyig, és pihenni hagytak. Férjem végig ott volt mellettem. Annyira sokat jelentett, és olyan büszke vagyok rá, hogy így kibírta. Csak sejteni tudom, hogy neki milyen sérüléseket okoztam ezzel.

Elvileg minden "rendben" ment, és 4 hét múlva kell mennem vissza nőgyógyászhoz. A kórházban két éjszakát töltöttem, abból a második nem tudom minek volt, mert másra nem volt jó, csak hogy egyedül vádoljam, és jól kisírjam magam. Lehet, hogy ez is része az elfogadásnak.

Szerencsémre a családom mellettem áll, és támogatnak, és ez jelenti a legtöbbet. Meg most jót tett az is, hogy le mertem írni minden fájdalmamat.

Most az következik, hogy újabb lehetőséget keresni arra, hogy második terhességet vállaljak. Pihenés 3 hónapig, aztán egy újabb lombik. Tervek kellenek, és úgy menni fog a talpra állás.