Hogyan dolgozzuk fel, ha nem vagyunk már szépek? (tudásbázis kérdés)

Az élet arról szól, hogy hogyan mész tovább az utadon.

Ha zsákokat cipelsz, valószínű, előbb elkopsz.

Fogadd el a leckéket, tanulj, fejlődj!

Köszönöm! Később bővebben is kifejtettem.

A legutolsó, tehát baleset...nem az történt hogy lett egy nagy heg az arcon vagy megégett stb, hanem hirtelen megöregedett az arc...valóban nem volt nagy átmenet, kb egy év alatt lezajlott...fiatal nőről van szó.

A szépség nagyon relatív és viszonylagos dolog.

Annak a szemében akinél szép voltál, mindig is az maradsz. Mert az a szem lélekkel lát téged és a lélek nem öregszik.

Szóval innen nézve teljesen mindegy a pillanatnyi kinézeted.

Aki azt szerette amilyen voltál, az nem téged szeretett, hanem azt a képet, amit látott, amikor rád nézett. Akkor viszont megint nem veled van a baj.

A baj akkor kezdődik, ha mindenáron és bármi áron meg akarsz felelni egy képzelt elvárásnak.

Ha a munkád miatt kell szépnek mutatkoznod, sajnos itt is azt kell mondanom, hogy bizony az idő telik és jön az új generáció megállíthatatlanul a maga zsengeségével és ezzel csak egy darabig lehet felvenni a versenyt.

Ha abban az ünnepelt helyzetben voltál, hogy a szépségiparban, divatvonalon vagy a színház és film világában megszoktad a rivaldát és az ünneplést, akkor a szépség megkopásával nehéz helyzetben vagy. Nagyon nehéz tudomásul venni, hogy jönnek új primadonnák és ugyanúgy most egyre inkább őket zsongják körül és nem téged.

Ezért aki a fénybe kerül, meg kell találnia azt a szerény utat, amit úgy neveznek alázat a szakma iránt. Enélkül nagyon nehéz lesz.

Ha baleset vagy bármi folytán kerültél olyan helyzetbe, hogy már nem vagy olyan szép, mint voltál, hát ennek feldolgozása talán a legnehezebb. Hiszen nincs átmenet, nincs felkészülés. De segíthet egy jó pszico-doki és persze a család, barátok.

Ennyi jutott eszembe az elég szűkszavú kérdéseddel kapcsolatban.

Igaz, de mégsem, van az a pofon az élettől, ami sejtszinten megtép. Nem rólam van szó, hanem a húgomról. Szó szerint összeesett az arca. Sosem beszélek vele erről, csak ha ő kezdeményezi. Nekem néha kisírja magát, de látom, hogy iszonyatosan szorong. Még fiatal, de az arca ezer gondtól terhes és teljesen elvesztette a hamvasságát. Fogalmam sincs, hogyan segítsek...

Megölne, ha megtudná, hogy fórumot indítottam, de szerencsére a névtelenség miatt megkockáztattam :)

Szívesen:)

Nem fog menni egyik napról a másikra,de ne add fel! Végig csináltam,és sikerült.

"..Húsz évesen még bármelyik nő lehet szép,

de sokszor ebben a korban meglátszik már,

hogy ki az aki belülről szép, és ki az aki csak a felszínen.

Harminc évesen már egyre inkább meglátszik az arcvonásokon a belső szépség, az érzelmi intelligencia.

A szív rajzolja a ráncokat az arcra.

Negyven éves korra már a vak is megláthatja azt,

ha egy ilyen különleges nővel áll szemben.

Ekkora már nagy különbség tud kialakulni az érzelmileg telített,

lelke mélyén is szép nő és az üres között.

A kívül-belül szép nő negyven éves korára a legszebb.

Igazi különleges szépség, kifinomult érzékekkel,

sok megélt, megértett tapasztalattal.

Ötvenévesen sem múlik szépsége és hatvan évesen kitűnik a tömegből,

hetven évesen sincs mit megbánnia, nem vele volt kegyes az élet,

ő volt kegyes az élethez."

Az megúszta. Nem kell feldolgozni :)

(nem akarok itt mókázni, de mégiscsak)

Egyébként a nevetés mindenkit megszépít. Lehet hogy ez a megoldás a fórumindítónak is.

Akkor ugyanúgy, ahogy a lelki traumát feldolgozta.

Bocs, de tényleg nem értelek.

Szép estét:)