Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Öt év küzdelem cikk

Öt év küzdelem


Sokat gondolkoztam rajta, hogy leírjam a történetünket, de talán elolvassa majd valaki olyan is, aki hasonló cipőben jár, mint mi és erőt meríthet belőle. Nekem is nagyon sokat jelentett, mikor támogatást kaptam itt a hoxán, hogy nem csak velünk történhet ilyen, és végződhet jól is.
Öt év küzdelem

Az egész majdnem 7 éve kezdődött, mikor megismertem a férjemet. Tudtam, hogy Ő lesz az, akivel le szeretném élni az életem, tőle szeretnék gyereket, vele szeretnék családot alapítani. Nem indult könnyen a kapcsolatunk, mert megismerkedésünk után fél évig még külföldön dolgozott és csak e-mailen vagy telefonon tudtuk a kapcsolatot tartani, de megígértük egymásnak hogy kitartunk. Miután hazajött, minden időnket megpróbáltuk együtt tölteni, hogy behozzuk a lemaradásunkat. Összeköltöztünk és eldöntöttük, hogy belevágunk a közös otthonunk felépítésébe. Közben össze is házasodtunk, és gőzerővel dolgoztunk azon, hogy már hárman költözzünk az új házunkba.


Az idő telt-múlt, már kész volt a házunk, beköltöztünk, de a babóca nem „kopogtatott”, így elmentem orvoshoz, ahol megállapították, hogy minden rendben velem, szépen érnek a petécskéim. Fél évig havonta, megadott időben bújtunk össze szeretni egymást, de sajnos nem vezetett eredményre. Ekkor döntött úgy az orvosom, hogy a férjemet is elküldi kivizsgálásra. El is ment, soha nem felejtem el, nem sokkal karácsony előtt… Délelőtt ment az andrológushoz és délután felhívott, hogy baj van… Nem találtak a leadott mintában spermiumot… Sem élőt, sem holtat, semmilyet… Hát egy világ dőlt össze bennünk hirtelen, de az orvosunk biztatott bennünket, hogy hormonkezeléssel megoldódhat a „probléma”. Fél évig, bogyón élt a férjem szinte, hormon és vitamin bogyón. Bíztunk benne nagyon, de a következő minták is hasonló eredményt produkáltak, semmi nem volt benne.

A következő lépés a műtét volt (herebiopszia), hátha a hereszövetben van spermium kezdemény és hátha alkalmas lombikos beavatkozáshoz, hátha csak el van záródva az ondóvezeték. Ez volt az utolsó szalmaszál, amiben még hittünk, de az eredmény itt is elkeserítő lett.

Az orvosunk a műtét után mindkettőnkkel beszélni akart. Kiderült, hogy nekünk soha sem lehet közös babánk… a doktor úr akkor ajánlotta fel a donoros inszeminációt, vagy a donoros lombikot.

Minden sejtem tiltakozott ellene, de a férjemmel leültünk beszélgetni, hogy hogyan oldjuk meg ezt a „problémát”, hiszen ha probléma van azt meg kell, meg lehet oldani.

A férjemben felmerült a válás gondolata, el akart küldeni, hogy keressek magamnak valakit, aki meg tud ajándékozni egy babával. Akkor már majdnem három éve küzdöttünk a babánkért és szinte kizsigerelt minket lelkileg és érzelmileg is az egész hercehurca. Nem hagytam magunkat, hiszen mi összetartozunk, szeretjük egymást, oldjuk meg valahogy. Annyira vágytam már babára, hogy szinte beteg voltam, hogy nekünk nem lehet… Akkor ajánlotta a férjem, hogy gondolkodjak el a donoros dolgon… Mindketten nagyon családcentrikusak vagyunk, így kb. fél év őrlődés és rengeteg beszélgetés után rábólintottam a dologra.


Felkerestük az egyik meddőségi központot, ahol a doktor úr először inszeminációt javasolt, lévén nekem semmi bajom sem szervileg, sem hormonilag, legalábbis a vizsgálatokból ez derült ki, kevésbé terheli meg a szervezetet mint a lombik. Közben elmentünk egy spermabankba, ahol kiválasztottuk a donormintát. Az első inszeminációnk nem sikerült, de az utána következő négy sem. Végig bíztunk benne, szedtem a vitaminokat, hormongyógyszereket és szúrtam magamba a szurikat… Még jó, hogy a munkahelyem támogatott, mindig mehettem orvoshoz, amikor szóltam, hogy vizsgálat vár rám megint. Az ötödik inszem előtt a dokim felvett a lombik programba, majd fél évvel későbbre, hiszen annyian küzdenek hasonló problémákkal.


Akkor már nem tudtam bízni ebben az egész mesterséges megtermékenyítésben, de még a lombikba belevágtunk. Hátha… Akkor már hatodszorra mentünk donort válogatni. Sajnos elég nehezen reagáltam a hormonszurikra, így „csak” 3 petesejtet sikerült leszívni, amiből kettő termékenyült meg és gyönyörűen osztódott. A punkció után 3 nappal ezt a két „babát” kaptam vissza. Az egyikük már blasztocita volt 3 nap után, szóval már ott látszott, hogy ő bizony élni akar. Órákig nézegettem a transzfer utáni UH képet amin a kis légbuborékban ott voltak a kis bogyócskák és kívántam, hogy mindketten jó helyet találjanak maguknak.


Otthon sokat pihentem, nem jártam dolgozni, megadtam lélekben is az utolsó esélyt magunknak. Ha ez a lombik sem sikerül, kicsit pihenünk, mert rámegy a kapcsolatunk. Próbáltam nem jeleket keresni, figyelni az esetleges beágyazódásos vérzést és a netet sem bújtam ebben a témában.


Pár nap elteltével, a bal petefészkem nagyon szurkált, ha hirtelen mozdulatot tettem, gondoltam felhívom a dokim, hátha a punkció miatt valami baj van odabent, de aztán nem törődtem vele. A túlstimuláció elkerülése miatt napi 4-5 liter vizet ittam, így meg sem próbáltam tesztet csinálni, hiszen ha lett is volna valami, nem látszott volna rajta semmi. Lassan teltek-múltak a napok és közeledett a vérvétel ideje. Én nagyon kíváncsi lévén, vérvétel előtti nap „ellőttem” egy tesztet délután, mert nem bírtam ki. Csak úgy… Döbbentem láttam, igaz halványan a második csíkot… és elsírtam magam. Rögtön hívtam a férjem, aki közölte, hogy csak a vérvételnek hisz. Ezen kicsit ledöbbentem, de én nagyon boldog voltam.


Másnap bebizonyosodott a csodánk, 249 lett a HCG szintem, beültetés utáni 12 napon. Madarat lehetett volna fogatni velünk olyan boldogok voltunk. Három héttel később az ultrahangon már látszott, hogy dobog a kicsi szíve… Lebegtem, olyan boldog voltam, hogy anya leszek végre. Az egész terhességem alatt a férjem nagyon vigyázott ránk, nehogy valami bajom/bajunk legyen. Rengeteget simogatta a pocakom és beszélgetett a babánkkal. 22 héttől elkezdte a méhszájam megadni magát, így pihenésre lettem ítélve és diétára a cukrom miatt, de azt leszámítva problémamentes volt a terhességem.


Majd 5 év küzdelem után, császármetszéssel 2009. nyarán megszületett a kislányunk. Gyönyörű, okos, nyugodt és érdeklődő baba, imádjuk.


Megérte az a rengeteg szenvedés és küzdelem, hiszen itt szuszog rajtam Ő, akinek én vagyok az anyukája.




Írta: f81daafd49, 2009. október 29. 10:03
Fórumozz a témáról: Öt év küzdelem fórum (eddig 21 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook