Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Hogy mennyire nem könnyű... cikk

Hogy mennyire nem könnyű...


Nem voltam sem túl fiatal, sem öreg a gyermekvállaláshoz. Édesanyámnak hat gyermeke született (kettő ikerpár, tehát összesen négy szülés), és az egyik húgomnak is van már két gyermeke. Minden szülés viszonylag gyorsan és könnyen zajlott nálunk. A terhesség alatt végig nyugodt voltam, nekem is könnyen megy majd. Széles csípő, egészséges szervezet, egészséges életmód.... Még terhestornára sem jártam. Mekkorát tévedtem!
Hogy mennyire nem könnyű...

Tényleg azt lehet mondani, teljesen egészséges vagyok. Sportoltam, sosem volt komolyabb gondom a súlyommal (magas és karcsú csaj lévén). A menstruációm mindig pontosan 28 napra jött meg, így még fogamzásgátlót sem kellett szednem, csak számoltam (ellene is vagyok ezeknek a dolgoknak). 2007 szeptemberében házasodtunk össze a párommal, akkor azt mondtuk: jöhet a baba.

Január 2-án sikerült teherbe esnem. Kicsit meglepődtem: ilyen gyorsan? Volt bennem némi félelem az ismeretlentől, de ez inkább magától a terhességtől való félelem volt. Majdnem hét hónapig hánytam, az első 4-5 hónapban fogytam majdnem öt kilót. Aztán jobb lett, sokat úsztam, 36. hétig dolgoztam, és remekül voltam. Mindig minden eredményem teljesen rendben volt, a máskor 120/80 vérnyomásom nemhogy magas lett volna, inkább lejjebb ment (90/60), így még vizesedésem sem volt. Csak nagy pocakom. Az már a 28. héten kiderült, kicsi fiam nem is olyan pici, két héttel megelőzi súlyra és hosszra a korát. És ez így is maradt végig. Emiatt azt gondoltam, talán előbb is jön egy kicsivel. Kivárta az idejét. Szeptember 25-re voltam kiírva, 24. este hat felé mentünk be a kórházba, akkor már 5 perces fájásaim voltak. Viszont nagyon gyengék. Tulajdonképpen már reggeltől éreztem valamit (az ismerősök meg csak csodálkoztak, hogy egy nappal a kiírás előtt még a városban sétálgatok). Ebéd után még ledőltünk, aludni azonban akkor már nem tudtam). Öt körül elmentem zuhanyozni, és elindultunk a kórházba.

Választott orvosom nem volt, ennek elvi okai voltak. Aláírattak velem egy csomó papírt, megvolt a beöntés stb., felfektettek a szülőágyra, és jöttek megvizsgálni. Akkor még csak kb. egy ujjnyira voltam tágulva, és tényleg gyenge fájásaim voltak, amit az NST is mutatott. Csodálkoztam: ennyi az egész? Ezért a nagy felhajtás? Lehet, hogy valakinek nagyon fáj, nekem meg alig? Lassan tágultam, a magzatvíz nem folyt el, burkot kellett repeszteni (ez már kellemetlen volt). És elkezdődtek az igazi erős fájások. Néha kiabálnom kellett, pedig egy halk szavú csajszi vagyok, aki hangoztatta is, hogy Ő aztán csöndben szül majd.

Éjfélkor már fáradtam, kértem fájdalomcsillapítást is (gáz), ami semmire nem volt jó, így maradt Apa keze, amit lilára szorongattam. Kettőkor az ügyeletes doki már nem volt nagyon finom, tágított egy kicsit. Akkor már tudtam, ez nem lesz egyszerű és problémamentes. Ők is tudtak már valamit, mert láttam, készülődnek... Akkor már két szülésznő és két nődoki állt mellettem. A második tolófájásnál már szétfeszítették a lábam, nyomták a pocakom, és kicsi-nagy fiacskám végül sok-sok segítséggel - vákuum-fogó segítségével - jött erre az ijesztő világra, hajnali 2 óra 35 perckor. Dokik miután elvágták a köldökzsinórt, már majdhogynem fogadást kötöttek rá, mekkora lehet a kicsi. Még Ők is csodálkoztak a mérés után: Bulcsú 4200 grammal és 58 cm-rel született.

Nem voltak tökéletesek az értékei, az APGAR 8/10 lett. Nem is kaptam meg. Akkor kicsit megijedtem, de megnyugtattak, hogy minden tökéletesen rendben van, csak amiatt, hogy vákuummal született. Összevarrtak, és közben azon morgolódott a doki, hogy akkora lett a sebem, hogy sosem végeznek velem. Kétszer hoztak plusz cérnát. (Utána többször mondták a fertőtlenítésnél a nővérkék is, hogy jó nagy a seb.) És itt még nem értek véget a nehézségek.

A megfigyelőben sikerült ájulás-közeli állapotba kerülnöm, vérnyomás-mérés, azt már csak "félálomban" hallottam: tachycardia. Ezzel eddig csak filmekben találkoztam. Egymás után két infúzió (fogalmam sincs, mi volt az), és reggel hatkor még a megfigyelőben voltam. Valamikor hajnalban odahozták Bulcsút, mert sírt szegény, hiányzott neki anya. Apukája sétálgatott vele körülöttem, néha odahozta, de olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam megfogni. Ezt utólag annyira bánom, és kicsit bűntudatom van miatta. Valahogyan össze kellett volna szednem magam...

Babás szobába kértem magam, ám végül csak egy napot lehetett velem.

Második napon kaptam két egység vért, olyan pocsék volt az eredményem. Aztán be is sárgult, de elég volt 24 óra a kék fény alatt. Aztán annyira rendbe jöttünk mind a ketten, hogy az ötödik napon (közben hétvége volt) hazajöhettünk. Azóta mindketten teljesen rendben vagyunk. Bulcsú hosszú és izmos, nagyon erős gyerkőc, mindent korán kezdett.

Ennyi a mi történetünk. Nagyon nehéz volt, talán túlságosan nyugodt voltam, nem készültem fel tökéletesen.

Hónapokig azt mondogattam: évekig nem szeretném a következő babát, pedig mindig nagy családod szerettem volna. Aztán azt mondtam: hamarosan jöhet a hugi, de csakis császárral.

Ma már úgy vagyok vele: amint befejezem az egyetemet, bevállaljuk a következő kettőt, és jöhet a természetes szülés. Az idő, és persze Bulcsú baba el tudja feledtetni azokat a kellemetlen dolgokat is.

És persze egy szavam sem lehet, hiszen azóta is egészségesek vagyunk, és vigyázunk magunkra. Minden rendben lesz.




Írta: sznilla, 2009. szeptember 27. 16:03
Fórumozz a témáról: Hogy mennyire nem könnyű... fórum (eddig 31 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook