Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ

Ősz


Szeretem az őszt. Magam se tudom pontosan miért, de szeretem, talán mert olyan szépen van benne az elmúlás, a változás.

A változás pedig kell. Mindig kell.

Szeretem a csendes őszi esőt hallgatni, csak úgy kibámulni az ablakon.

Várni a napsütést, hogy aranyfényben örkörnyál ússzon, hogy az arcomra a szelíd őszi napfény hulljon.

Szeretek végigmenni az utcán és hallgatni, ahogy csörög az avar a talpam allatt.

Ősz

Van azonban, amikor fáj az elmúlás.

Olyankor, amikor kimegyek a faluba nagyapámhoz és kiülök a kispadra a ház elé, nagyon tud fájni az elmúlás.

Ilyenkor, ha behunyom a szemem, megjelennek előttem a régen meghaltak, a gyerek kacagás, a kacsák totyogása, a szúnyogok zümmögése, a lekváros kenyerek, disznótorok, nagy havak, kánikula, a por és a falu minden régi kedves arca, és olyankor arra gondolok, mi lesz majd, ha szél minden emléket elfúj a porral együtt.

Nagyapám az utolsó a faluban a régiek közül.

A többiek már régóta örök álmukat alusszák a közeli temetőben.

De itt élnek ők a szívemben, itt őrzöm őket a gyerekkorom egy kis darabjával és rengeteg hálával, amiért voltak, amiért velük lehettem, amiért valamikor szerettek, és hogy általuk én is lettem.

Az ősz is elmúlás, de tudom hogy télen, ha minden holtnak tűnik is, vagy csöndben alszik, ott szunnyad benne a tavasz reménysége, benne van a hit az újjászületésre.

És lám, mily szerencsés ember vagyok, hisz bennem is megvan a reménység, a hit.

Persze van, hogy elcsüggedek és belefáradok a mindennapokba.

Ettől függetlenül azt azért nem mondhatnám, hogy boldogtalan vagyok, mert nem vagyok az, csak túl sok minden nyomja a vállam. S ebben néha olyan egyedül vagyok.

Rossz emlékek, szavak, tettek. Elmúlik tudom, de vele múlik az is, ami szép volt egyszer régen valamikor...


Pár hete a temető mellett vitt el az utam. A napsugarak szelíden folytak szét a sírköveken.

Olyan mérhetetlen megnyugvással töltött el a látvány, hogy egészem morbid gondolat fordult meg a fejemben, hogy mikor leszek majd igazán boldog.

Talán majd akkor, ha fák gyökere fonja át ölelő karom, talán ha örökké csókra éhes számra az anyaföld tapad hűtlen hazug ajkak helyett.

S akkor majd, ha szívemből ezer virág fakad, s könnyű röptű pillangók hada száll reá, csak akkor leszek boldog igazán.

Egy pillanatra megrémültem, hogy hogy juthat egyáltalán ilyen eszembe.

Még annyi dolgom van ezen a világon és íme a halottakat kezdem irigyelni.

Nem egy cseppet se kívánom a halált, igaz nem is félek tőle, de még nincs itt az ideje.

Azt hiszem csak a nyugalmat irigyeltem, ami a temetőben van.

Nyugalom kellene és csend.

Egyedül hallgatni, ahogyan hullik a gesztenye, bámulni szótlan a kék eget, a fecskéket nézni a villanydróton, ahogyan útra készülődnek, és hinni abban, hogy egyszer minden úgy lesz, mint volt, akkor is, ha tudom legbelül, az nem lesz úgy, mint volt, soha már.

Soha már, soha már! Úgy visszhangzik ez a két szó a szívemben és annyira tudom, annyira érzem, hogy soha már, soha már nem lesz úgy, mint volt.

Hogy bánom-e?

Már nem.

Kell a változás! Érzem a szívem minden lüktetésében, ott futkos bennem, mint vér az ereimben.

Megborzongok tőle, de már érzem, mint ősszel az elmúlást és tudom hogy kell, mert erre vártam.

Vártam egész nyáron át a tengerparton a hullámokat bámulva, árnyékokban meghúzódva a perzselő nap elöl, az utcákon boltokat járva, s néha furcsa álmaimban a világűrbe szállva.

Mindig, mindig tudtam, hogy egyszer elmúlik, hát vártam.


S így lett ősz, most bíbor színekben pompázik az erdő, aranyfényben fürdik a táj. Tömött szőlőfürtök lógnak a kertben, eljött a dió verés ideje és hullik a gesztenye.

Nálunk még nem termett a diófa. Talán jövőre.

Kedves diófám, hát megöregszünk majd alattad én és a férjem, úgy mint gondoltam, de milyen más volt akkor, amikor ide kerültél, és milyen más most minden.

Látod, mennyi csalóka ábránd, mennyi kedves emlék válhat semmivé néhány meggondolatlan cselekedettől.

Igen, tudom, gyarló az ember, és olykor megbotlik, és tudom, hogy a erény a megbocsájtás és meg is teszem, de én is csak ember vagyok, hát néha elfáradok.

Most is fáradt vagyok. De jön a tél és pihenni fogok, ahogyan te is, kedves diófám.

Tavasszal pedig mindent újra kezdek, csak másképpen. Isten adjon hozzá elég türelmet és kitartást.




Írta: 912553c295, 2013. október 10. 09:08
Fórumozz a témáról: Ősz fórum (eddig 7 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2021, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook