Özvegyek (beszélgetős fórum)

Én is csak azt tudom mondani, hogy örülj a gyerekeidnek (nekem is mindenki ezt mondja) Könnyű ezt mondani, de azok a fránya érzések. Mi 4-en alkottunk egy egészet, ez megbomlott. Valakinek üres a helye az asztalnál, este üres a szoba, az ágy, az együtt bejár helyeken egyedül vánszorgok. Talán azért élem én meg nehezebben mert 17 éves korom óta együtt voltunk. Nekem mindenben Ő volt az első és az egyetlen és ez nem is lesz másképp, örökre egyedül leszek, szerintem idővel inkább egyre rosszabb lesz. Egy óra alatt teljesen megváltozott az életem, minden szép elmúlt és már semmisem fontos ami az volt, már nincsenek álmaim, terveim, csak az, hogy a gyermekeim egyszer tényleg boldogok legyenek, szép családjuk legyen, akkor már nyugodtan mehetek az édesapjukhoz.

Egyáltalán nem ítélem el azokat, akik újra találnak párt, de én nem tudom elképzelni azt, hogy más lépjen annak az EMBERNEK a helyébe akivel egymás gondolatát is tudtuk aki a fiaim édesapja. (Pedig ismerősök közül sokan célozgatnak rá nyíltan vagy burkoltan, hogy nagyon fiatal vagy még, persze ők nem érzik amit én nekik van párjuk, így könnyű mondani) Nagyon bonyolult dolgok ezek.

Ne haragudj, hogy siránkoztam egy sort mérges is vagyok magamra, hisz ettől nem lesz jobb.

A Te fájdalmad is hasonló és talán még hatalmasabb az enyémnél, mert a szülőt még úgy ahogy elfogadja az ember, mert ez a természet rendje, de a párját és a gyermekét elveszteni valakinek az valami borzalom.

Biztos, hogy más érzés, ha az ember a párját, ne adj Isten, a gyerekét veszíti el, mintha a szülőjét.

Biztos, hogy az egy olyan veszteség, ami teljesen megváltoztatja az embert.

Barátnőm Apukája akkor halt meg, amikor 17 évesek voltunk, és az Anyukája totál kikészült. Éveken keresztül csak mint egy "zombi" létezett, nem tudta feldolgozni. Aztán tizenvalahány évre rá megismerkedett egy férfival, aki enyhíteni tudta ezt az űrt, mert újra lett társa a mindennapokban. És értelme e további életének, akiért volt értelme felkelni reggel.

Szerintem a fiatalok nagy része így viselkedik ezekben az években, és ez természetes. Csak a szülők ezt olyan nehezen élik meg.

Nekik most elsősorban a saját korosztályukkal és az életkorukban jelentkező problémákkal kell megvívniuk, nem az élet nagy, megoldhatatlan kérdéseivel. Az is eljön majd, később.

Láttam a múltkor egy műsort, amiben az volt, hogy meghalt az apa. A gyerekek még elég kicsik voltak, és hár rajtuk is kijött a veszteség, csak épp nem gyász, hanem kezelhetetlenség formájában. Ebben próbáltak segíteni a családnak (családterapeuta vagy valami hasonló), és azt találta ki, hogy a kerbe a család közösen ültessen egy kis fát, ami az apát jelképezi. Nekem annyira tetszett az ötlet, annyira meleg érzést sugallt, nem úgy, mint egy temetőben, hanem egy kis fa, mint az életük része, ott ahol a család lakik. Ahová bármelyik családtag kimehet akár egyedül is, akár éjszaka, bármikor.

Én a saját tapasztalatomból azt gondolom, hogy talán az a legjobb, ha mindenképp szerveztek közös programokat is, csak a család. Lehet az a vasárnapi ebéd is akár, csak a szűk család együtt legyen, és akkor lehet beszélgetni is, előbb-utóbb jön ez magától is, de nem szabad erőltetni.

Nálunk az is baj volt, hogy valahogy hagyták szétesni a családot. Tesóm sosem volt otthon, Anyu is össze-vissza dolgozott, Apu főzőtt, és a végén már nekem is nyűg volt, hogy együtt legyen a család. Csak bevonultam a szobámba "Hagyjatok most" szöveggel, és szépen eltávolodtunk egymástól.És Apum is szépen elmagányosodott a családon belül.

Igen ez az egy remény van, hogy talán a halállal nincs vége mindennek. Csak addig nagyon nehéz a mindennapokat élni, egyedül társ nélkül. Próbálok én is úgy gondolkodni, hogy biztos majd egyszer még találkozunk, van mikor (ritkábban) sikerül, de mindig előjön az az értelmetlen "ha" szócska

Ha itt lenne velem....

Azt gondoltuk még, hogy sok-sok dolgunk van együtt terveztünk az életünket, legalább még annyi évet szerettünk volna, mint ami már mögöttünk volt, ezért nehéz mindent egyedül csinálni amit a Férjemmel tettem, óriási a hiányérzetem és sajnos nem tudok örülni igazán azoknak a dolgoknak amik egyébként örömmel töltenének el, együtt tudnék de úgy érzem hogy most már minden mindegy. Ha belegondolok így leélni az életemet (akár pár évet is) borzalmas és a fiaimnak is rossz lehet, hogy az addig vidám családi légkört felváltotta egy folyton szomorú kedvetlen hangulat. (A férjem nagyon vidám volt nagyon sokat bohóckodott a fiúkkal és velem) Nem is tudom, hogy mikor nevettem, egyszerűen nem megy, nem tudok az lenni soha már aki voltam. Ezért is kérdeztem, hogy hogyan élik mások a mindennapokat?

Én nem úgy próbálom felfogni, hogy a sors büntet. Mert ha körülnézek a környezetemben, majdnem mindenkinek van hasonló problémája, mindenki gyászol valakit.

Mondjuk azóta, hogy én is megtapasztaltam a halált (és sajnos nehezen tudom elfogadni, mert nem tudom, hogy utána mi lehet), én úgy vagyok vele, hogy bármikor meghalhat az ember, nem lehet kiszámítani. Én is bármikor meghalhatok. Szóval épp ezért valahogy úgy kellene élni, hogy az ember ne szalasszon el semmit megélni vagy elmondani másoknak.

Talán az könnyítené meg ennek az egésznek az elfogadását, ha az embert már gyerekkorában felkészítenék valahogy erre. De sajnos a mi kultúránkban a halált nem az élet részeként tekintik, mint pl. a természeti népeknél. Ők nem is így élik meg, mint mi európaiak, hanem minden nép a maga hite szerint.

Talán a hit, az lenne ami segítene. A hit, hogy mi van utána, és a halállal nem fejeződik be minden.

Sajnos tényleg nem tudjuk megváltoztatni a sorsunkat, de vajon miért így lett minden ahogy lett, miért velünk történik mindez. Biztos valamit elkövettem amiért most egy életen át bűnhődök, csak az a baj, hogy nemcsak én, hanem a gyerekeim élete is megváltozott, Őket miért bünteti a sors, vagy a férjem szüleit is büntette ezzel, hogy meghalt a Fiuk (rá hét hónapjára apósom is meghalt).

Miért, miért folyton ez jár a fejemben meg az, hogy mi nem így terveztük rengeteg mindent meg kellett volna beszélnünk még, nagyon nehéz most és hogyan tovább, nem tudom. Olyan bonyolult lett minden. Csak a sors tudja talán

Nem, félreértettél. Akkor voltam gyerek, vagy inkább tini, amikor azt mondta, hogy majd nevessünk, ha Őt temetik.

6 éve halt meg, én akkor 29 voltam.

Szerintem örülj, hogy ők legalább tudnak felhőtlenül élni, és örülni mindennek. Attól még nekik is veszteség és ugyanúgy fáj, biztos vagyok benne. De az ő dolguk akkor is az, hogy a saját életükre készüljenek, és ezeket a tök jó éveket igenis úgy töltsék, ahogy azt egy ilyen korúnak kell. Pár év és nagy valószínűséggel ők is belesüppednek a felnőttek szokásos életébe.

Természetes, hogy mi felnőttek nem tudjuk ezt olyan szemmel nézni, mint ők, de ez nem is baj.

Amikor én tizenéves voltam, én is mentem (amennyire engedtek), én is szerettem volna más lenni, mint a szüleim. Ez teljesen természetes érzés, hisz ilyenkor próbálgatjuk, keressük magunkat és alakul ki a felnőtt személyiségünk. És attól nekik ugyanúgy vannak érzéseik, bánataik, szorongásaik, gyászuk, csak nem biztos, hogy a szülőkkel osztják meg.

Nekem Apum mindig azt mondta, hogy elzárkózom előle, mert akkoriban nem neki meséltem el a dolgaimat, mint régen. Aztán elmúltak ezek az évek, és újra tudtunk beszélgetni, de már mint 2 felnőtt ember. Furcsa ezt így visszanézve látni. :)

Szóval lényeg, hogy sosem fogjuk egykönnyen megérteni a gyerekeket, mert a szürke kis életünk mindennapjaiban elfelejtjük, hogy mi milyenek voltunk.

Fogadd őszinte együttérzésemet!

Én is ezt kérdezem, mennyi idő múlva érzek másképp, minden percben RÁ gondolok, hallom a hangját, tudom hogy mit szokott mondani, látom magam előtt,nem tudom elképzelni, hogy egyszercsak majd ne így érezzek, pedig már 15 hónapot Nélküle éltem, nem is tudom, hogyan telt el ez az idő

Sokáig én is így éreztem, és Anyum is. De abban is biztos vagyok, hogy Apukám sem örülne annak, ha látná, hogy mindenki boldogtalan, azért mert Ő nincs köztünk. Emlékszem régen (amikor még nyoma sem volt a halálos betegségnek), egyszer azt mondta: Ő azt szeretné, ha majd az Ő temetésén nem sírnának, hanem nevetnének. És ez sokszor eszembe jut, pedig akkor még gyerek voltam.

Inkább próbálom azokat a pillanatokat keresni, amiken Ő is nevetne velünk. És ez olyan jó, ilyenkor mindenki örömmel beszél Apuról, mintha még mindig itt lenne, és ez olyan megnyugtató.

Az, ha a többiekre figyelsz, és próbálod jól érezni magad a körülményekhez képest, nem azt jelenti, hogy "megcsalod" az emlékét. Attól még ugyanúgy emlékezhetsz és szeretheted. Én így próbálom elfogadni.

Szoktatok beszélgetni a családdal Róla, és ezekről a dolgokról? Sokat segíthet, ha az ember tudja, a másik hogyan érez vagy gondolkodik.

Nem tudod megváltoztatni a sorsot. :(

Persze az biztos sokkal nehezebb, ha az ember a gyermekét veszíti el, az valahogy ellentétes mindennel! Van melletted valaki otthon, vagy egyedül vagy?

Köszönöm.

Sztem arra kell vigyázni ilyen esetben, legalábbis nálunk ez lett volna jó, hogy mindenki valahogy egyensúlyban legyen a gyászban, hogy mindenki fájdalma és szorongása felszínre tudjon kerülni, és ugyanolyan fontos legyen a másik számára. Nehogy kíméletből az ember magába zárja, mert csak annál nehezebb.

Mi 5 éve vesztettük el Apukámat. Anyukám akkor annyira összezuhant, hogy sokszor úgy éreztem, mintha én lennék az Ő anyukája. Annyira nehéz volt mindig csak őt vigasztalni, talpraállítani, hogy úgy éreztem, bennem meg senki nem tartja a lelket. Nem is akkor jött ki ennek a negatív hatása, hanem késleltetve. Talán mostanában sikerült valamennyire feldolgozni.

Most pedig azt látom Anyukámon, mintha már nem is fájna neki, és ez olyan rossz.